Amennyiben a Kogartnak nyújtott állami támogatás kérdése kerül napirendre, a legnémább karthauzi szerzetes is hiperaktív talkmasternek tűnik az Oktatási és Kulturális Minisztériumhoz képest. Nyilván most sem lesz ez másként, hiszen megint a Kogartról, illetve a kortárs művészet megsegítésének nemes szándékáról van szó. Mi lehetne ugyanis nemesebb annál, hogy az egykor „nemzeti” jelzővel is illetett Kogart Kortárs Művészeti Gyűjtemény 25 darabját decemberben jótékony célból elárverezik. Az újságban megjelent hirdetés szerint a kalapács alá kerülő műalkotások befolyó vételárát a Jótékonysági Bizottság által kiválasztott és kisorsolt közhasznú társadalmi szervezetek kapják meg, elsősorban az egészségügy és az oktatás területéről. A hirdetmény azt is tartalmazza, hogy ha véletlenül nem kelne el a munka, a Kogart a kikiáltási árat – minimum 500.000,- Ft – befizeti a rászoruló intézmény számlájára. A cél nemes, a művészet örök, a karaván halad.
Nézzük meg azonban egy gondolatkísérlet erejéig, milyen szándékok és lehetőségek rejlenek a valóban nemes és jótékony gondolat mögött. A Kogart Kortárs Gyűjteménye, mint ez Hiller István büszke Arts and Business hirdetménye óta köztudott, két fő forrásból jön létre: a Kogart által összeverbuvált cégek – a honlap tanúsága szerint ezek száma a mai napon 36 – adományaiból, illetve a miniszter által megajánlott összegből, ami a mindenkori céges adományok összegének a fele. A logika követhetősége érdekében nézzünk egy leegyszerűsített példát, amelyben eltekintünk a felmerülő költségektől, adóktól és illetékektől. Tehát szigorúan csak a példa kedvéért: az állami és a céges pénzből, a Kogart infrastrukturális segítségével a gyűjtemény számára többek között megvásárolják három kortárs magyar festő 1-1 képét, mindegyiket 1-1 millió forintért. Ha úgy vesszük, X-től és Y-tól a céges pénzből vettek, Z-től pedig az állam pénzéből. Z műve ugyanennyiért bekerülhetne egy állami gyűjteménybe is, de ezt most hagyjuk, maradjunk a példánál. A példában szereplő művek egy ideig a Kogart gyűjteményében maradnak, nemhiába szerepel a konferenciahelyszín leírásában: „páratlan műalkotások között biztosítunk helyet a rendezvényeknek”. Eljön azonban a december, és kiderül, X, Y és Z műve a jótékonysági árverésre kerül. X festményét egy olyan vállalat veszi meg, amely már az első körben is benne volt a gyűjtemény támogatói között, 2 millió forintért. Ez az összeg egy roma oktatási alapítványé lesz. Y műve nem kel el, kikiáltási áron visszakerül a Kogart falára; az 500.000,- Ft a hospice mozgalomnak jut. Z művére a cégek és magánszemélyek mellett meglepő módon a Nemzeti Galéria és a Ludwig Múzeum is pályázik, és addig verik föl az árat, amíg végül a kép 3 millió forintért kerül a Ludwigba. Az így befolyt pénz egy gyermek egészségügyi szervezeté lesz. X műve az árverést követően jócskán felértékelődik, hiszen a Kogart Kortárs Gyűjtemény része volt, míg Y művével ettől fogva közvetlenül a Kogart jótékonysága hirdethető. Mindez érvényes Z képére is, amelyet a példa szerint az Oktatási és Kulturális Minisztérium kétszer vásárolt meg, az első összeggel a művészt, a másodikkal pedig az egészségügyet támogatta.
A kérdés az, hogy van-e ennek értelme? A Kogart szempontjából nyilván van: a jótékony image mellett a más pénzéből összerakott gyűjtemény jól mutat a rendezvénytermek falán. A pályázó közhasznú intézmények is jól járnak, hiszen az adomány a művészet révén megszentelt úton érkezik – meg egyébként is. A magáncégek leírhatják az adójukból a támogatás összegét, ez is jó, bár ennek talán más útja is lenne, mint egy másik milliomos által alapított gyűjtemény önzetlen megsegítése. A művész biztos pénzhez jut, neki is megéri, bár a piacon – árverésen – talán még többet kaphatna. No de az állam – és itt jönnek a további kérdések. Mert miért is éri meg minisztériumunknak, hogy pénzéből egy alapítvány jótékonykodjon? Ha jönne válasz, talán az lenne: a piac élénkítése céljából. De miért is élénkítenénk a piacot a piac kikapcsolásával? Kétszer vesszük meg ugyanazt a művet, mert így diktálja a piac? Miért gondoljuk, hogy azok a cégek, amelyek nagy nehezen összegyűlnek a Kogart zászlaja alatt, egy apró szabályozómódosítással, jól elhelyezett adójóváírási lehetőséggel nem azonnal az állam saját intézményeit támogatnák? De ha ezt nem tudjuk, vagy merjük tenni, még mindig biztos-e, hogy a Kogart gyűjteménye jobban megérdemli az állami támogatást, mint a Ludwig vagy a Galéria? Miért gondoljuk azt, hogy az Arts and Business felé a szocialista Képcsarnok vállalat modelljén keresztül vezet az út? Vagy ha ez nem jön be, lehetséges-e, hogy a kortárs magyar művészet az irgalmas szamaritánusok segítségével kerül majd újra nemzetközi reflektorfénybe? Valóban ezzel a hókuszpókusszal kell elérnünk, hogy ne haljanak éhen művészeink, de a hospice mozgalom is jól működjön?
A többi néma csönd.
A Kogart szemtelenül leleményes, ügyes üzleti modell szerint működő, de alapjába véve nem befektetési szándékkal létrejött intézmény. Egy dúsgazdag bróker minek vacakolna kortárs művészettel? Tényleg annyi pénzt lehet keresni egy festmény megvásárolásával, mint banki manőverekkel? Persze, csak jótékonykodni, talán a régi reflexek miatt mégsem tud, néha egy kicsi pénzt is keres, jó kapcsolati tőkéjének köszönhetően, az állami és az üzleti szférból egyaránt. Mert működő intézményt akar, nem halott pénzelnyelőt. De nem a Kogart a hibás a saját lobbiereje miatt, hanem a posztszocialista magyar múzeumrendszer, amely – a régi garnitúra ellenére – képtelen hatást kiáváltani a minisztériumból. Az MNG igazgatója pl. a nyolcvanas évek óta ül a székében: reformra képtelen, de legalább jó kapcsolatai lennének a tárcánál! Nincsenek. (Nem úgy, mint a Szépművészetinek.) A Kogart alakulásakor felkérte a művészettörténész Szakmát az együttműködésre. Nem volt Magyarországon olyan elismert szakember, aki a fél-piaci, fél-filantróp alapítványi profilt (ami mindenhol van a világon!) képes lett volna összeegyeztetni saját elitista szakmai hitvallásával. A Kogart ügyes – a szakma nem, a Kogart lobbizik – a többiek nem. Mit lehet várni ez után?
Alapvetően egyetértek, nem a Kogarton kell számon kérni múzeumfinanszírozási rendszerünk katasztrofális állapotát vagy lobbiképességünk hiányát. A Kovács Gábor által összehívott első szakmai grémium története azonban – ahogy én ismerem – ennél bonyolultabb volt, és tragikus módon mutatta meg, milyen távol áll egymástól egy új(gazdag) piaci szereplő elvárásrendszere a piactól régóta tartózkodó szakma preferenciáitól.