Négydimenziós építészet – 6. Budapesti Építészeti Filmnapok

Az idei, immár hatodik alkalommal megrendezett Budapesti Építészeti Filmnapok programja hátborzongatóan egységes képet festett az érdeklődő közönség elé. A bemutatott filmek, legyenek mégoly szellemesek vagy pozitív kicsengésűek is, szinte kivétel nélkül kétségbeesett segélykiáltásokat visszhangoztak arról, hogy mi lesz velünk, ha továbbra is az eddigi úton haladunk.

space_05.jpg

Űrmetropoliz, 2013, jelenet a filmből Ι © filmnapok.kek.org.hu 

A felkavaró válogatás annyiban mégis megnyugtató, hogy bizonyítja, az építészszakma egyáltalán nem érzéketlen a társadalmi kérdésekkel szemben, amiket munkájával napról napra befolyásol. Egyre gyakrabban hallani, hogy a sztárépítészek kora lejárt, és az öncélú virtuozitás helyett újra a közösség kerül a fókuszba. Az itt látott filmek is mind ezt sugallják: az építészet úgy jelenik meg a vásznon, mint beavatkozás a térbe, ami visszavonhatatlanul megváltoztatja az ott élők történetét. A filmnapok programja ilyen beavatkozásokat mutat meg a múltban, a jelenben és a jövőben, arra figyelmeztetvén, hogy minden tettünknek következményei vannak.

 

Múlt

Több film olyan terekkel foglalkozik, ahol ezek a következmények már jól érzékelhetők: a bemutatott épületek olyan gazdasági és térbeli utópiák lenyomatai, melyekről azóta bebizonyosodott, hogy mennyire működőképesek a valóságban. A Nakagin kapszulatorony című filmben a japán metabolista építészet kevés megvalósult alkotásának egyikét látjuk, amint beteljesedik rajta a modernizmus gyakori végzete. A metabolizmus a második világháború utáni Japán legfontosabb építészeti mozgalma volt, képviselői a modernista elveket organikus szerkezeti elemekkel kombinálták. A Nakagin torony száznegyven különálló kapszulából áll, melyek egy-egy személynek elegendő minimális életteret nyújtanak. Az épület hűen tükrözi a modernizmus azon törekvését, hogy az építészet a leghatékonyabban megteremtse az egyén számára optimális életkörülményeket. Mára azonban alig harminc kapszulában laknak, és az épület bontása évek óta napirenden van, mivel a papíron optimális tér a valóságban életre alkalmatlannak bizonyult. A film azt járja körbe, mit lehet kezdeni egy épülettel, amely eredeti funkcióját nem képes betölteni, egy haladó eszme emlékműveként azonban mégis megőrzésre érdemes.

02_1.jpg

A Nakagin kapszulatorony – japán metabolista remekmű a pusztulás szélén, 2010, jelenet a filmből
© filmnapok.kek.org.hu 

A Pollphail című film a skóciai szigetvilágba kalauzol, ahol hasonlóan utópikus építmény várja a nézőt: egy szigetre épült falu, amiben soha nem lakott senki. Pollphail a 70-es években épült abból a célból, hogy az oda települő olajkitermelés munkásainak szolgáljon otthonul. A kitermelés aztán ekerülte a vidéket, a különös betonépítmények pedig Stonehenge módjára ott maradtak a szigeten, ahol ma már csak egy képzőművész és egy ingatlanügynök viseli szívén a sorsukat. A Bata-ville: Nem félünk a jövőtől a cseh iparvidékre visz egy busznyi brit cipőgyári munkás társaságában, akik hazájukban elveszítették a munkájukat. A Bata cipőgyár a csehországi Zlin városában egy huszadik századi szociális utópia nyomait őrzi: a gyár melletti Bata-falu vörös téglás házaival és fejlett infrastruktúrájával kiemelkedő példája, hogy miként lehetséges emberhez méltó körülményeket teremteni a munkásosztály számára. A gyár több évtizede nem üzemel, szellemi öröksége mégis máig elég erős, hogy inspirációt nyújtson a nyugat-európai látogatóknak jövőjük és saját társadalmi víziójuk megteremtéséhez.

03_1.jpg

Bata-ville: Nem félünk a jövőtől, 2005, jelenet a filmből  Ι © filmnapok.kek.org.hu

Jelen

A filmvásznon látott utópia-maradványok után a jelen folyamatok kijózanítóan hatnak: a világ távoli pontjain játszódó filmekben ugyanazok a motívumok köszönnek vissza a hatalom, a tőke és a helyi közösségek egyenlőtlen küzdelméről. A képlet mindenhol ugyanaz: a hatalom absztrakt, legtöbbször pénzben mérhető érdekei a tér valódi használóinak érdekeivel kerülnek szembe, és utóbbiak sokszor tehetetlenek az egyértelmű erőfölénnyel szemben. A filmek érzékletesen mutatják be a civilek problémáit és a hatalom módszereit, melyek az itthoni városlakóknak is fájdalmasan ismerősen hangoznak. Az Ők című film Liverpool egy olyan negyedében játszódik, ahol az elmúlt évtizedben a jelenkori ingatlanfejlesztések tipikus folyamata ment végbe. A részletek ismerősek, akár a Corvin-negyedben is járhatnánk: a negyed házait lebontják, a lakókat akár illegálisan is otthonaik elhagyására kényszerítik, a szegény lakosságot egy helyre költöztetik, az új negyedben pedig városmegújítás címszó alatt 25 év élettartamú, silány minőségű épületeket húznak fel. Az új fejlesztések kizárólag a befektetés gyors megtérülését tartják szem előtt, így a közösségi terek és az egyéb infrastruktúra sokszor teljesen hiányzik, a megszokott környezetüktől és szomszédsági kapcsolataiktól megfosztott lakók pedig csak keresik a helyüket az új elrendezésben. A liverpooli példa legszebb momentuma a lakónegyed helyére épült óriási, senki által nem használt park, amiről az építész megjegyzi: „amikor idejöttünk felmérni a terepet, az első kikötés az volt, hogy ne beszéljünk a helyiekkel”.

04_1.jpg

Ők, 2010, jelenet a filmből Ι © filmnapok.kek.org.hu 

A filmnapok egyik leglebilincselőbb darabja, A Velence-szindróma a jelenség más oldalát mutatja be: a tőke itt nem az ingatlanfejlesztés, hanem a turizmus formájában dönti romba a várost és lakóit. Velence példája minden szempontból extrém: a tengerre épült város a globális turizmus egyik legnagyobb fétise, aminek a házai alapozását gyengítő hullámok és a napi hatvanezer látogató egyszerre veszélyezteti a létét. A filmben tősgyökeres velenceiek mesélik el, milyen hatással van az életükre a megállíthatatlan turistaáradat: a vendéglátásra berendezkedett városban eltűnnek a mindennapi élethez szükséges funkciók, mint a posta vagy a piac, és a szuvenírekkel teli utcákon nem kapni egy üveg tejet. A turizmuson kívül semmilyen munkalehetőség nincs, így a fiatalok elhagyják a várost, és a megfizethetetlenné váló lakbérek miatt hamarosan az öregebbek is. A filmben közölt számítások alapján Velencéből 2030-ra eltűnik a helyi élet, és csak a turistáknak szóló spektákulum marad. A megdöbbentően közeli dátum mellett felmerül a kérdés, hogy mit ér majd Velence a várost megteremtő helyi kultúra nélkül, és miért nem lép közbe a városvezetés, hogy megállítsa a folyamatot. A várostervezők és az önkormányzatok szerepe számtalanszor felmerül a filmekben, hiszen az ő kezükben van a lehetőség, hogy megfelelő szabályozással gátat vessenek a tőke mindent eluraló terjeszkedésének. A hosszútávú tervezésnek fontos szerepe lehetne abban, hogy mederbe terelje a fejlődést, és a jövő városáért is felelősséget vállaljon, de ilyen példából látni a legkevesebbet.

05.jpg

A Velence-szindróma, 2012, jelenet a filmből Ι ©  filmnapok.kek.org.hu

Jövő

A filmek közül több is azt kutatja, milyen válaszokat adhat a közösség a fenti problémákra. A látottak itt is egy irányba mutatnak: a rájuk erőltetett hatalmi struktúrákkal szemben a közösségek önszerveződő működése nyújthat alternatívát. A filmek a kivonulás különböző példáit tárják elénk: az Otthonom, Mutonia és az Űrmetropoliz  egyaránt olyan olaszországi csoportokkal ismertet meg, akik nem tudtak vagy nem akartak a fennálló rendszerben helyet találni maguknak. Az Űrmetropoliz egy Róma külvárosában lévő húsgyár életét mutatja be, melyet egy bevándorlókból álló közösség foglalt el és alakított át lakóhelyévé. A gyárba egy nap művészek érkeznek, akik gyerekkori űrhajós-fantáziáik megvalósulását látják a helyben, és az ott élőkkel együtt ipari hulladékokból épült eszközökkel megvalósítják a holdraszállást. A felszíntől való elrugaszkodás, a művészet és az újrahasznosítás az összes filmben erős tendenciának tűnik. A hulladékokból létrehozott környezet az autonóm és fenntartható élet lehetőségét jelenti a 25 évre tervezett városnegyedek korában, a művészet és a fantázia pedig abszolúttá teszi az addig csupán térbeli kivonulást. Nem véletlen, hogy a futurista motívumok több filmben is visszatérnek.

06_1.jpg

Minden Naptól egyre távolodunk!, 2013, jelenet a filmből Ι © filmnapok.kek.org.hu 

A Minden naptól egyre távolodunk! moszkvai konstruktivista épületek mai sorsát mutatja be: a konstruktivizmus maga is jövőbe mutató mozgalom volt a múlt század húszas-harmincas éveiben, de építészeti eredményei mára legtöbbször siralmas állapotban vannak. Egy ilyen műemlék legfelső emeletén rendezkedik be Donatas, a fiatal művész, hogy cyberpunk performanszaival felülemelkedjen a beázó tetők és a szürke, reménytelen Moszkva valóságán. „Soha nem voltam oda a jövőért, de most nagyon foglalkoztat! Talán mert itt lakom, ebben a konstruktivista házban.” Az utcán rendületlenül dolgoznak a markológépek, a szomszéd káromkodik a zaj miatt, a falból továbbra is csöpög a víz, amíg a moszkvai álmodozó egy tévéképernyőt illeszt a fejére, és eltorzított gitározásba kezd a város felett. A lakossági aktivizmust sosem szabad feladni, de ha a csata elveszni látszik, legalább tudjuk, merre vannak a menekülőútvonalak. 

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány