Chanel és művészet a Central Parkban

„Élvezd az élményedet” – kívánja, öt percen belül harmadszor és ezúttal nekem a ragyogó mosolyú fiatalember, miközben kinyitja előttem az ajtót. Libasorban haladunk befelé a Central Parkban felállított Chanel Mobile Art pavilonba, amely Tokió és Hong Kong után három hétig New Yorkban fogadja a látogatókat. Ahogy elhaladok mellette, arra gondolok, milyen nehéz lehet modellként megélni ebben a városban. Odabent félhomály és Chanelbe öltöztetett fiatal személyzet. Egy fényes, fehér padra ültetnek, és sorban mindenki fejére tesznek egy-egy fejhallgatót. A hölgy, aki beállítja a nyelvet és a hangerőt, nagyon halkan és kedvesen beszél – általában véve leginkább olyan az egész, mintha egy orvosi magánrendelőben lennénk. A pad és vele a tér elegánsan elkanyarodik, ezért a pavilonban megrendezett kiállításból egyelőre semmi sem látszik. A fejhallgatóból megnyugtató liftzene árad, felállok és elindulok.


Mobile Art, Karl Lagerfeld és Zaha Hadid | fotó: www.vanityfair.com


Mobile Art, tervező: Zaha Hadid | fotó: www.nypost.com

A kanyaron túl kis teresedés, virágcsokor mintás mozaik padló, kényelmes fotelek és két, irizáló plexi lapocskákból összeállított, függesztett csillár-szobor. Egyszer csak a fejhallgatóban megszólal valaki, és arra kér, hogy álljak fel, és induljak el balra. Most legalább megértem, a többiek miért üldögéltek még vagy fél percig a helyükön. Megvárták a felszólítást.

Mély, érzéki női hang, bájos francia akcentus: közli, hogy a fantáziáit készül megosztani velem. „I need you, the voyeuuuurs” – búgja, meglehetősen emlékeztetve holmi telefonos kisasszonyokra, bár érett hangja kissé ildomtalanná teszi ezt az asszociációt. Egyébként is, ez Jeanne Moreau, csupa Párizs, csupa „old world” elegancia. Titkokat ígér, mentális tájról, titokzatos univerzumról suttog, a csempe- és a csillár-művet értelmezendő. „Az életet formák határozzák meg” – árulja el sokat sejtetően.


Loris Cecchini és Michael Lin művei | fotó: marcellomedia.blogs.com

Szemügyre veszem hát a formákat, amelyek közül a legfigyelemreméltóbb kétségtelenül magáé az épületé: finoman görbülő, dudorodó, fölénk hajló formái, fényes felületei vezetik a mozgást, nem engedik messzire a tekintetet. Ablak nincs, külvilág kizárva, nincs más, csak Karl Lagerfeld „Chanel-univerzuma”, és Jeanne Moreau hangja a fülemben: utóbbi felszólít, hogy menjek fel egy lépcsőn. Számolja a fokokat, sietnem kell, le ne maradjak valami titokról. Az emeleten egy szabályosan formált kis kráterbe lehet letekinteni, falain fekete-fehér organikus formák, gyökerek, madarak váltakoznak, fülemben ambient zene: a misztikum átélése egyelőre elmarad. Újabb felszólításra lemegyek. A fal Daniel Buren csíkjaival mintázva. Eszembe jut, hogy a hatvanas években Buren a BMPT csoport tagjaként kezdett csíkokat festeni művészeti jelentés-nélküliségre, neutralitásra és ön-eltörlésre törekedve: vajon mit szól a hagymázas történethez, amelybe itt a pavilonban mű és néző egyaránt behálózódik?

Kezdek zavarba jönni. Egy sötét folyosóról kiérve véletlenül a rámpa mellé lépek. Ügyetlen performanszom egy pillanatra kizökkenti látogatótársaimat, de aztán a kollektív hipnózis ismét beállni látszik; két monitor elé lépek. Két fiatal nő, Chanel gyöngysorral, húszas éveket idéző frizurával, apatikusan néznek ki a keretből. Régi filmzene. Jeanne Moreau szól, nézzem meg jobban, a képek mozognak, csak nagyon lassan. Mehetek tehát tovább, nagyjából ez a felfedezés lett volna az egyetlen élmény, amit ez a mű tartogatott.


Daniel Buren és Yang Fudong művei | fotó: www.daylife.com

Némi kritikus élt vélek felfedezni a Blue Noses művészcsoport kartondobozok aljára vetített kis filmjeiben: a kockák aljára pillantva meztelen fiatal nőket látok felülnézetből, akik Chanel táskákat megkaparintandó taszigálják, ütik egymást. „Olyan jó átadni magadat az abszurdnak” – mondja a hang, és a dobozokat egyesével számolva gyorsan tovább tessékel. (A Hattyúk Tava szól.)

Egyszer csak felhördül: „Aaaaah, SZEX!” A hangja reszelős. Szemben a falon Nobuyoshi Araki közkedvelt japán fotós képei váltakoznak: meztelen fiatal lány láncba verve és egzotikus virágok. „Hm, ez sokkoló volt, nem igaz?” – kérdezi „kísérőm” izgatottan. Nemrég láttam a városban egy kiállítást a hatvanas-hetvenes évek japán fotós generációjának mára nagyrészt beszerezhetetlen kiadványaiból, amelynek Araki is tagja. (For a Language to Come) Az sokkoló volt, elképesztően izgalmas, előttem addig nagyjából ismeretlen, gyönyörű anyag. Az akkor még fiatal és kísérletező, majd halálos beteg feleségétől egy csendes és szomorú portré albummal búcsúzó Araki (Sentimental Journey, 1971) most leginkább fáradtnak és ötlettelennek tűnik.

JM izgalma azonban fokozódik. Alig tíz másodpercet engedélyez Subodh Gupta indiai filmjelenetekből összevágott videó munkája előtt. „Na ennyi elég, gyerünk tovább”, vezet el egy táskatolvaj utcagyerek kalandjai elől, és Chanel-bőrrel szorosan bevont női arcok fekete-fehér, hatalmasra nagyított fotói elé tessékel. „Meg akarod érinteni” – találgatja a gondolataimat, vagy inkább javasolja.

Az agyam zsibbad, JM folyamatosan beszél, helyettem is megnézi a kiállítást. Egy zöld konténer résén bekukkantva Chanel logó alakban összerakott rozsdás patkókat, hatalmas, félig nyitott svájci bicska-bútorokat és egy két méteres fekete bőr medvét látok, vaslánccal a nyakán. JM hangja elfullad: közli, hogy ez az ő helye, ahol lakozni szokott. A katarzis pedig a sarkon túl vár: egy tükrökkel bevont falú sötét zsáktérben buborékos felületet képező organikus forma terjeszkedik, „feje” helyén száraz virágcsokornak tűnő kompozíció. A fény villódzik. Megadóan veszem tudomásul, hogy a fülemben duruzsoló hölgy agyába érkeztünk. „Itt vagyok veled” – nyugtat meg.


Lee Bul műve | fotó: www.nypost.com

Ami ezután jön, már csak levezetés. Egy felülvilágított, kellemes öböl bejáratánál óriási, oldalára dőlt Chanel kézitáska, benne egy arányosan hatalmas kompakt púderes doboz, a tükör helyén monitor. A videó lassított felvétele táskákra lövöldöző fotómodelleket mutat. Nem titkolhatom tovább a kiállítás koncepcióját: valamennyi bemutatott művet a Chanel 1955. februárjában bemutatott, és ezért a 2.55 számot viselő ikonikus kézitáskája ihlette.


Sylvie Fleury műve | fotó: www.nypost.com

Sophie Calle, a francia kortárs művészet nagyasszonya képeslapon értesíti a látogatót, hogy a kiállítás kurátorának megtisztelő felkérését szakmai és magánéleti problémák miatt kénytelen egy másik művésznek delegálni. Stephen Shore amerikai fotós-nagyágyú szereplése már csak kisebb csalódás: a divatcég manufaktúrájában készült céltalan fotósorozata alatt („…emberi kezek bőrt kezelnek, szeletelik, vágják a valóságot”, így JM) a kitöltendő kívánság kártyák, amelyeket Yoko Ononak köszönhetően egy fácska ágaira lehet akasztani a beteljesülés reményében, az „élmény” méltó lezárásának tűnnek. A francia díva négy nyelven búcsúzik, és biztosít róla, hogy ő marad, várja a következő „voyeuröket”.

Kurátornak nyoma sincs: sem a pavilonban, sem a kiállításhoz mellékelt nagyalakú kiadványban nem említik, csak később, a honlapról tudom meg, hogy ő Fabrice Bousteau, a francia Beaux Arts magazin főszerkesztője (említett kiállításai: „Művészet és mezőgazdaság”, illetve „Művészet a világban”).

Kissé indignáltan hagyom el a helyszínt, ahol a többiek, a fejhallgatók deleje alól szabadulva, saját szavaikkal igyekeznek megfogalmazni az élményt. Még elcsípek egy „absolutely fab!” felkiáltást. Kint kígyózó sorok.

Elmentemben azon töröm a fejem, hogyan foglalhatnám össze a bent átélteket. Van elegáns pavilon, gyönyörű park, mecénás, művészek, kurátor, koncepció, kiállított munkák, magas technikai színvonalú installálás, kiadvány, lelkes közönség … még zenés-műsoros vezetés is van. A művészet és elit társadalmi osztályok glamúros viszonya nem újdonság; a múzeumban rendezett divatbemutató vagy a művészek által rendezett kirakat egyenesen közhely. A gazdasági válság és az elnökválasztási izgalmak kellős közepébe ledobott öntelt, közömbös, köldöknéző reklámfogást sem nevezném meglepőnek. Nem jutok messzire, csak egy szó jut eszembe. Szimuláció. Minden kellék a helyén, a lényeg mégis elszivárgott. Csak pont olyan, mintha (művészet lenne).

Mint egy hamis 2.55 a Chanel szerelmeseinek.

MOBILE ART
Chanel Contemporary Art Container
By Zaha Hadid
Október 20 – november 9.
Central Park, Rumsey Playfield, New York
http://www.chanel-mobileart.com/

Link:
Egy New York Times cikk a Pavilonról

Videók:
Video: Inside the Chanel Mobile Art Exhibit! (New York Magazine)
UrbanEye: Chanel Mibile Art Pavilion (The New York Times)

 

A szerző a Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa.

 

  • megmondÓ

    a nagy válságban

    mennyi szar kacatra van pénz

    “művészet” b+

    legfeljebb entartete

  • http://www.si-la-gi.com SI-LA-GI

    élvezettel olvastam informativ, szorakoztató kommentárod ,és örülök hogy nem rántott be a rafinált forma…

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány