Láttam néhány éve egy dokumentumfilmet a BBC kultúrabarát négyes csatornáján, amelynek egyik képsora máig emlékezetes számomra: egy épület bejáratánál, bebocsátásra váró, kígyózó embersor képeit mutatta. A látvány ifjúkoromból ismerős, annakidején a kétségbeesett emberek az esti órákban kitelepedtek kisszékeikkel az üzletek bejáratához annak reményében, hogy sikerül másnap hajnalban valami élelemhez hozzájutniuk. Például Kolozsváron, a nyolcvanas években. A fent említett képsorok azonban nem ott és nem is akkor készültek, hanem Londonban a 2000-es évek elején, a sorban állók pedig nem élelmiszerüzletek, hanem egy-egy művészeti egyetem kapui előtt álltak sorban. Mégpedig azért, mert aznap nyíltak a hallgatók évzáró, illetve diplomakiállításai.
A film végén vidám és elégedett emberek nyilatkoztak, kurátorok, gyűjtők, galériatulajdonosok, akik úgy érezték, hogy sikerült valami érdekeset látniuk, találniuk, valamint harmad-, negyedéves, vagy éppen végzős hallgatók, akiknek e nap megoldotta rövidtávú anyagi gondjait. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti épülete előtt ritkán látni sorokat, május-júniusban sem volt ilyen, pedig ekkor zajlott az idei végzős hallgatók diplomakiállítása és védése.
Bár az eseményeken szép számú publikum állt össze rokonokból, barátokból, kollégákból és tanárokból, sorban állni és tülekedni általában nem kellett, többek közt azért sem, mert az ún. szcéna ún. krémjéből, a magyar művészeti élet meghatározó szereplőiből nem sokan jelentek meg. Meglehet, kivárnak, mivel a napokban nyílik az idén harmadik alkalommal megrendezésre kerülő Best of Diploma kiállítás, amely ha tömegeket talán nem is vonz, de mindenképpen több figyelmet irányít a frissen végzett művészekre.
E figyelemre pedig igen nagy szükségük van, mivel a művészdiploma megszerzése amúgy is ambivalens esemény. A kortárs művészetben az okmány birtoklása nem feltétele a pályán való boldogulásnak, nemzetközi viszonylatban mégis kevés azon művészek száma, akik enélkül próbálnának szerencsét. Más megközelítésből viszont a tulajdonosát hivatalosan is művésznek nyilvánító dokumentum gyakorlati értéke közelít a nullához, semmihez nem nyújt garanciát, még a szimpla egzisztenciális túléléshez sem, nemhogy a művészi karrier sikeres alakulásához. Ez utóbbihoz – főként nemzetközi pályázatok esetén – többet ér a Mejor Vida Corp.-tól igényelhető ajánlólevél.
Hogy mire jó és mire nem a művészeti egyetemen megszerzett végzettség, árnyaltan rajzolódik ki egy harmadéves hallgató nemrég készült művében, amely a Weben is elérhető. Lehoczky Fanni felkereste az Intermédia tanszéken az elmúlt tizenöt évben végzett összes művészt olyan kérdésekkel, amelyek a diploma hasznavehetőségére és általában a művészi pályakezdésre vonatkoztak. A szociológiai pontossággal megszerkesztett felmérésre érkezett válaszok és reakciók által körülírt kép nem sok derulátásra ad okot.
Lehocky Fanni lapozható művének egyik oldala (balra találhatók a „Nem” válaszok)
A diplomaműveken viszont ez a pesszimizmus (még) nem látszik, Kovács Buddha Tamás nagyméretű festményén a gondtalan és játékos kreativitás keveredik a street art formavilágával. Az anyag- és eszközkezelés nagyvonalúsága olyan lendületet sejtet, amely feltehetőleg kiharcolja magának a figyelmet hosszabb távon.
Áfrány Gábor és Tóth Zs. Szabolcs Tutoreal című videójából sem hiányzik a derűlátás, amennyiben a humor ennek jele. Egy narratív szerkezet bravúros technikahasználattal találkozik, finoman ironikus, önreflektív környezetben.
Bár Horváth Edina Cecília az interaktivitást sajátos nemi kontextusba helyező installációja nem a Best Of válogatás része, gesztusa kellő bátorsággal kapcsolódik az újmédia műveket övező aktuális diskurzusokhoz. Interfészkoncepciója kicsit régimódi ugyan, ám tematikája által érdekes irányba mozdul el: amennyiben ráülünk az installáció központi elemét alkotó hatalmas tornalabdára, azt interfészként használhatjuk olyan nők által leírt intim szövegek felfedéséhez, amelyekben első maszturbációs élményeiket írják le.
Gazdagabbak lettünk tehát nyolcvannégy vadonatúj művésszel, és csak reménykedni lehet, hogy e szám valós is marad. Ugyanis e területen magas a pályaelhagyók száma, amelynek mértékét – a kritériumrendszer bonyolultsága miatt – csak felbecsülni lehet, ezért aztán statisztikák sem nagyon léteznek. A számok feltehetőleg 80-85 százalék körül mozognak: ennyi azoknak az aránya, akik egy-két-tíz-tizenöt évvel a diplomázás után – tudatosan bevallva, vagy önmaguk előtt is elhallgatva – feladják. Ezt az arányszámot egyaránt nehéz az elsős, valamint a végzős művészhallgatóknak is elmagyarázni. Néha még Cesare Pietroiusti kiváló konceptje sem segít.
Non Functional thoughts 1978-1996, Edizioni Morra 2000
Bár a Pietroiusti által megvalósított kiállítás hatására annak idején többen újrakezdték pályájukat, remélhetőleg a fent említett nyolcvannégy művésznek soha nem lesz ilyen hatásra szüksége.
S hogy e remény beteljesedik-e, nem utolsó sorban a figyelmünkön múlik.
Best of Diploma
Megnyitó: Június 26., 16 óra
MKE, Barcsay Terem
1062 Bp., Andrássy út 69-71.
