Amíg nem indul be itthon is a kurátorképzés, addig a kontraszelekció dönti majd el, kikből lehetnek a jövő kurátorai, legalábbis a végzettség tekintetében. A világ vezető szakiskoláinak döntő többségénél ugyanis tandíjat kell fizetni, s akkor még nem beszéltünk az ott tartózkodás költségeiről. Magyarországon a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) egy új szakot indít el, melynek egyik célja a kurátorképzés kérdésének megoldása. Az új szak kapcsán Szegedy-Maszák Zoltánnal az MKE oktatási rektorhelyettesével beszélgettem.
A Royal College of Art-ról lehetett hallani pletykákat miszerint megszűnik a kurátorképzés az intézményrendszer telítettsége okán. A hír mint utóbb kiderítettem nem igaz, de a foglalkoztatottságot tekintve, akár az is lehetne. Szükség van itthon szakképzett kurátorokra?
Véleményem szerint itthon elsősorban még a hiányról beszélhetünk. Abba a hibába pont a magyar felsőoktatás gazdasági helyzete miatt nem fogunk beleesni, hogy túlképzést produkáljunk. Egyenlőre 10 államilag finanszírozott és két önköltséges hallgatóról van évente szó. Ez nem hiszem, hogy sok lenne a magyar viszonylatokban, főképp ha összevetjük azzal, hogy hány galéria működik ma már, a közintézményekről nem is beszélve. Továbbá számítunk a környező országokból érkező magyarul beszélő érdeklődőkre is.
Pontosan milyen szakot indít az Egyetem?
Az MKE-n jó két éve komoly változások vannak folyamatban, a diákok művészettörténet oktatása is átalakult, a kortárs művészetre és a szakokhoz kapcsolódó művészettörténetre nagyobb hangsúlyt fektetünk. Ezeknek a változásoknak a szellemében indítjuk el az új szakot. A szak egy képzőművészet elmélet elnevezésű alapképzés (BA), amelyre – ha a szakindítással kapcsolatos hivatalos eljárások rendben mennek – már jövő tavasztól jelentkezni lehet. Ez aztán terveink szerint majd kettéágazik az MA szinten képzőművészeti elméletre és képzőművészeti menedzsmentre. A BA képzőművészeti elemző és kurátor szakképesítést ad majd, a neve azonban képzőművészet elmélet alapképzés. Az elnevezés nem igazán szerencsés, de úgy gondoltuk, fontosabb, hogy mihamarabb elinduljon a képzés, így elfogadtuk a kormányrendeletben rögzített elnevezést és igyekeztünk megtölteni adekvát tartalommal. Egyébként végül is, ez terminológiai kérdés elsősorban, az angol nyelvű képesítés szerencsére pontosabb: BA in Art Theory and Management. Erősen gyakorlat orientált képzés lesz, az MKE infrastruktúrájára, kiállítótermeire, publikációira támaszkodik majd.
Az új szakindításból az egyetem egésze profitálni fog. A képzőművész szakos hallgatók esetében is hiány van a művészeti intézményrendszer működését bemutató kurzusokból. Egészen naiv elképzeléseik vannak a hallgatóinknak például arról, hogyan kell felvenni a kapcsolatot egy galériával. Egyáltalán, hogy működik a képzőművészeti élet. Az ilyen típusú gyakorlati ismeretek átadására eddig az Egyetem kevés hangsúlyt fektetett, ebben a tekintetben is komoly előrelépést jelent majd az új szak programja. De már a most szerdán-csütörtökön a LABOR-ban megrendezett portfolió-workshop is ezen a hiányon igyekszik enyhíteni. A Haraszti Gina és Lázár Eszter által kezdeményezett program keretében a képíró utcai galériában nem csupán előadásokat hallgatnak majd a résztvevők arról, kinek milyen tapasztalatai vannak a művész-kurátor közti kommunikáció gyakorlatáról, de a gyakorlatban is megvalósíthatják saját portfolióikat. Az érem másik oldala ugyanis, hogy Magyarországon még többnyire nagyon amatőr módon működik a művészetszervezés. Sok ad hoc módon működő galériát találunk, ezek akármennyire tiszavirág életűek, azért érezni lehet, hogy Budapesten komoly konjunktúra van. Sokan tehát a saját bőrükön keresztül tanulják meg, hogy mik azok a csapdák, amikbe nem szabad belesétálni.
A tervezett szak mennyiben próbálja meg orvosolni az általad felvázolt nehéz helyzetet?
A program diákjai a művészhallgatókkal közösen vennének részt a különféle kurzusokon. Ezek egy része a program saját órái lesznek, melyeket a művészdiákok is kiválaszthatnak elméleti kreditjeik összegyűjtésekor. Másfelől a program hallgatói is behallgathatnak majd érdeklődésüknek megfelelően a művésztanszékek különféle óráira. Ha valaki a tradicionális dolgok iránt érdeklődik, akkor például bejárhat a grafikai műhelyekbe, ha valakit a digitális videó készítés érdekli, az behallgathat az intermédia tanszékre, tehát minden szak ad különféle kurzusokat, ahol együtt dolgozhatnak az elméleti program diákjai a művészhallgatókkal. A program hallgatóinak 1-2 félévet kötelezően kell majd valamilyen képzőművészeti gyakorlati tevékenységgel foglalkozniuk. Ez a kiállítások esetében a gyakorlati megvalósítást támogatja. Gyakran van, hogy a kurátor nem tudja, milyen előzetes kérdéseket kell feltegyen a művésznek egy mű kiállításának gyakorlati megvalósításával kapcsolatban, a művész pedig szintén nem gondolja végig előre a kiállítás technikai aspektusait, nem tisztázza előre az installálás részleteit. Mindkét oldalon egyfajta „anyagismeretre“, rutinra van szükség ahhoz, hogy ne az utolsó pillanatban, a kiállítótérben kelljen improvizálni, szükségmegoldásokat keresni.
A gyakorlati képzés alatt pontosan mi értendő?
Két éve Lázár Eszter elindított az MKE-n egy kisebb reformot a kiállítások szintjén, de nincsen stáb mögötte, mindent egyedül csinál. Továbbá, általában az egyetemi kiállítóhelyek munkájában is fellendülés van, a Képíró utcában működő galéria programjában is részt veszünk. Az egyetem kiadványait, kiállításait lehetne megvalósítani az új program szakmai gyakorlatának keretében. Számos kiadatlan anyagaink vannak, de nem bírjuk energiával, nincs rá ember. Az ELTE-vel és a PPTE –vel volt már olyan oktatási programunk, melynek keretében egy bölcsészhallgató egy képzőművész-hallgató munkáját fél éven keresztül figyelemmel követte, majd összegezte, és egy prezentáció keretében bemutatta a tapasztalatait, elmondta a látottakkal kapcsolatos gondolatait. Ez több volt, mint egy-egy kiválasztott munka elemzése, hiszen bepillantást nyert egy fiatal művész gondolkodásmódjába, a művek kialakulásának, egy ötlet kibontásának folyamatába. Egy-két szemeszter alatt olyasmit tapasztalhatott meg, ami egy művészettörténész számára hosszú kutatómunka, elmélyült elemzések során szerezhető csupán meg. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy egy művészhallgató számára milyen fontos élmény, hogy új szempontokkal gazdagodik saját tevékenységéről, műveiről egy vele egykorú bölcsészhallgató komoly, elemző kérdéseire válaszolva.
A szerzőség jogát nem minden kurátori program biztosítja a Nyugat európai kurátorképzők esetében. Ha jól értem a BA program a szakemberképzésnek azt a szintjét képviseli, melyben a háttérstáb, az asszisztensek dolgoznak. Ezek szerint a tervezett MA szak adna csak jogosítványt a kurátori munkakör betöltésére?
Azt gondolom, hogy nem ennyire végzettség függő az, hogy valaki egy BA képesítéssel egy galériában dolgozhasson, akár kiállításokat rendezzen. De az tény és való, hogy ezeknek az alapszintű gyakorlati tapasztalatoknak a megszerzése, melyek hiánya nagy mértékben jellemzi a hazai múzeumi és galéria rendszert, a BA képzésben történik. Arra számítunk, hogy akik a BA-t elvégzik, és nem csupán részt kívánnak venni a képzőművészeti élet működtetésében, hanem ambíciót éreznek arra, hogy ötleteikkel, kurátori tevékenységükkel alakítsák, akár meghatározzák azt, azok majd az MA képzések valamelyikén tovább folytatják tanulmányaikat.
A koncepció szerint tehát elkülönül az elmélet és a gyakorlat. A gyakorlat alatt pedig a klasszikus értelemben vett feladatokat kell érteni, mint például egy kiadvány, vagy kiállítás létrehozása, vagy a művészeti alkotómunkában való segédkezés?
A kurátorprogramokra jellemző többnyire problémás módszertani-keretet szeretnénk egy kicsit módosítani: nálunk nem lesz kötelező csoportban kurátorkodva kiállítást létrehozni. Ehelyett lehet akár egyénileg is dolgozni, és a diplomamunka lehet egy webes publikáció, egy CD room, vagy egy katalógus. Bármilyen kurátori gyakorlati feladat megvalósítható. Én ezt nevezem gyakorlati résznek – ha muszáj ilyen distinkciót tenni. Viszont az MA szinten is lesznek gyakorlati feladatok, függetlenül attól, hogy valaki a menedzsmentet, vagy az elméleti szakot választja majd. Az MA esetében a hangsúly inkább a koncipiáláson van, a gyakorlat itt egy nagyobb lélegzetű gondolat következetes végigvitelén van, és nem az apró részletek technikai megvalósításán, ez utóbbi inkább a BA célkitűzése. Az egész képzést háromfokozatúra tervezzük, egy doktori képzést is el szeretnénk majd indítani.
A kurátori munka végterméke a kiterjesztett művészetfogalom okán manapság már sok minden lehet. Ennek ellenére van közös nevező, a végtermék minden esetben a térbeliséghez köthető reprezentáció. Ha jól értem, akkor itt többféle munkakör oktatásáról van szó, melynek csupán egyik aspektusa a kurátorság. Ebben az értelemben a BA képzés számomra inkább a képzőművészeti szolgáltató szektorban szükséges általános szakismeretekre irányul, semmint egyetlen szakterületre. Picit tudnád árnyalni ebből a vonatkozásban a BA és MA képzések közötti különbséget?
Alapvetően az osztott képzés általános logikájából indultunk ki: a BA jóval általánosabb ismereteket próbál átadni, van benne elmélet és menedzsment is. Az MA szakokra felvételizők már orientálódnak vagy az elméleti, vagy a menedzseri irányok felé, eszerint felvételiznek majd a két szakra. A doktori képzés pedig már teljesen személyre szabott programokat jelent, a felvételizők sajátos egyéni problémafelvetésekkel jelentkeznek a Doktori Iskolába.
Azért kérdeztem rá az elmélet és a gyakorlat nyilvánvalónak tűnő értelmezésére, mert aktuális tanulmányaim során nem igazán válik ketté az elmélet a gyakorlattól. Sem az MFA sem pedig a Phd tekintetében. Gertrud Sandkvist az egyik videó anyagban említi is az iskola bemutatása kapcsán, hogy az elmélet és a gyakorlat ugyannak a gondolkodásmódnak – a művészeti gondolkodásnak a részeként jelenik meg. Malmöben pontosan azt szeretnék a diákokkal közösen kutatni, hogy mit jelent a művészeti gondolkodásmód, milyen konzekvenciái vannak, milyen jellegű szituációban működik. Ez a hagyományos értelemben vett határok megkérdőjelezését jelenti. Újra gondolják a művész, vagy a teoretikus hagyományos értelemben vett szerepkörét, hangsúlyozva ezzel is a lehetséges különbségeket a művészeti és a tudományos gondolkodás között. Az a tapasztalatom, hogy a magyar diszkurzusban a művész és kurátorképzés kapcsán alapvetően még mindig a hagyományos szerepekből kiindulva szerveződnek a különféle oktatási programok. Mennyiben determinálja az MKE infrastrukturális kerete ennek a határokat újragondoló attitűdnek az érvényesülését?
Én is azt gondolom, hogy nem érdemes distinkciókat tenni elmélet és gyakorlat közé. Az, hogy egy művész hogyan hasznosítja, mondjuk a képtudományról elsajátított ismereteit, a műveiben válik el, ahogy egy kurátor is az ismeretei továbbgondolása eredményeként hoz létre egy kiállítást, s egy teoretikus sem tiszta lappal indul neki egy szöveg megírásának. Legfeljebb abban lehet különbséget tenni, hogy milyen keretek között szerzi meg a tudását, könyvtárban ülve, előadáson jegyzetelve, vagy mondjuk egy workshop résztvevőjeként. Az ilyesminek azonban egyre kevésbé van értelme, hiszen ahogy mondod, éppen a mindennapi tevékenység mosta el ezeket a határokat. Nem hiszem, hogy ma bárki komolyan gondolná, hogy a művészet csinálása kizárólag kétkezi, gyakorlati, a kiállítása/publikálása pedig szigorúan csak elméleti munka lenne.
Az elméleti szakok létesítése alapvetően két gondolaton alapult – mindkettő külön-külön is tagadja elmélet és gyakorlat erőszakolt szétválasztását. Egyik oldalról kézenfekvő dolog, hogy a képzőművészeti élet működtetői a művészek mellett, velük együtt szerezzenek tapasztalatokat a művészet csinálásáról. Már egyetemi tanulmányaik alatt találkozzanak élő művésszel, ismerjék meg azt a folyamatot, amelynek mérföldköveit műalkotásoknak nevezzük. A művészhallgatók pedig szembesüljenek azokkal a szempontokkal, amik nem egy tapasztaltabb kolléga észrevételei, hanem a művek bemutatásával, elemzésével foglalkozó kortársaik kérdésfeltevései, meglátásai. A másik oldalról az Egyetem számos kiállítótermet működtet, feladata a hallgatók pályakezdésének segítése, így minél több, friss publikációt kell az ott folyó munkáról, a hallgatók műveiről a nyilvánosság elé tárnia. A képzőművészet-elmélet szakos hallgatók ezekben a munkákban részt véve szerezhetnek gyakorlati tapasztalatokat saját hivatásuk műveléséhez. Az Egyetem nyilvános kiállítótermei “éles” gyakorlóhelyek, amelyek mégis az intézmény védőszárnyai alatt működnek – ugyanez igaz az on-line publikációkra, katalógusokra stb. Miközben gyakorlati tapasztalatokat szereznek, segítenek a művész hallgatók nyilvánosság elé lépésében is. Talán felesleges magyarázni, hogy mindez csak akkor működhet, ha tagadjuk elmélet és gyakorlat mesterséges szétválasztását, és akkor tud jól működni, ha mindvégig újra és újra átgondoljuk, pontosabban folyamatosan újragondoljuk “művész” és “teoretikus”, “menedzser” és “kurátor” szerepkörét, egymáshoz viszonyulását.
Az, hogy a nemzetközi művészeti világ kapcsolati hálója fontos egy művész vagy egy intézmény menedzsmentje szempontjából, már itthon is valamennyire tudatosult. Azonban a szubsztancia híján, a network önmagában nem elég. Szubsztancia alatt természetesen nem a művészetet magát értem, hanem a róla szóló diszkurzust. A magyarországi művészeti diszkurzus hiánya az oktatás hiányosságával magyarázható. Diszkurzus hiánya alatt most elsősorban zavaros terminológiát értek. Nemcsak arra létezik egyfajta recept, hogy egy sikeres networknek milyen állomásai lehetnek. A művészetről szóló beszédnek van egy nagyon könnyen körülhatárolható aktuális kánonja, melynek ismerete nélkül nem lehet teljes a művészeti világ vérkeringésébe való bekapcsolódás. Szándékosan szövegekről beszélek és nem csupán diszkurzusokról. (Noha a diszkurzusok szintjén sem beszélhetünk teljességről a magyar művészképzésnek, a művészeti szolgáltatásban dolgozó szakember oktatásának valamint a művészettörténész képzésnek a tekintetében). Jelentős eltérés van aközött, hogy egy társadalmi nemek tanszék curriculuma milyen szövegekre épül fel, vagy egy művészeti egyetemen milyen szövegekre fektetnek különös hangsúlyt ugyanennek a tantárgynak az oktatása során. Mi több, a szövegekkel való munka is – amelyet nem csupán elméletnek, hanem egyben gyakorlatnak is tekintenek – jellegében eltér a hagyományos akadémiai munkától. Ennek a jelenségnek az egyik terméke a művészeti kutatás fogalma, melynek segítségével törekednek a tudományost a művészeti gondolkodástól megkülönböztetni. Más jellegű pedagógiai módszertant igényel a művészek elméleti oktatása, mint a bölcsészeké. Nagyon fontosnak tartom tehát, hogy elméleti órákat itthon is olyan előadók tartsák, akik vagy tudományos tevékenységükben maguk is érdeklődnek a művészoktatás módszertana iránt, vagy a művészeti intézményrendszerből érkeznek, és művészeti vagy kurátori tevékenységükhöz kapcsolódóan dolgoznak teoretikus szövegekkel. A törzsanyagban fel van tüntetve a művészetelméleti beszédmódok elnevezésű tantárgy, mit értsünk pontosan ez alatt ebben a vonatkozásban?
Egy hallgató, aki Hans Belting, Lev Manovich, vagy W. J. T. Mitchell szövegeivel ismerkedik, idegen terminológiával találkozik, amit ugyan megtanul, de ettől még nem feltétlen érti meg, miként használható a gyakorlatban, miként illeszkedik a különféle diszkurzusokba. A diszkurzusok tekintetében a merítésre jó példa propedeutika II, mely elindul onnan, hogy miben áll a művészetelmélet, irodalomelmélet, és esztétika kölcsönhatása és eljut egészen a vizuális tudományig (visual studies) a chicagói és New York-i iskoláig. Közben elmagyarázza a 19-20. századot, a pozitivizmust, a formalizmust. Véleményem szerint, nem az a probléma Magyarországon, hogy nem ismerjük az aktuális nemzetközi szövegeket, hanem fogalmaknak a megértése, és szervesülésük problematikus.
Nem teljesen belső erőforrásokból oldjuk meg a képzést. Óraadókat, meg egy pár munkatársat mindenképpen meg kell majd hívnunk. Konkrétumokat nem tudok mondani, mert nagyon nehéz a gazdasági helyzet, de a terveink között ez abszolút szerepel. Mellesleg már eddig is voltak átalakulások az elméleti oktatás terén, például Kékesi Zoltán az Intermédia tanszéken szakművészet történeti órát tart, de emellett a technikai médiumok elméletének oktatásába is beszáll, emellett viszi tovább az esztétika művészetelmélet tárgyat Varga Tündével együtt – utóbbi az Elméleti Tanszék által oktatott általános elméleti tárgy. A szakindítás kapcsán a Sólymos Sándor által vezetett Elméleti Tanszék is átalakulófélben van, hiszen míg eddig egyfajta szolgáltatásként a művész szakok hallgatói számára hirdetett meg programokat, mostantól önálló szak képzéséért lesz felelős, sőt a BA-ra épülő „képzőművészeti menedzser“, és „képzőművészet elmélet“ MA-k kidolgozása is elindult.
Az idegen nyelvű irodalom szokott problémát jelenti az oktatásban. Szövegfordítások tanulmánykötetek formájában történő megjelentetését tervezitek a képzés kapcsán?
Mindenképpen, Lázár Eszter az egyik fő motorja ennek a vállalkozásnak is, Rudnay Zsófi, akivel együtt dolgoznak a Nemzetközi- és Pályázati Irodában, kiváló fordító, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy ez a dolog is hamarosan beindul. Nagyon fontosnak tartom, hogy fordítások, reader-ek kiadását, ezek nagyon sokat segíthetnek a hallgatóknak, illetve minden érdeklődőnek az aktuális diszkurzusok, terminológia megértéséhez. És itt szerintem van is egy olyan hagyomány, amit folytatni kellene. Hogy egy példát is mondjak, Lev Manovich “Az _r feltérképezése: a perspektíva, a radar és a 3-dimenziós számítógépes grafika” című szövegét Kiss Pál Szabolcs fordította magyarra a Perspektíva című kiállítás kapcsán. Manovich azzal kezdi esszéjét, hogy 1991-ben két fontos dolog történt, az egyik az Öböl-háború, a másik, hogy megjelent Panofsky legendás 1927-es esszéjének, “A perspektíva mint szimbolikus forma” című szövegének angol fordítása. Nos, ez a szöveg a 80-as évek elején megjelent magyarul Beke László fordításában, tíz évvel korábban, mint az angol fordítás, ami aztán megint néhány évvel később Manovich-ot inspirálta egyik legjobb esszéjének megírására. Hozzátartozik még a dologhoz, hogy tapasztalatból tudom, hogy ez a Panofsky esszé hihetetlenül sokat segít a diákoknak nem csak Manovich, de mondjuk Mitchell, vagy a Bildwissenschaft megértéséhez is. Jó példa ez arra, amiről már beszéltünk, hogy nem a korszerű, vagy annak látszó terminológia nem ismerete a probléma itthon, hanem a fogalmak, a beszédmód megértése, szervesülése, amiben gyakran egy 80 éves szöveg többet segít, mint sok kortárs. És ehhez nagyon fontos jó szöveggyűjtemények, jegyzetek, kötetek publikálása, egyébként remélem, hogy a gyakorlati kivitelezésben a hallgatók is részt vesznek majd, az ilyesmit is lehet “terepgyakorlatnak” tekinteni.
Az elmélet és gyakorlat közötti merev határ megkérdőjelezésének egyik plasztikus példája a Malmöi Művészeti Akadémia humán erőforrás politikája. 50-50%-os a férfiak és a nők száma az intézmény minden szintjén: a diákok, a tanárok, a technikusok, és az elmélettel foglalkozó professzorok tekintetében is. Várható valami előrelépés a női munkaerő meglehetősen drasztikus alulreprezentáltságának vonatkozásában a BA program beindulása kapcsán?
Az eddigiekben is több női nevet említettem, mellettük mindenképpen számítunk a BA és az MA programok tekintetében is többek közt Páldi Lívia, Erős Nikolett, Hegyi Dóra, Cseh Bori, Kürti Emese részvételére, a programok kidolgozásának koordinátora Zsilinszky Zsófi, és azt hiszem, még sorolhatnám. Persze azt majd a mindennapok döntik el, hogy kik fognak kitartani a program mellett azok közül, akiket megszólítottunk, de egyelőre úgy tűnik, a nemek arányát tekintve még picit túl is teljesítjük az elvárásokat, különösen így, hogy a férfiakat nem is kezdem felsorolni…
