Műértő tűzvonalban

Demsa Denise a Tűzvonalban c. filmsorozat egyik figurája apja régiségkereskedésében

Ha egy krimiben műalkotások és művészek jelennek meg, vagy a bűntényre esetleg a művészet közegében kerül sor, általában minden a megszokott minták szerint zajlik: legtöbbször hamisítanak, vagy műkincset rabolnak, értékes dolgokat keresnek, vagy dugnak el.

Az irodalmi példák közül a legszebbek talán Patricia Highsmith Ripley Under Ground-ja vagy Ken Follett Modigliani-botránya, de Agatha Christie-től Erich Kästnerig számos klasszikus szerző nyúlt hasonló módon a „bűn a művészetben” problémájához. A filmben gyakran ugyanezek a klisék működnek: gondoljunk csak Thomas Crownra, az elegáns műkincstolvajra vagy John Badham Incognito-jában a kiváló Rembrandt-hamisítóra, aki aztán persze a nagy tudásával együtt bajba kerül. Gyakran előfordul, hogy a műalkotás csak a hátteret adja: tudjuk jól, hogy Hitchcocknál a falakon megjelenő festmények mindig szoros összefüggésben állnak a cselekménnyel (Psycho), másoknál viszont még a gyanús művészek képei sem minden esetben hozhatók közvetlen kapcsolatba a halálesetekkel (lásd Viggo Mortensen saját kezű műveit a Tökéletes gyilkosságban. Művészettörténetileg általánosítva pedig elmondható, hogy a biztos értéket képviselő klasszikusok könnyebben kerülnek be a krimi cselekményébe, mint a bizonytalan kortárs művészet.

Demsa Péter főbűnöző a Tűzvonalban c. filmsorozatból

A Magyar Televízió, amely mindig is a képzőművészet hazai népszerűsítésének zászlóshajója volt – gondoljunk csak hirtelen A hét műtárgya sorozatra vagy a Műteremben című portrégyűjteményre –, most az utóbbi évtizedek első nézhető bűnügyi tárgyú sorozatában ismét a művészeti miliőre irányítja a „lakosság” tekintetét. A Tűzvonalban második szériájában ugyanis Demsa Péter főbűnöző herointerjesztő hálózatának elfedésére műkereskedői álarcot ölt. Főhadiszállása egyben gazdag antikvitás-raktár, tágas, belső bemutatóteremmel: olyan, mintha a Falk Miksa utca környékén egy hátsó udvarban járnánk. Demsát a kortárs művészet nyilvánvalóan hidegen hagyja, klasszikus ízléséhez pedig cinikus hozzáállás társul. Általában a gyönyörű antik porcelánok és szőnyegek, valamint a kevésbé gyönyörű XIX. századi festmények között Wagnert hallgatva terveli ki gaztetteit, melyeknek fő célpontja a hazánkba végül is rövidre szabott látogatásra érkező francia heroinbáró, bizonyos Savigny. E dezentorságokról mit sem sejt a galériában gyakran kisegítő, restaurátorságot tanulgató Demsa Denise, aki végül kulcsszerepet játszik apja lebukásában.

A francia heroinbáró, Savigny a Tűzvonalban c. filmsorozatból

Ebben a túlburjánzó nagypolgári térben kerül sor a sorozat számunkra legfényesebb jelenetére, amikor is Demsa jobbkeze, bizonyos „Stirlitz” az egyik akció előtt jól láthatóan a Műértő című szakfolyóiratot olvasgatja. A Műértő felbukkanása egyrészt jelzi, hogy a film készítői értik a dolgukat, másrészt hogy Stirlitz valóban érdeklődik a műtárgyak iránt, nem úgy, mint kollégája, „Olasz”, akit mindig csak a piszkos munkával bíznak meg, azt viszont szó nélkül elintézi. (Aztán persze egyformán halottak lesznek mindketten.)

A Műértő kiválasztása azt is mutatja, hogy a producerek esetleg bíznak a spanyol nyelvterületről érkező megrendelésekben, bár ott a jelenet problémagócai nyilván áthelyeződnek: nyomban érthetővé válik, hogy a bűnöző miért épp a Muerto című lapot veszi kézbe, de csak a legvájtfülűbb nézők számára lesz világos, miért vicces az, ha egy magyar bűnözőt Stirlitznek hívnak. Egy kicsit olyan ez az egész, mintha annak idején Vjacseszlav Tyihonov (Bors Máté álnéven) a Reichssicherheitshauptamt központjában a „Der Tod” című folyóiratot lapozgatta volna. Persze a fiatalabbak már úgysem emlékeznek a Tavasz tizenhét pillanatára, illetve számukra ez épp olyan legenda, mint a mi generációnknak volt Belphegor, a Louvre fantomja, ami ősrégi krimi (vagy korai thriller) és nota bene szintén képzőművészeti közegben játszódik.

Eszmefuttatásunkat folytathatnánk a Da Vinci kód vagy az igen különös Stendhal-szindróma irányába, mégis figyeljünk fel inkább az álcázás motívumában rejlő szép párhuzamra. Nem a Két tűz között (True Lies) Schwarzenegger által legyőzött arab terroristáira gondolok, akik ravasz módon az antik szobrok belsejébe rejtették teljes fegyverarzenáljukat, hanem egy magyar példára, az 1963-ban készült Foto Háberre. A talán legjobban felépített magyar krimiben a Szakáts Miklós által vezetett kémcsoport fedőtevékenységként egy belvárosi fényképstúdiót üzemeltet, amelyben magas színvonalú portréfotózás zajlik: ide jár fotóztatni fél Budapest. A strukturális egyezések igencsak szembetűnőek: Demsa és Háber cinizmusa egy tőről fakad; ha elvonatkoztatunk a kortól Csákányi László és Nagy Attila, Stirlitz és Olasz megfelelői (ráadásul Csákányi is sznob vagány: a dokumentáció megszerzésekor az idegen lakásban a polcról leemeli Fejes Rozsdatemetőjét). Denise és Ruttkai Éva között is van némi átfedés, de míg Denise teljesen ártatlan, addig Ruttkai ugye nem; ha pedig ma lenne fiatal, Bordás őrnagyot nyilván az akkoriban Csíky Gábor elhárítót alakító Latinovits játszaná. Az egyezések mellett a strukturális különbségek sem elhanyagolhatóak, és nem csupán a műkereskedelem-fotóstúdió vonalon érzékelhetőek. A legnagyobb változás a hatvanas évek krimijeihez képest, hogy akkoriban a magyarok legfeljebb bélyeggyűjtők lehettek (Hamis Izabella), a kereskedőnek álcázott nagypályás gazemberek mindig Nyugatról jöttek (Sellő a pecsétgyűrűn). Most pedig már mindkét oldalon művelt üzletemberek állnak, akik a műkereskedelem szentélyében akár esztétikai kérdésekről is képesek kulturáltan elbeszélgetni. Vagy éppen akció előtt Műértőt olvasgatnak.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány