Mad Men – álom és hazugság határán

Kezdjünk gyorsan egy "coming out"-tal: sorozatrajongó vagyok! No, nem nézek Esmeraldát, vagy Seherezádét, sőt még Jóban Rosszban-t vagy Barátok közt-öt sem. De egy Twin Peaks, egy Elnök emberei, vagy egy Sarah Silverman Program bármikor jöhet, sőt… De még ebből a sorból is kiemelkedik az egyik legmenőbb, még épp futó amerikai TV sorozat: a Mad Men. (Már a Tranziton is volt róla szó érintőlegesen.) Ha van művészfilm (ami persze egy elég kétes kifejezés), akkor van művész-sorozat is – és ez az.

MadMen
MadMen

Mint oly sokszor a magyar cím – Reklámőrültek – nem tudja visszaadni az angol szójátékot. A Mad Mennek kettős jelentése van. Az egyik valóban az „őrült” szóra hajaz, a másik (amit a magyar – kivéve belőle a poént – egyszerűen a reklám szóval próbál visszaadni) a reklám-marketing szakma „bölcsőjére” (óvodájára és iskolájára), a Madison Avenue-ra utal. Ugyanis itt voltak (vannak) az irodái kisebb-nagyobb reklám és PR ügynökségeknek. A Madison Ave (a Park Avenue-val párban) a mai napig a „corporate America” egyik szimbóluma (bár mára már sok nagy cég és ügynökség olcsóbb helyen található ingatlanokba költözött). A Mad Men ráadásul annak az évtizednek (a 60-as éveknek) legelejére kalauzol bennünket, amikor a reklámvilág szerepe radikálisan megváltozott; amikor az egyes reklámokat kiötlő csapatokból reklámipar, a reklámiparból pedig – bátran mondhatjuk – egy hatalmi ág lett.
A Mad Men sok minden miatt rendhagyó. Kevés olyan tévés produkció van például, amely vizuálisan ennyire tudatos, aprólékos és végiggondolt.(A hírek szerint a kreatív team még olyan kérdésekben is konzultációt tartott, hogy piros vagy zöld maraschino cseresznyét tegyenek a koktélokba.) Másrészt, kevésszer vállalják be ennyire egyértelműen a társadalomkritikát… és mutatják meg, hogy a vállalati elit hogyan piál, kurvázik, zsidózik, buzizik. stb. Végül, a happy end és a keep smiling hazájában kevés az ilyen borúlátó és nyugtalanító tévés történet, mely ugyanakkor nem valami szubkulturális niche-t akar megszólítani, hanem a teljesen mainstream publikumot. A sorozat ugyanis elképesztően népszerű és már most látható, hogy a kultikusság küszöbén áll. Miért? Önmagában az izgalmas történet, a jó poénok nem elegendőek, nem elég a kiemelkedő színészi játék, a követhető szappanoperás fejlődési ív – ezek sok helyütt megvannak, mégis elmarad a nagy siker. A Mad Mennél a fentiek mellett van még egy elengedhetetlen hozzávaló, az azonosulási lehetőség – az, hogy egy közönség (egy ország, egy kultúra) magára ismer. Snitt.

A Mad Menről mindent elmond a főcím képsora. Meg kell hogy mondjam, bár imádom a sorozatot, az elejétől mindig is kirázott a hideg – and that’s the point. A míves és precízen ütemezett nyitó-szekvencia tartalmazza a Mad Men minden fontos motívumát. Egy fekete sziluett belép egy irodába, majd a visszafogottan elegáns, vagy ha tetszik, arctalan öltönyös figura leteszi az aktatáskáját. Az iroda maga is ikonikus, ha Di Chirico rajzolt volna irodát (tudtommal nem tette), az lehetne ilyen.

MadMen
MadMen

Ez az iroda maga tökéletesen leírja az egész sorozat vezérnarratíváját – a látszatot. S a képzeletbeli iroda nyomban el is kezd szétesni: mint egy szürreális elvarázsolt kastélyban, minden elindul szanaszét, felbomlik, szétfolyik. A következő képben az alkotók egy már majdnem elcsépelt archetípussal operálnak, és hősünk egy magas épület ablakából zuhanni kezd, kecsesen, lágyan, álomszerűen, mégis ijesztően, nyomasztóan. Mindenféle csodás fogyasztási cikkek reklámjai mellett suhan el, italok, nők, esküvői gyűrűk, egy mosolygós mintacsalád és néhány árulkodó reklámfelirat: „Élvezd mindazt, amit Amerika kínál” vagy “Ez az az ajándék, ami mindig bejön”. Kevés dolog fejezi ki a bizonytalanságot annyira plasztikusan és egyszerűen, mint a zuhanás (amúgy ez volt a vezérmotívuma a korszak egyik mára szintén kultikussá vált filmjének, Hitchcock Zuhanás (Vertigo) című pszicho-thrillerjének).

Ám itt, mielőtt hősünk belevágódna az aszfaltba, velünk együtt kimenekítik ebből a szürreális tripből, és ott ül ismét makulátlanul egy kényelmes fotelben: az elmaradhatatlan cigivel az ujjai között mereng, lazít, vagy vár – ezt már nem tudhatjuk. Csak azt, hogy egy nagyon parás 30 másodpercen vagyunk túl.

MadMen
MadMen

A Mad Men nem egy szokványos munkaközeget szemelt ki a témájához, nem orvosok, rendőrök hétköznapjait látjuk (mint oly sok sorozatban), még nem is ügyvédekét vagy politikusokét, hanem reklámügynökökét, és ez máris egy komoly csavar. Azokat az embereket látjuk, akik olvasni próbálják az álmainkat, vágyainkat, sőt, akik maguk szeretnék meghatározni azokat. A Mad Men lüktetése annak a két dimenziónak az egymásra vetítéséből jön létre, hogy miközben maguk a történetek – mint egy tévéfilm sorozatban általában – hétköznapiak (család, szerelem, egészség, válás, karrier, stb.), addig a cselekmények elsődleges helyszíne, háttere, aláfestése a reklámipar – vagyis az a hely, ami a hétköznapokon túli vágyvilággal dolgozik. A Mad Men központi mondanivalója e két világ összeegyeztethetetlensége, és az bizonytalanság, az a neurotikus kettősség, ami ebből létrejön (ezért olyan pontos összefoglalója a sorozatnak a főcím.) Ám ez a bizonytalanság nem csak két ellentmondásos valóságréteg összeillesztési kísérletéből jön össze – ez önmagában kevés lenne ahhoz, hogy tömegeket beszippantson. Ez az ellenmondásosság, ez az elbizonytalanodás egy korszak, méghozzá a jelen korszak egyik zeitgeistja.

Néhányan odáig mennek, hogy a főcím zuhanásos jelenete 9/11-re épül (sok megrázó kép van arról, hogy az emberek a WTC-ből az ablakokon át próbálnak „menekülni”). Nekem ez az összekapcsolás erőltetettnek tűnik, de az biztos, hogy a Mad Men azt az önkép-elbizonytalanodást jeleníti meg, aminek egyik meghatározó szimbóluma valóban szeptember 11. Ekkor ugyanis nem pusztán annyi történt, hogy a világ első számú nagyhatalma szembesült a sebezhetőségével, hanem megroppant az a mítosz, hogy a fogyasztó társadalom euro-amerikai mintája azt a világlátást és életmódot képviseli, amelyet mindenki modellértékűnek tekint.

De menjünk még visszább az időben. A Mad Men ugyanis pontosan azt a korszakot helyezi fókuszpontba, ami közvetlenül megelőzte a fogyasztó társadalom első nagy tagadását. Láthatjuk a gondtalan Amerikát, közvetlen a vietnámi háború, a diáklázadások, a polgári jogi harcok, a feminizmus forradalma előtt. Már érezzük a feszültséget, sőt bizonyos meghatározó politikai és kulturális eseményeket (a kubai rakétaválságot, a Kennedy gyilkosságot, a Beatles Amerika érkezését) bele is szőnek a történetbe, de ez még a boldog békeidő, csak a forrongás érződik, mint a sípolós teáskannánál közvetlen azelőtt, hogy hallanánk magát a sípolást. A reklám-guruk gyártják a szlogeneket és a kreatívokat, építik a szép jövőt – csak közben, amikor bele-bele pillantunk az életükbe, és látjuk azt a temérdek hazugságot, amire ez épül – akkor kezdjük el nyugtalanul érezni magunkat, akkor kezdjük sejteni: itt valami nem stimmel. No, ez az a sejtés, amivel a post-9/11-es tömegek – ha nem is mindig tudatosan – de mélyen azonosulni tudnak. Valami nem stimmel, valami nem úgy van, ahogyan gondoltuk… lehet, hogy a beígért álomvilág valójában nem is az, amit a billboardokon látunk?

 

Csillag Gábor

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány