részlet Kamen Sztojanov Melyiket vegyem? című videoművéből
A hazai kortárs műkereskedelmi piac jelentős részben a non profit művészeti szféra, a szakmaiságot képviselő intézmények negligálásával működik. A művészt, a műtárgyat a sajátos magyar közegben főként és elsősorban a műkereskedő objektívnek éppen nem nevezhető szava, tekintélye hitelesíti a vásárlók számára, tekintet nélkül még arra is, hogy ő maga hozzáértő, hiteles személy-e. Erre a jelenségre reflektált a néhány hónapig Budapesten alkotó fiatal bolgár művész, Kamen Sztojanov videoműve.
A Melyiket vegyem? című alkotás különös helyzetbe sodort műgyűjtőt és műkereskedőt. A gyűjtőnek két műalkotás közül kellett választania, és az egyiket megvásárolnia úgy, hogy nem láthatta a műveket, nem tudhatta, kik az alkotók, sőt, azt sem tudhatta, hogy ki a két rivális galerista, akik portékájukat ajánlják. Harminc-harminc perc állt rendelkezésre a kérdések föltevésére, az informálódásra, s a gyűjtőnek vizuális élmény és külső segítség nélkül, kizárólag a műkereskedők chatprogramon jövő közvetítésére hagyatkozva kellett döntenie. A felkért gyűjtők Somlói Zsolt és jómagam, Spengler Katalin, a két galerista Valkó Margit és Kozák Gábor. A decemberben az FKSE Galériájában bemutatott művet Kísérlet láthatatlan művekkel című cikkében Földes András méltatta. Több releváns kérdést vet fel, s válaszokat is ad, következtetéseket is levon a látottakból. Írását olvasva, s a művész által felvetett probléma súlyát átérezve jutott eszembe, hogy a fölmerült kérdéseket fölteszem a filmben szereplő gyűjtőknek, vagyis magunknak. Az alábbiakban egy szabálytalan interjú következik.
részlet Kamen Sztojanov Melyiket vegyem? című videoművéből
Kérdés: Miért mondtatok igent a felkérésre? Szerintem a legtöbb gyűjtő nem áldozott volna jelentősebb pénzösszeget vakon egy műtárgyra.
Somlói Zsolt: Éppen ezért is mondtam igent. Kamen Sztojanov személyében olyan tehetséges, komoly művészt ismertem meg, aki fölkeltette az érdeklődésemet, ezért támogatni akartam a munkáját. A koncepció izgalmasnak tűnt, s bíztam benne, már a magyar közreműködők miatt is, hogy nem mondjuk Szász Endrét akarnak megvetetni velem. Úgy éreztem, hogy a projektben való részvételünk is kommunikál a gyűjteményünkről, rólunk.
Spengler Katalin: A legtöbb szakmabéli rossz véleménnyel van a gyűjtőkről, ez részben jogos, részben nem. Ezen szerettem volna javítani. Számomra az is fontosnak tűnt, hogy a művész által felvetett probléma, a műkereskedők kizárólagos befolyása, végre fókuszba kerüljön.
Kérdés: Szoktatok-e itthon vagy külföldön tanácsadó vagy galerista segítségével választani, vásárolni műtárgyat?
S. Zs.: Utoljára a gyűjtés kezdetén, több mint tíz évvel ezelőtt fordult elő. Sokkal jellemzőbb, hogy mi vagyunk a kezdeményezők, kiállításoktól függetlenül is fölkutatunk számunkra érdekes műtárgyakat, s mi aktivizáljuk a galeristát.
Kérdés: Most kizárólag a műkereskedőkre hagyatkozhattatok. Nem ellentmondás ez?
S. Zs.: Számomra nem, ez egyetlen projekt volt.
S. K.: Én csodálkoztam, amikor a felkérést megkaptuk.
Kérdés: Hogyan gondolkodtatok, amikor már a számítógép előtt ültetek, és kérdezni kezdtetek? Földes András szerint éppen a műtárgy iránt nem mutattatok elég nagy érdeklődést, s ez értelmezhető úgy is, hogy „a műkereskedelem éppen biznisze tárgyával nem törődik, és az egész nem is a művészetről szól”.
S. Zs.: Emlékeztek arra, amit Radnóti Nem tudhatom című verséről az iskolában mindenki megtanult? A költő úgy írja le a tájat, hogy a végtelen, hatalmas felől fokozatosan zoomol, szűkíti a látószöget a számára fontos, egy konkrét kis dologra. A műtárgy mindig kontextusban létezik, mindegy, hogy hogyan, merről közeledsz hozzá, a lényeg, hogy a kontextust nem mellőzheted. Azért kezdtünk a művészről kérdezősködni, mert nem vagyunk laikusok. Ha rájöttünk volna, hogy ki az alkotó, már azzal is tisztában lettünk volna, hogy nagyjából mire számíthatunk. Follárd Barbara munkáit – köztük a gumimacisokat – ismertük korábban is. Egyébként éppen az volt a legérdekesebb tapasztalat, hogy mennyire pokolian nehéz fogódzót találni, kérdést föltenni, ha az ember nem látja a műtárgyat.
Kérdés: Szoktad mondogatni, hogy sok ember a fülével és nem a szemével vásárol.
S. Zs.: Igen, most is bebizonyosodott, hogy ez nem működik. Én például egészen mást vártam, s meglepődtem a végeredmény láttán.
Kérdés: Befolyásolt-e a két galerista meggyőzőképessége közötti különbség? Földes András szerint Valkó Margit ügyesebben kommunikált.
S. Zs.: Mindkét galerista „ügyes” és meggyőző volt a maga módján. Különböző taktikát választottak: Gábor a maga művészének regényes életét, csodabogár voltát tolta előtérbe, kis színesekkel bűvölt bennünket. Margit szárazabb, szakszerűbb attitűddel próbálkozott. Mindketten más-más típusú gyűjtőt céloztak meg, nekünk Margit volt meggyőzőbb. A gyűjtés a magánszféra része, ebben mindenki a maga útján jár.
S. K.: Értékeltük, hogy mindketten fölkészültek „belőlünk” is.
Kérdés: A kritikus meglátása szerint a végső leleplezésnél, amikor mindenre fény derült, csalódottak voltatok, hogy Follárd Barbara művét választottátok.
S. Zs.: Nem voltam csalódott, nekem nagyon tetszik Follárd Barbara munkája, meg vagyok elégedve.
S. K.: Én valóban kissé csalódott voltam, mert sajnáltam, hogy választani kellett. Mindkét művet szerettem volna, de a játékszabályokat be kellett tartani, így Boris Duhm munkáját el kellett engedni. Persze nem örökre.
Kérdés: Egyetértetek-e Földes András következtetésével, hogy „a sikeres eladói stratégia nem feltétlenül segíti a gyűjtő legjobb választását”?
S. Zs.: A mondat azt sugallja, hogy a sikeres eladói stratégia egyenlő azzal, hogy a gyanútlan, tudatlan vevőre rásózol drágán valamit, amit feldicsérsz, miközben az nem is jó.
S. K.: A problémafelvetés tehát helyes, hiszen ez a jelenség gyakori a magyar műtárgypiacon.
S. Zs.: Hát én nem ezt tartom sikeres eladói stratégiának. Szerintem Margit éppen azért lett eredményesebb, mert évek óta foglalkozik azzal a művésszel, akit ajánlott, Gábor pedig maga is csak akkor ismerkedett vele.
*A cím idézet Földes András Kísérlet láthatatlan művekkel című cikkéből
