A kultúra privatizációjával foglalkozó első posztban említett háttéranyagot az alábbiakban lehet olvasni. Az újraközölt szöveg egy interjú, mely 2007 májusában jelent meg a Műértő hasábjain. Mária Lind azóta a Center for Curatorial Studies and Art in Contemporary Culture Bard College igazgatójaként dolgozik.
Felirat: 2015-re azokra a művészekre, akik visszautasítják a szórakoztatóiparban való részvételt elkerülhetetlenül rosszabb életkörülmények várnak. | Forrás: www.gridccsp.org, unitednationsplaza.org
NO LOGO – a kultúra privatizációja (Maria Linddel beszélget Süvecz Emese)
Maria Lind 2005 óta a stockholmi székhelyű nemzetközi művészeknek szóló stúdió program, a Iaspis igazgatója. 2002 és 2004 között különböző kurátorokkal együttműködésben vezette a Kunstverein Münchent. 1997 és 2002 között a stockholmi Moderna Museet kurátora volt, ahol egyéb kiállítások mellett a Moderna Museet Projekt programban 29 egyéni kiállítást valósított meg. 1998-ban a Manifeszta kurátoraként dolgozott. Ez év januárjában a tranzit.hu Művészetelméleti és Gyakorlati Szabadiskola meghívására tartott két napos szakmai szemináriumot Budapesten. Budapesti nyilvános előadásában az Európai kulturális politika 2015. Beszámoló és forgatókönyv a kortárs művészetre vonatkozó európai köztámogatások jövőjére vonatkozóan című kiadványt mutatta be.
Műértő (Süvecz Emese): A isapis által megjelentetett kiadvány – melynek címe Európai kulturális politika 2015 – megszületésének kiváltó oka voltaképpen egy elutasítás volt. A londoni Frieze Művészeti vásár elutasította a Iaspis 2005-ös pályázatát. Miért beszélhetünk kulturális politikáról az eset kapcsán?
Maria Lind: Mivel az Artwold nagyon sok szereplője – magamat is beleértve – meglehetősen naiv azzal kapcsolatban, hogy a privát szektor mekkora befolyással bír illetve mekkora befolyásra fog szert tenni a művészeti világban. A Frieze Art Fair, egy kereskedelmi vállalkozás, ami közpénzt kap azért, hogy létrehozza az ún. Frieze művészeti projekteket, melyeket azonban egy nonprofit szervezeti egységén keresztül bonyolít le. Ugyan azok az emberek vezetik a kereskedelmi vásárt, a kereskedelmi magazint illetve a nonprofit szervezetet. A nonprofit alapítvány a kereskedelmi vállalkozás része. Attól tartok ignoráltam a tényt, hogy ténylegesen részesültek köztámogatásban. Ez önmagában még nem gyanús, hiszen pontosan ezt szeretné látni sok kulturális politikus manapság. Naiv voltam, akár csak sokan mások, akik nincsenek tudatában ezeknek a szituációknak.
Süvecz Emese: Elmondaná részletesen, hogy mi történt a pályázattal?
Maria Lind: A Frieze projektek nonprofit európai intézménnyekkel működnek együtt, azt hiszem évente kettővel egy bizonyos projekten. Ezt az együttműködést örököltem meg a Iaspis előző igazgatójától. Nyilvánvalóvá vált, hogy pályakezdő művészeket szerettek volna fogadni, akik új munkákat csinálnak a vásárra, a vásár helyszínére. Két művészt javasoltam a részvételre, akik egy együttműködés során hozták volna létre a kiállítandó munkát. A Frieze azonban határozottan elutasította a javaslatot. Ez azért volt számomra meglepő, mert egy együttműködésről volt szó, melynek keretén belül mondhatjuk azt, hogy az ajánlat problémás, esetleg közelítsük meg a kérdést egy másik nézőponton keresztül, vagy valami hasonló. Ezzel szemben a válaszuk a határozott „nem” volt, melynek háttere abból fakadt, hogy az egyik általunk javasolt művészt a Frieze már felkérte egy önálló projektre abban az évben. Úgy gondolták, hogy az illető művész már képviselve van egy munkával a vásáron és ezért még egy továbbival már nem vehet részt. Holott teljesen eltérő munkáról volt szó, egy másik művésszel létrejövő együttműködésről.
Süvecz Emese: Véleményem szerint nagyon fontos tisztázni a magyar olvasók számára, mit is jelent pontosan a kulturális politika megnevezés. A meghatározás, a definiálás korántsem egyszerű feladat, mivel a kulturális politika lényegét épp az örökérvényű, univerzális konszenzus mindenkori hiánya, vagyis a folyamatos ideológiai vita alkotja. A Iaspis féle eset nem puszta nézeteltérés, vagy formai illetve technikai okokból eredő vita, hanem ideológiai konfliktus. Hogyan értékelné ebből az aspektusból a történteket?
Maria Lind: Azt hiszem ez technikai kérdés volt, ami ideológiai vita is egyben. Mivel én nem látok semmi ellentmondást abban, hogy ugyan az a művész kétszer jelenik meg egy kérédéses eseményen, különféle alkotásokkal. A technikai rész volt – ami engem teljesen felzaklatott –, hogy egyszerűen nemet mondtak. S ekkor megnéztem a szerződést, és ennek során állt össze a kép, miszerint pontosan ezek a Iaspissal, a frankfurti Portikusszal, az amszterdami Stedelijk Museum Bureauval, a bilbaoi Sala Rekaldeval, valamint a dublini Project Arts Centerrel megkötött együttműködések azok, amelyek alapján a kereskedelmi vállalkozás vezetői jelentős közpénzekre pályáznak az Európai Unió Kultúra 2000 programjához.
Süvecz Emese: Azt írta a kiadványuk előszavában, hogy a Frieze Magazin, a Frieze Vásár és a Frieze Alapítvány voltaképpen egy márkát testesítenek meg. Naomi Klein No Logo című, az alternatív globalizációs mozgalmak által inspirált könyvében azt írja, hogy a márka lényegét tekintve nem reklám, hanem maga a termék. A legsikeresebb nagyvállalatok, a jövő nagyvállalatai nem termékeket adnak el, hanem egy márkajegy jelentéseit állítják elő. Az ön tapasztalatai alapján miképpen lehetséges megvalósítani a márka elképzelést a kortárs képzőművészet területén?
Maria Lind: A Naomi Kleintől vett idézett pontos magyarázatát adja annak, ami a Frieze Művészeti vásárral történik manapság. A nonprofit Frieze Alapítvány különféle fiókvállalatokból álló üzelti vállalkozás, egy hatalmas brand része.
Süvecz Emese: Beszéljünk a kiadványról, ami igazán érdekfeszítő, tulajdonképpen a kulturális aktivizmus egy formájaként is értelmezhető: a könyv költségvetése, vagyis az uniótól kapott támogatás felhasználásának dokumentációja központi helyen, a kiadvány borítóján olvasható!
Maria Lind: Mikor realizáltam, hogy a Frieze Művészeti vásár köztámogatásban részesül valamint a tényt, hogy én magam sem voltam tiszában mindezzel, akkor elhatároztam, hogy megpróbálok létrehozni egy beszámolót, ami kifejezetten a közpénzek disztribúciójának európai uniós kontextusát vizsgálja. Felkértem a Bécsben működő Progresszív Kulturális Politika Intézetet, hogy működjenek közre a megvalósításban, akik már korábban is végeztek hasonló kutatásokat és örömmel elfogadták a felkérést. A kérdéses kutatásaik az interneten szabadon hozzáférhetőek a eipcp.net honlapon. Hosszas előkészítés után felkértünk nyolc szerzőt, többségükben képzőművészeket Európa különféle részeiből, hogy vizsgálják meg a kortárs művészetre szánt közpénzek jelenlegi helyzetét, egyben kíséreljék meg felvázolni miképpen fog alakulni a köztámogatások sorsa 2015-re, azaz egyfajta „forgatókönyveket“ hozzanak létre a kijelölt időszakról. Annak ellenére, hogy jelentős helyi eltéréseket tapasztalhattunk, léteznek közös nevezők. Az egyik ilyen tényező a művészet instrumentalizálódása – ami persze nem jelenti azt, hogy a közpénzek elosztása valaha is teljesen önzelten folyamat lett volna, mert sosem volt az. Az adományozó minden esetben szeretne valamilyen ellenszolgáltatást. Ami viszont mostanában megtapasztalható az épp ennek az elvárásnak az erőteljesebbé válása, értve ez alatt olyan helyzeteket, mikor a juttatás elsősorban olyan projekteket támogat, amelyek vagy a szociális integrációt szolgálják, vagy új munkahelyeket teremtenek, vagy a helyi – nemzeti, vallási vagy épp európai – identitásokat erősítik. A létrejött kiadvány létrehozásában a harmadikként közreműködő partner az Åbäke elnevezésű desing csoport, akik a kiadványt a 30-as évek első felében megjelent Penguin kiadványok mintájára tervezték.
Süvecz Emese: Miért ez a párhuzam?
Maria Lind: Mert a Penguin a kérdéses időszakban társadalmi kérdésekkel kapcsolatos mértékadó könyveket jelentett meg és erre kívántak reflektálni.
Süvecz Emese: Az időszak a brit állam lényegében baloldali szemléletű kulturális politikájának is a kezdete egyben.
Maria Lind: Pontosan.
Süvecz Emese: Mi volt a rövid illetve a hosszabb távú célja a jelentés publikálásának?
Maria Lind: Mielőtt még választ adnék, szeretném megemlíteni, hogy a jelentést a 2005-ös Frieze vásárra jelentettük meg, a vásár szervezői elfogadták az újrapályázást, és így ingyenesen terjesztettük a rendezvény során, a jenentés a honlapunkról is letölthető PDF formában. A célunk az volt, hogy társadalmi vitát kezdeményezzünk arról, hogy jelenleg mi is történik a kulturális politika területén a kortárs képzőművészet vonatkozásában és a művészekre nézve mindennek milyen következményei vannak. Tekintve, hogy ők vannak talán a legkedvezőtlenebb tárgyalási pozícióban. A kiadványnak nagy sikere volt, jelentős érdeklődést tapasztaltunk. Sokan szeretnék ezzel kapcsolatban a Iaspisszal felvenni a kapcsolatot, szeretnék továbbgondolni a kérdéseket. Úgy tűnik időszerű volt, hogy megjelenjen egy ilyen kiadvány.
http://www.myspace.com/abakespace
Süvecz Emese: A jelentés megjelenését követően továbbra is úgy gondolja, hogy a Iaspis részéről, ami szintén egy nonprofit intézmény, a megfelelő válaszadás leghatékonyabb módja épp ez a magoldás volt? Erőfeszítéseiknek volt eredménye?
Maria Lind: Mindenképpen. Ezt tartom a legkézzelfekvőbb válasznak az adott helyzetre.
Süvecz Emese: Magyarország helyzetét vizsgálva a korporációk művészeti térhódítása ellentmondásos kérdésnek bizonyul. Egyfelől az állam sosem volt jó tulajdonos, továbbá nem alakult ki a nyugati országokhoz fogható jóléti társadalom sem, ily módon a gyűjtés és műpártolás polgári – humanista tradíciója nem vert gyökeret, a kulturális indíttatású lokálpatriotizmus nem terjedthetett el. A kulturális intézményrendszer működését tekintve jelentős igény van privát befektetők bevonására. Mi lehet számunkra az Önök által kiadott jelentésből a tanulság?
Maria Lind: Az első tanulság a transzparencia fontossága. Annak idején az összes kollega akivel beszéltem nem volt tisztában, elősorban azzal, hogy a Frieze köztámogatásokat kap, másodsorban azzal, hogy mekkora összegű ez a támogatás. Tehát a kiindulópontnak annak kell lennie, hogy minél átláthatóbb szituációk legyenek. Annak a felismerése is kulcsfontosságú, hogy abban a pillanatban, amint hagyjuk, hogy a privát szektor dominálja a kulturális intézményrendszer területét, túlsúlyba kerülnek bizonyos munkamódszerek. Az elsőszámú kérdés az eladás lesz, olyan munkák fognak előtérbe kerülni, amelyek könnyen eladhatóak, amelyek mind a mai napig a művészet tárgyiasult formáját jelentik, melyeket könnyedén elképzelhetünk lakókörnyezetünk miliőjében. A köztámogatás, főképp az én skandináv kontextusomból szemlélve, tényleges segítséget jelent a változatosság biztosításában. Mindezt megtapasztalhatom, miközben a Iaspist képviselve dolgozom különféle kuratoriumokban, ahol sokféle művészeti irány kap köztámogatást: festmények, rajzok, design vagy aktivista munkák. Míg ha megnézzük ugyanebben a svéd kulturális kontextusban a piaci kínálatot, az sokkal szűkebbnek bizonyul.
