Mítoszok és tények: privatizáció a kultúrában I. rész

Első hallásra a privatizáció fogalma kapcsán az állami tulajdon piaci értékesítésére szokás asszociálni, holott a kultúra területén a különféle privatizációs technikák csupán egyik – kétségtelenül leglátványosabb – típusát képviseli ha egy közintézmény magán kézbe kerül. Úgy tűnik azonban, hogy a művészet különféle ágait képviselő szakmai fórumok sincsenek érintettségük tényével igazán tisztában, a kultúra privatizációja ugyanis sok szempontból itthon is aktuális kérdés. Egyrészt azért mert már történtek precedens értékű privatizációs ügyletek a magyar képzőművészeti intézményrendszerben, másrészt azért, mert épp a fogalomhasználat tudatos alkalmazása segíthet a különféle kulturális politikák által képviselt rejtett ideológiai programok leleplezésében. A privatizációról szóló beszéd alkalmazása feltételezésem szerint egy jóval szélesebb és ezért eredményesebb társadalmi vitát kezdeményezhet arról, hogy milyen feltételeket szeretnénk biztosítani a jövő nemzedékek kulturális autonómiájának érdekében. Ha a médiumokban arról hallunk, hogy egy új kulturális intézmény PPP (private public partnership) konstrukcióban épül meg, Nkft formájában átalakul, vagy egy neves kulturális közintézmény elkezdi kiépíteni intézményi önkénteseinek hálózatát az kevésbé sokkoló – sőt, kifejezetten üdítő – hírként épül be a köztudatba.


Sugár János: Semmi sincs úgy mint azelőtt, 2002, (építési függöny a Műcsarnok homlokzatán)

Egy ilyen szituációban a privatizáció artikulálásának, és az ezzel együtt járó tudatosításnak, már komoly politikai súlya van, amelynek kommunikálása nem feltétlen üres populizmus. Hogy mennyire nem az, annak tisztázására érdemes megvizsgálni, hogy kulturális politika kérdésében milyen szakmai kiadványok és konferenciák szerveződtek az elmúlt évtizedben nemzetközi szinten és ezek mivel foglalkoztak. Ennek céljából az alábbi poszt mellé háttéranyagként egy ilyen híradást is mellékelek – a No logo címmel Maria Lind svéd kurátorral készített interjú a Műértő hasábjain 2007-ben jelent meg és a European Cultural Policies 2015 című kiadvány megszületésének indokairól és körülményeiről szól. Alább egy rövid összefoglaló olvasható arról, hogy pontosan milyen jelenségek tartoznak privatizációs technikák közé a kulturális szektor esetében, valamint milyen gyakorlati következményeket vizionáló pro és kontra érvek hangoznak el a kérdés megvitatása során.

Autonomizáció: Hollandiában a ’90-es években leggyakoribb kulturális politikai beavatkozás az önkormányzatok által fenntartott színházak és múzeumok esetében. Ennek következményeként a racionálisabb működés érdekében felügyelő bizottságok alakultak az intézmények élén, jogilag teljes független státuszt biztosítotva az intézményeknek, melyek gazdaságilag azonban továbbra is köztámogatásokból tartják fenn magukat. Maga az autonomizáció  voltaképp egy gyűjtőfogalom, az Nkft-vé szervezés is lényegét tekintve ide sorolható, melynek során a Műcsarnok esetében tudtommal az állami kiadások csökkentése volt a legfontosabb kitűzött cél. Az autonomizációs eljárást külső vagy belső beavatkozásként is szokás megkülönböztetni. Külső autonomizáció jellegzetesen kelet-európai jelenség: Magyarországon az állam által szorgalmazott magán filmstúdiók megalakítását sorolják ebbe a kategóriába. Mivel ebben az esetben nem beszélhetünk korábban létezett állami intézmények kirajzásáról ezért ennek privatizációként történő aposztrofálását többen firtatják. A külső autonomizációnak sok tekintetben ellentétpárja az ún. belső autonomizáció jelensége, az úgynevezett ügynökségi modell, mikor jogi értelemben az anyaintézményhez tartozik szorosan az új szervezet.

A források privatizálódása: Európa szerte ez az egyik legelterjedtebb dilemma, ki fizessen a szolgáltatásokért? Ide tartoznak a múzeumi belépők bevezetéséről vagy differenciálásáról szóló intézkedések, továbbá a magán adományok vagy szponzorációk fokozott előtérbe helyezésének kérdései. Ennek ellenére Európában még mindig a közfinanszírozás van túlsúlyban. A magán finanszírozás másik megjelenési formája a nemzeti szerencsejátékból származó jövedelem egy részének a visszaforgatása a kultúrába. Fontos megjegyezni, hogy a források privatizálódásának sokkal aggasztóbb következménye lehet mint a tulajdon puszta értékesítésének. Erre szokás Nagy Britanniát példaként felhozni, ahol a nemzeti emlékhelyek többsége magántulajdonban van, fenntartásáról azonban a tulajdonosok zöme nem gondoskodik, ezért ez állami feladattá vált. Ha ez az ellátó rendszer egyszer léket kap, az beláthatatlan következményekkel járna a Brit kulturális örökség vonatkozásában.

Kiszervezés: bizonyos feladatok ellátását az intézmény átruházza egy külső magán cégre, ez az egyik leggyakoribb privatizációs eljárás a kultúra területén. Ilyen feladatok lehetnek például a védelem biztosítása, takarítás, a könyvelés, vagy az általános működtetés lebonyolítása stb. Tapasztalatok nagyon ellentmondásosak ezen a területen, a kiszervezés önmagában problémás lehet, ha az intézmény szakmai vezetésének autonómiáját veszélyezteti (vö: a portások uralma).

Önkéntesek toborzása: a kiszervezéssel látszólag ellenkező logikát képviselő, de hasonlóképp privatizációs eljárásnak minősül, mikor intézményi feladatot önkéntesekkel  végeztetnek el – ingyen. A harmadik ún. non-profit szektorban, s átalában a civil demokrácia vonatkozásában az önkénteseknek hagyományosan komoly szerep jut. Az állami vagy magán szektor esetében ez a jelenség azonban több szerző által is etikailag vitatott eljárás.

Tehermentesítés: mikor a birtok (épület stb) maga nem ruházódik át, viszont a teljes kezdeményezés, inkluzíve a döntéshozatali eljárást, magánosítva lesz. Az Európában meglehetősen népszerű megoldás azonban gyakran negatív következményekkel is járt: számos intézmény étteremmé vagy bárrá alakult át. Csehországban például állami könyvesboltok váltak ennek a folyamatnak az áldozataivá.

Megfosztás, vagyis a kalsszikus értelemben vett privatizáció
: állami vállalkozások eladása.

Tulajdonjog szabad átruházása: mikor az állami vagyon tulajdonjoga fizetési kötelezettség nélkül, korábbi tulajdonjogi viszonyok restaurálásaként ingyen magánkézbe kerül. Ez a kelet-európai viszonyokra különösen jellemző gyakorlat azonban nem pusztán az egykori, de új tulajdonosok esetében is érvényesülhet.

Managment ki vagy be vásárlás: állami vállalkozást vagy egy részének megvásárlását a belső avagy külső menedzsment kezdeményezi. Magyarországon erre példaként a filmterjesztő vállalatok munkatársainak részleges részesedését lehet megemlíteni a kilencvenes évek közepéről.

Pro és kontra érvek a privatizációs eljárások vonatkozásában

Pro érvek: menedzsment hatékonyságának növelése (piackutatás alkalmazása, versenyszellem bevezetése), a szolgáltatások színvonalának emelése, költségvetési előnyök (kiszervezés, önkéntesek alkalmazása, magán tőke mozgósítása ezzel az államtól való kiszolgáltatottság csökkentése stb), technológiai fejlesztés és innovatív kapacitás bővülése, adminisztratív előnyök (bürokratikus működés racionalizálódása), demokratizálódás. Lényegében a hatékonyságot és a költségcsökkenést szokás elsősorban vizionálni a privatizációs technikák alkalmazására felhozott érveléssel.

Kontra érvek: költség növekedés (monopóliumok keletkezése, az európai kulturális iparban például pár kiadói csoport uralja teljes könyvpiacot), szakmai színvonal hanyatlása, munkaerő számának csökkenése a kiszervezések, önkéntesek alkalmazásának következtében (állami alkalmazottak esetében a TB, egyéb juttatások, esetleg a teljes állásuk elvesztése iránt érzett aggodalom), korrupció megjelenése, a kulturális hagyományok ápolásának és a helyi művészeti fejlődésnek a megtorpanása (az adókedvezmények bevezetésével a kulturális termelés jövőjét meghatározó döntések fokozatosan a piaci szektor kezébe kerülnek, vagyis, a demokratikus elosztás elve sérülhet)

Tanulságos jelenség, hogy a felsorolt privatizációs eljárások alkalmazásakor ritkán találkozni a közbeszédben a magánosítás explicit megfogalmazásaival, annak ellenére, hogy gyakorlatilag minden olyan eljárás, ami a magán szektornak erőteljesebb jelenlétet biztosít tudományos értelemben privatizációnak szokás tekinteni. Az is megfontolandó továbbá, hogy a gyakorlati működést vizionálva majdnem ugyan azokat az érveket fel lehet sorolni a privatizációs technikák érdekében, mint ellenében. Ezért fontos szempont a gyakorlati következmények transzparenssé tétele, társadalmi vitára bocsátása, valamint az előfeltevéseink, a tulajdonképpeni értelmezői keretünk reflexív megválasztása. Minthogy a privatizáció kérdésének vizsgálata a magán és közszféra fogalmainak értelmezésével függ össze – ezekre épül – mely szférák azonban nem eleve adottak, hanem ideológiai konstrukciókként működnek. Vagyis a privatizáció körüli fellángolások voltaképp különféle ideológiai nézőpontok csatája is egyben.

 

 

  • iparterves

    Várom a második részt, ahol majd a kifejtés és a szerző véleménye, állásfoglalása is megtalálható lesz, feltehetőleg.

    Ez a lendületes leírás egyelőre csak nehézségeket okoz az olvasónak, ugyanis a különböző fajsúlyú dolgokat sorolja egymás mellé. ( Lásd: portás-uralom és szőröstül-bőröstűl való eladás ).

    A privatizáció fogalmának generális használata alapvetően negatív hangulatot ad az írásnak, s ez elválaszthatatlan a magyarországi állapotoktól.

    Amit várok: mondja meg S.E., hogy milyen alapállapot az, amit privatizáció előttinek tart, s néhány példán keresztül vázolja fel az itt felskiccelt előnyöket és hátrányokat.

    Ha pusztán a képzőművészeti életet érinti, akkor sem baj.

  • iparterves

    Ezt például hová lehet sorolni?

    “A héten hirdették ki Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes aláírásával azt a 1132-es számú kormányhatározatot, amelynek restrikciós intézkedései mélyen belenyúlnak az elkülönített állami pénzalapok büdzséjébe is: a Technológiai Innovációs Alapnál 16, a Nemzeti Kulturális Alapnál pedig 2 milliárd forint zárolását rendelik el.”

    Az NKA esetében ez talán háromhavi pénz. Honnan lesz ez a hiány pótolható: Privatizációból?

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány