(…) Azok, akik akkor a nyugat-európai piac közelében éltek, egy nagyon frappáns eseményhez köthették ezt az élményüket. Először is az történt, hogy egy kiállítás formájában ajándékba kapták az utolsó évtizedek egész termését, amit aztán nem sokkal később kellemetlenül hűvös tapasztalatok követtek. Ajándékot emlegetve a Westkunst-ra gondolok, arra a mamuttárlatra, amit egy kitűnő kultúrpolitikus, Kurt Hackenberg, Köln kultúrszenátora készített elő még a hetvenes évek második felében, és amit az általa összeválogatott nemzetközi team 1981-ben aztán valóban meg is valósított a kölni vásárterületen (kurátor: Kasper König, koncepció és katalógus: Glózer László).
Eredetileg az lett volna a címe, hogy Weltkunst, azaz „világművészet”, és csak a kelet-európai tömb országainak a várható tiltakozása miatt szűkítették le e megjelölést a nyugati féltekére. De mivel a Westkunst amúgy is az 1939 utáni fejlődésről adott számot (és hadd tegyem hozzá: soha többé meg nem ismételhető teljességgel), vagyis egy olyan időszakot ölelt fel, amikor Közép- és Kelet-Európában már nem születtek jelentős művek, ezen a több millió dollár költséget felemésztő rendezvényen csaknem hiánytalanul ott szerepeltek a modernizmus hosszabb életű nagymesterei, és a neoavantgárd két évtizedében működő fiatalabb tehetségek. Jellemző volt a tárlat dimenzióira, hogy a seregszemle egyik részlegében, mintegy ráadásként mindarra, amit a korszakok és irányzatok szerint tagolt anyag tartalmazott, az 1945 utáni fejlődés legjelentősebb fordulópontjai kaptak szenzációs dokumentációt, mert Jean Dubuffet, Yves Klein, Richard Hamilton, Joseph Beuys, stb. egy-egy történelmi fontosságú tárlatának (összesen egy tucat kiállításnak) a pontos megismétlésére bukkanhatott itt a néző. Mégpedig úgy, hogy egy az egyben újjáépítették az egykori galériahelységek külső-belső architektúráját – a vásárterület csarnokaiban volt erre hely! –, és az így rekonstruált terekben kiállították azokat a közben szétszóródott, de most az egész világról újra összekeresgélt képeket, amik annakidején a falakon függtek. Azóta sem próbálkozott senki hasonló teljesítménnyel.
Már jeleztem, hogy a Westkunst kapui 1981-ben nyíltak meg. Szinte csak hónapokkal az után, hogy Bonito Oliva a transzavantgárd petárdáját az égre lőtte. Majdnem azt írtam ide, hogy a bombáját robbantotta, de már az első lökéshullámok elültével érezni lehetett, hogy bármilyen érdekes is a transzavantgárd bengáltüze, túlzás lenne vele kapcsolatban bombát emlegetni, hiszen nem az izmusok egykori dinamikája tartotta pörgésben ezt a szikrát köpködő kereket. Igaz, a szereposztás még a régi volt: íme, itt egy kitűnő kritikus, aki megírja a felfedezés örömétől áthatott esszéket, amott meg, lám, néhány kurátor, akik jó időben és jó helyen akasztják közszemlére a képeket. (….)
Ezeket a mellékesnek tűnő epizódokat most azért részletezem, hogy emlékeztessek rá, az európai kultúra utolsó két és fél évszázadának a nagy teljesítményei nem ragyogó tükörtermekben vagy intarziadíszes íróasztalok mellett, hanem takaros, vagy éppenséggel lompos polgári lakásokban, néha pedig bordélyházakban, vagy a hátsóudvarok műhelyeiben, afféle bateau-lavoirokban születtek meg. A XX. század végén azonban szembeszökően megváltozott a helyzet – talán az üzletvitel rizikófaktorának a megnövekedése vagy a belsőépítészeti megoldások volumenének a kitágulása is közrejátszhatott ebben. Hangár nagyságú galériaenteriőrök jöttek divatba, ami pedig a forgalom lebonyolítását illeti, jéghideg kalkuláció az üzletvitelben, és könyörtelen rámenősség, néha egyenesen ultimátumra emlékeztető hangvétel a partnerekkel való kapcsolatokban. Ez volt jellemző arra a stílusra is, ahogy a műkereskedelem kisebb, de frissebb és elszántabb része Bonito Oliva innovációit felkarolta, és a szélesebb közönségréteg felé való közvetítését az Alpoktól északra is menedzselni kezdte.
1980 körül a közvéleménynek még sejtelme sem lehetett róla, hogy a színfalak mögött miféle konfliktus kirobbantására történtek előkészületek. Csak amikor egy évvel később valóban megnyílt a Westkunst, derült ki, hogy ez a nagy gonddal és körültekintéssel megvalósított tárlat nem találkozott a műkereskedelem élcsapatának a tetszésével, ezek ugyanis hiányolták a több évtizedet átfogó seregszemléről az utolsó hónapok termését, a nagy üzletnek ígérkező transzavantgárd, és az azzal párhuzamba állítható helyi kezdeményezések szerepeltetését. Sikerült is elérniük azt, hogy ott, ahol a Westkunst tárlatnak vége lett, ne ütközzön a látogató zárófalba, hanem egy nyitott ajtó vezessen innen a folytatásba, a vásárterület következő szekciójába. Itt egy rögtönzött show formájában az volt kiállítva, ami a nyolcvanas évek művészetének ígérkezett. (A Westkunst katalógusában ezt a toldalékot tulajdonképpen csak a kötet záradékaként odabiggyesztett A művészek kínálata fejezetcím, és alatta az a mondat képviselte, ami így szólt: A kiállítás és a kézikönyve egy nyitott oldallal végződik.)
Elsősorban olyan művészek munkái szerepeltek ebben a rögtönzött folytatásban, akik mint „Neue Wilde” (új vadak), vagy mint a „Heftige Malerei” (heves, indulatos festészet) képviselői váltak ismertté, és akik a transzavantgárd olasz művészeivel, vagy azok amerikai megfelelőivel voltak párhuzamba hozhatók, és egyre általánosabban neo-expresszionizmus gyűjtőnéven kezdtek szerepelni. Ez a folytatás természetesen szervezetileg sem tartozott már a Westkunst-hoz. És nem csak nyers hangon szólt, hanem nagyon eklektikus benyomást is tett – nem csoda, hiszen itt látható képek az akkor már több mint fél évszázada meghaladottnak vélt expresszionizmus stílusjegyeit támasztották fel szándékosan elnagyolt, és túlfeszített gesztusokkal, provokatív éllel.
Elképzelhető volt persze, hogy ezzel a kísérlettel az olasz transzavantgárd német változata születik majd meg, és ha volt ilyesmire esély, akkor illett volna azt támogatni is. Ami azonban mégis elrontotta a bemutatkozás légkörét, az az volt, hogy a megnyitó után gyorsan világossá vált, hogy szemben a Westkunst anyagával, amit három kontinens múzeumaiból és magángyűjteményeiből kölcsönöztek ki a retrospektív rendezői, ennek a neoexpresszionizmust bemutató kortárs kollekciónak a darabjai megvásárolhatók voltak – és úgy tűnt, éppen ennek a különbségnek kellett most feltétlenül érvényesülnie.
A sajtóvisszhang egy része el is marasztalta a Westkunst-ot, hogy maradiak, vagy „múzeumiak” a szempontjai, és, hogy nem tart lépést a legfrissebb eseményekkel. Való igaz, hogy a Westkunst rendezői nem voltak elég éberek. Nagyon könnyelműen azt az alcímet adták ennek a történeti áttekintésnek, hogy Kortárs művészet 1939 óta. Vagyis tágabban értelmezték a „kortárs” szót, mint a műkereskedelem. Törölniük kellett volna a szótárukból ezt a jelzőt, és vele együtt mindazt, ami a jelenre, vagy a piacra emlékeztethet.
(Részletet közöltünk Perneczky Géza Rózsák nyesése című, 2008 őszén a Műút-könyvek első köteteként megjelenő esszéjéből.)
