Lenin fejét Marx rejti

 

Pauer Gyula szeptember 4-én Chemnitzben Marx monumentális szoborfejéből egy projekció segítségével néhány órára elővarázsolta Lenin arcát. A most köztérbe helyezett pszeudo-mű alapgondolata korántsem új; maga az ötlet majd’ húsz évvel azelőtt született, hogy történelmileg lehetséges lett volna, és most, a valódi helyszínén majd’ húsz évvel azután valósult meg, hogy együtt szólhatott volna a történelemmel.
 

Az egykori Karl-Marx-Stadt valódi szimbóluma volt a hatalmas, önmagában 7, talapzattal együtt 13 méter magas fej, amelynek elkészítésére a monumentális feladatokra szakosodott szovjet szobrász, a talán nem véletlenül 1917. november 7-én született Lev Kerbel kapott megbízást. Minden idők egyik legsúlyosabb bronzfejét Leningrádban öntötték ki, majd 95 darabra vágva szállították az NDK-ba, hogy aztán a helyszíni összeillesztés után 1971-ben több mint 250000 ember jelenlétében avassák fel.

A fordulat után többször is felmerült, hogy a szobrot szétszedik, áthelyezik, vagy átfunkcionálják, a helybeliek azonban – ambivalens érzelmekkel – ragaszkodtak hozzá, így maradt, ahol és amilyen volt. Idén nyáron azonban linzi és zwickaui egyetemisták, a chemnitzi Neue Sächsische Galerie-vel együttműködésben a „Temporary Museum of Modern Marx“ című művészeti projekt keretében időlegesen egy bejárható fehér kubusba zárták a fejet, ahol a látogatók egy erre a célra épített állványzatról nézhettek szembe Marxszal. E projekt – melynek során több néző is kárt okozott az installációban – részét, sőt talán csúcspontját képezte Pauer Gyula műve.

A pszeudo Marx-Lenin története egészen az egykori avatás évéig nyúlik vissza: Pauer akkoriban egy újságcikkből értesült az emlékműről; a talált képet kivágta, egy kettéhajtott A3-as lap belsejére ragasztotta, majd az előlapon Marx arcát szőrmentén körbevágva, Lenin sziluettjét tárta a meglepett néző elé. „A meglévő emlékműben benne rejlő lehetőségek felmutatása” (Beke László) mellett Pauer mostani akciója egyrészt a pszeudo elmélet átvetítése a köztéri gyakorlatba, másrészt a kelet-európai múltbanézés ironikus illusztrációja. A majd’ negyven éve készült művek összekapcsolása az eszmék és képek évszázados, egybefonódó történetét vetíti rá a jelenre.

Marx és Lenin (köztéri) jelenlétét és eltűnését a közelmúltban számos fiatalabb kelet-európai művész is tematizálta, közülük legpontosabban a Budapesten is bemutatkozott Deimantas Narkevicius művei illeszthetők Pauer pszeudóihoz. A litván művész 2004-ben készült, Egyszer a XX. században című videójában a vilniusi Lenin-szobor ledöntésének felvételeit vágta össze fordított sorrendben, amelynek végeredményeként a tömeg a szobor visszahelyezését ünnepli. Egy másik terve, amely a 2007-es Münsteri Szoborprojekt keretében nem valósult meg, épp a karl-marx-stadti Marx-szobor elszállítását, majd visszahelyezését célozta meg; a realizálhatatlan akció pótlékaként a münsteri eseményre csupán egy film készült el.

A Marx-szobor történetének adekvát pszeudo-párhuzamát vagy inkább -inverzét azonban nem a művészet, hanem egy másik szobor utóélete kínálja: a lebontott berlini Lenin-emlékmű sorsa ugyanis mintha negatívba fordítva ismételné a chemnitzi történetet. Az Alexanderplatz közelében, az égbeszökő lakótelepi házak által határolt Leninplatzon 1970-ben, a forradalom vezetője születésének 100. évfordulóján állították fel a vörös porfírból és ukrán gránitból készült, 19 méter magas szobrot. A gigantikus zászlóba csavarodó Lenin alakját Nyikolaj Tomszkij, a Szovjet Művészeti Akadémia elnöke mintázta; a tértölelő mű avatásán mintegy 200.000 ember jelent meg.
 

 

 Egykori berlini Lenin-emlékmű,  Krzysztof Wodiczko vetítése

A berlini fal leomlása után természetesen gyorsan felmerült a kérdés, mit tegyenek az emlékművel: lebontsák, áthelyezzék vagy esetleg átfunkcionálják. Először csak a díszkivilágítást kapcsolták ki, majd a minden szempontból köztes időben, 1990-ben, a Magyarországon is járt Krzysztof Wodiczko komponált akciót a szoborra: a helybéli lakók tiltakozásától kísérve Lenin testére bevásárlókocsit és csíkos ruhát vetített. (Lásd Hannes Böhringer szövegét Tillmann J.A. fordításában)

A szobor bontásához azután rajtaütésszerűen kezdtek hozzá, 1991 novemberében. Lenin fejét kilenc nap alatt sikerült levágni, majd néhány óra alatt teherautóra emelni (a Good bye, Lenin! című film helikopteres kulcsjelenete ezt idézi); a szállítókat a kivezényelt rendőri erők mentették meg a népharagtól. A testet 129 részre darabolták, majd viharos gyorsasággal a Berlin melletti Seddiner Heidére szállították, ott pedig elásták a homokdombok alá. Az elkövetkező években a szoborsírról már majdnem mindenki elfeledkezett, de a szél néha elfújta a homokot, így egy-egy gránitdarab időről-időre láthatóvá vált. Emiatt a Köpenick környéki pusztaság lassan zarándokhellyé vált, lopásokról is felröppentek a hírek – a szobor emlékének őrzői szerint a fejet időközben valahová el is vitték –, így különböző tervek készültek Lenin részeinek biztonságos áthelyezéséről. Az egyik elképzelés szerint a test darabjait (esetleg újra összerakva) a gorlebeni atomhulladéktárolóban, 800 méterrel a föld alatt kellett volna elhelyezni; ehelyett azonban rusztikus megoldásként 2000. körül inkább több teherautónyi sittet öntöttek rá.

Bár néhány évvel ezelőtt ismét felmerült az emlékmű darabjainak elszállítása, Lenint valószínűleg még egy ideig a Berlin környéki homok rejti majd. Hogy ez eddig így volt, azt hosszú évekig a területért felelős erdészet vezetője garantálta; a neve mindent elmond: Karl-Heinz Marx.
 

© 2022 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány