A Trafó Mesterséges Valóságok összművészeti fókusza keretében [1] (2025. október 31-november 2. és november 7-9.) a résztvevők testközelből tapasztalhatták meg a post-truth korszak és a spekulatív poszthumanista/transzhumanista jövő (vagy jelen?) feszültségeit. A fókusz programjai azt dolgozták fel, hogyan írják át a valóságot a körénk épülő algoritmusok, miközben mi magunk is alakítjuk őket, sokszor anélkül, hogy érzékelnénk a folyamat természetét. Milyen valóságbuborékok között élünk ma? És hogyan találjuk meg a helyünket egy olyan világban, ahol a határok állandóan elmosódnak?
Mielőtt rátérnék az előadások elemzésére, szeretném tisztázni azt a két fogalmat, amelyek a programot koncepcionálisan meghatározták, mégpedig a post-truth és a spekulatív poszthumanizmus fogalmait.
A post-truth (igazság utáni /tények utáni) kifejezés 1992 óta létezik [2], 2016-ban pedig az Oxford Dictionary az év szavának választotta. Ugyanebben az évben mutatták be Adam Curtis HyperNormalisation [3] című dokumentumfilmjét is, amely sötét képet festett a narratívák politikai és technológiai manipulálhatóságáról, valamint arról a jellegzetes tehetetlenség érzetről, amelyet Mark Fisher brit kultúrakutató „reflektív impotenciának” nevezett [4]. A post-truth logikája érzelmi és populista retorikával váltja ki a észérvek mentén zajló vitát és az akadémiai szakértelmet, melyet a fisher-i definíció szerint tudatosan észlel a befogadó, azonban tehetetlen a helyzet ellen, passzív észlelés zajlik.
Ivan Kalpokas litván médiakutató (2020) szerint a post-truth talán legpontosabban „a politikusok részéről megnyilvánuló, minőségileg újfajta tisztességtelenségként” írható le: átformálják az igazságot, és saját narratívájukhoz gyártják a tényeket. Ennek az az eredménye, hogy a tény és a hamis állítás közti különbség társadalmi szinten gyakran érvényét veszti. Végső soron az válik ténnyé, amit a közvélemény annak fogad el [5].
Az elmúlt évtized technológiai ugrása, a mesterséges intelligencia megjelenése is ezt az nformációs túltelítettséget fokozta. A MI ma már a hétköznapi emberek használják és és alapvetően alakítja át a valóság reprezentációjának fogalmát. 2023-ban az Európai Unió megalkotta a világ első átfogó MI-szabályozását [6], de a jogi keretrendszer lassúságával szemben a problémák gyorsabban terjednek: a mesterségesen generált képek és videók elárasztották a közösségi médiát, radikálisan megkérdőjelezve a fotografikus médium korábban evidenciának tartott hitelességét[7].
A spekulatív poszthumanizmus gondolkodói, az NBIK-technológiák (nanotechnológia, biotechnológia, információs technológiák és kognitív tudományok) gyorsuló fejleményeit figyelembe véve, olyan jövőt vázolnak fel, ahol a mesterséges intelligencia, a nanobotok, az autonóm számítógépes programok és más technológiai ágensek nem csupán intelligenciájukban, hanem működésmódjukban, értékrendjükben és fizikai manifesztációjukban is eltérnek majd az embertől. A valóság komplexitása olyan mértékben növekedhet, hogy az emberi kognitív korlátok hamarosan akadályt fognak jelenteni a fejlemények felfogásában[8].
Ez a szemlélet is meghúzódott a Trafó Mesterséges valóságok fókuszhétvégéjének szélesebb ontológiai rétegeiben. A spekulatív poszthumanizmus a post-truth jelenségét még tágabb, technológiai perspektívába helyezi (lásd 8. lábjegyzet).
A programokon a nézői befogadás a kutatás módszertanává vált. Az események terei egy olyan mezőt alkottak, ahol a valóság, a narratíva és a technológiai közvetítés határai folyamatosan elcsúsztak. Összetett dilemmákat élhettünk meg a kortárs mediális lét állapotáról.
Diószegi-Horváth Nóra, a 444.hu újságírója a csernobili katasztrófa magyar hírszerzésének bemutatásával/elemzésével indította előadását. Történelmi érdekesség helyett a jelenkori médiamanipuláció archetípusaként vizsgálta az eseményeket. 1986. április 26-án, hajnali 1:23-kor következett be a világ legsúlyosabb nukleáris balesete, amit a magyar sajtó – Bedő Iván turnusvezetése alatt a Magyar Rádióban – hamis, megnyugtatónak szánt hírekben közölt. A cenzúra és az elhallgatás nem hiba volt: politikai érdek mentén irányított narratívaformálás történt.
Az előadás archív anyagai, illetve hírfolyamai mutatták meg, Marshall McLuhan „a médium maga az üzenet” felismerésének aktualitását [9]. A kommunikációs technológiák által létrehozott globális falu összeköt, viszont ez a globális tudat hatékonyan manipulálható is. A csernobili eset is demonstrálta, hogy a média rendszerein belül keletkező valóság gyakran élesen eltér a tényleges realitástól.
2025-ben az MI-propaganda térnyerésével szinte teljesen összemosódik a valóság és a kreált narratíva. Mindent lehet fact-checkelni, ám ettől a manipuláció mechanizmusa csak erősödik – önmagát gerjesztő folyamat. Megtörténhet-e újra? Ma, amikor ezernyi csatornán érkeznek a hírek, hogyan tudunk tájékozódni? Minek és kinek hihetünk egyáltalán? Ezek az esemény leírásában feltett kérdések nem retorikusak, hanem a befogadó képzelőerejét és kritikai hozzáállását aktiváló, valódi dilemmák. A vizsgálódás központi témája az igazság mibenléte helyett annak mediáltsága: ki kontrollálja a valóság közvetítésének csatornáit, és milyen technológiai struktúrával?
Arkadi Zaides The Cloud című előadása éppen ebbe az értelmezési térbe lép be. A Belauszban, Gomelben született koreográfus személyes érintettségből merít: családja a csernobili reaktorbaleset miatt hagyta el a Szovjetuniót. MI által generált, sérült, radioaktív textúrákra emlékeztető glitch-képek jelennek meg a valóság szétesésének esztétikai bizonyítékaként. Így teszi láthatóvá a radioaktív felhő és a digitális adatfelhő között húzódó párhuzamot. Mindkettő a nem-tudás és a bizonytalanság zónájába tereli a szemlélőt.
A performansz elején Zaides egy tabletre meredve olvas fel emlékeket, adatokat, idézeteket. Két hatalmas vetítőfelület élőben vizualizálja a beszédét, azonban az MI hibázik, félreért, torzít. A tévedések a performansz alkotó elemeivéválnak. A múlt elmosódik, és az algoritmusok kísérleteznek az élesítéssel.
Takáts Márki idézi a CCRU (Cybernetic Culture Research Unit) 1996-os lecture-performanszának sorait, amelybenn i hasonló jövő (vagy jelen?) visszhangzik, mint amit Zaides-nél látunk:
Valódi alámerülés a médiába.
Virekonomika.
Hogyan keresztezik a szituációs vektorok a IV. Világháborút?
Minden kódfolyamat katonai manőver: megszorítások és menekülések, hírszerzés, dezinformáció, térképezés, vírus.
Az igazság és a hazugság derivatív tényezők, és szigorúan technikai jellegűek, az igazodás és az orientáció elsődleges és másodlagos jellemzőivel állnak kapcsolatban.
Stratégiai erőkonszolidáció, taktikai beolvadás a junglebe.
Hagyd el a forradalomba vetett romantikus hitet, és csak a tragédia marad. Autopropagált happeningek.
Láthatóságból kikerülő, intenzív termelésre váltott futószalagos gyársorok.
Befogadhatatlan mutációk.” (CCRU, 1996) [10]
Ez ma különös jelentést kap a Lavender AI (Izrael által használt) háborús alkalmazásában, vagy az orosz állami dezinformációs stratégiák működésében. A valóságért folyó harc a mediális és az algoritmikus által generált térben egyszerre zajlik. Az előadás egyik legfontosabb gesztusa, hogy a digitális térből a test felé fordul. Misha Demoustier táncos megjelenése a tánctéren azt a pillanatot hozza létre, ahol az adatból visszatérünk az emberi, sérülékeny, mégis ellenálló testhez. Diószegi-Horváth archív anyagokból összeállított tényeket felsorakoztató előadását követően a performansz olyan médiumként működik, amely sérüléseket, emlékeket, a digitális túlingerlés zajában élő emberi létezés törékenységét hordozza.
A program részeként a Hollow: Baby című performanszban azonban egy alternatív válasz artikulálódik erre a szorongásra: ahol a Cloud a kontroll elvesztésétől való félelmet teszi explicitté, ott a Hollow a transzformáció potenciálját szabadítja fel.
“A Hollow Szeri Viktor táncos/koreográfus, Páll Tamás játéktervező/média művész és Muskovics Gyula kurátor/író közös hallucinációit testesíti meg. 2018 óta építenek immerzív világokat, amelyek átívelnek tereken és valóságokon: a kortárs tánc és koreográfia eszközeit költészettel, kiterjesztett valósággal (AR) és szerepjátékos (LARP) módszerekkel ötvözik. Munkáikban a konszenzuális valóság rendszerei módosíthatóvá válnak, performatív eszközökkel újraírják az együttélés lehetőségeit.”
A Hollow alakváltó (shapeshifter): olvad és mutálódik abban a térben és pillanatban, amelyet éppen kitölt/elfoglal. “A csoport munkáik során olyan homályba borult témákkal foglalkozott, mint a queer cruising, a dark roomok, a millenniarista szekták, a gamer szubkultúra radikalizálódása, az öko-szorongás, a természet mint black box vagy a sétálás mint pszichoaktív szer.” Performanszaik sosem ismétlődnek, ahhoz az atmoszférához igazodnak, az alapján mozognak és transzformálódnak, amelyben épp zajlanak. Olyan boszorkány üstként kell elképzelni előadásaikat, ahol az identitások és narratívák feloldódnak és egymásba véreznek (bleed) személyes tartományokat konvertálva kollektív élményekké (lásd 11. lábjegyzet).
Az egyik leglényegesebb a kutatási gyakorlataik közül a világ- és a karakteralkotás (world- and characterbuilding practices), ezeket kívánom most bővebben kifejteni. A kollektív világépítés az előadóművészetben közönséget, művészeket és olykor autonóm technológiákat vegyít, hogy közös képzeletbeli teret(eket) alkossanak, amelyek egyszerre válnak a mű tárgyává és színpadává. A részvételi előadásokban a szerzőség szerepei organikusan alakul ki: az alkotók (originators) lefektetik az alapot, az alakuló világ bázisát, a benne lakók (dwellers) belakják azt és „aktív reményt” generálnak, míg a felfedezők (explorers) új elköteleződések felé mozdítják a történetet . Ezek a szerepek állnak fenn a Hollow előadásaiban is, melyek egy nyitott végű, folyamatosan alakuló performanszot kreálnak a rögzített forgatókönyvek követésével szemben.
A világteremtés után néhány szó a karakteralkotás gyakorlatáról. Az előadóművészetben ez azt jelenti, hogy egy előre meghatározott szerep (vagy karakter) kidolgozása során, az előadás ismétlődő aktusaiban (performatív identitásként), a szerep folyamatosan finomodik és alakul. A Hollow esetében is ezek az eljárások élesednek ki. A karakter improvizációs helyzetekben, testi tapasztalatokon, a közönség reakcióin keresztül formálódik, így szorosan kötődik az előadó aktuális jelenlétéhez. A performansz során a történet inkább laza keretként működik, amely teret hagy a spontán döntéseknek és a környezetre vagy a közönség reakcióira adott válaszoknak. Digitális és technológiai eszközök (zaj/IDM live act, MI és élő kép/videó generálás) tovább tágítják a karakter határait, hibrid identitást hozva létre.
A Hollow előadását megelőző héten egy workshop keretében betekintést nyerhettünk a kollektíva karakteralkotási folyamataiba, ahol az “establishing our character” (a saját karakterünk megalkotása) elnevezésű játékon keresztül folyt a szabad asszociáció. Az alkotók a foglalkozáson kiemelték, hogy újra és újra disztópikus, nyomasztó és titokzatos figurák születtek, ami pontos lenyomatát adja annak, ahogyan jelenleg a világhoz viszonyulunk. A játék olyan kérdések köré szerveződött, mint: mi a neve és hogyan kapta; mi volt a karakter életének legemlékezetesebb eseménye; ki vagy mi uralja azt a világot, amelyben él, és mit gondol a hatalomról. Ugyanilyen hangsúlyt kapott a környezet imaginárius leírása – milyen ennek az elképzelt világnak a flórája és faunája -, valamint az, hogy mit mondanak róla mások, léteznek-e hozzá kapcsolódó mítoszok vagy legendák. A karakter múltját egy személyes töréspont is meghatározta: mi volt élete legnagyobb tragédiája, és milyen rituálékban, gesztusokban őrzi ennek nyomait.
Egy héttel később már élőben is találkozhattunk a Hollow által megalkotott karakterrel. A térbe belépve egy minótauroszt idéző,szarvakkal, BDSM-maszkban, láncra kötve küszködő figurával találkozunk, aki elé egy szelet tortát helyeznek, miközben a lufik, a neonzöld italok pezsgőspoharakban és zsúrokra jellemző kellékek egy születésnapi ünnepség díszleteit idézik meg – ám a mögöttünk felvillanó felirat („You can’t have your cake and eat it too”) egyértelművé teszi, hogy itt a vágy, a jutalom és az elérhetetlenség kegyetlen logikája működik. A torta épp elérhetetlen távolságban marad, a test vergődése egyre kétségbeesettebbé válik, ahogyan a Népszava kritikusa is írta: abszurd, szado-meditatív képpé sűrűsödik a jelenet [14].
Az előadás fokozatosan mélyebb rétegekbe húzza be a nézőt: instrukciók hangzanak el, mindenki leül a földre, közös légzésgyakorlat kezdődik, amely meditatív állapotba vonja a teret. Az utolsó belégzésnél elmarad a feloldozást nyújtó kilégzés utasítása, helyette a fulladozásban való elmerülésre kér a hang: képzeld el, hogyan születnél újjá, milyen lenne az identitásod. Nem véletlen a falon megjelenő mondat sem: „A sötét szoba mindig a valamivé válás helye” – itt a sötétség a fizikai téren felül, az MI „fekete dobozának” metaforájára is utal, mely egy olyan a zárt rendszer, ahol az információ számunkra átláthatatlan módon alakul át.
Donna Haraway Cyborg Manifesztójában éppen ezt a „valamivé válást” teoretizálja: az identitás folyamatos épülése. A politikai és feminista gondolkodás feladata így a kapcsolatokra, szövetségekre és átmenetekre épülő új keretrendszerek kidolgozása[15]. A performatív meditáció ennek a haraway-i logikának a testi megélését kínálja: a fulladozás pillanatában a résztvevők saját szubjektumuk szétesését és újjászületését tapasztalják meg.
A meditáció után elindul a szülinapi zsúr, groteszk, lázálomszerű torzulásban: együtt énekeljük a Boldog születésnapot Janky Máté Előd által eltorzított verzióját, majd egy @creamcore.cakes által készített tortát Januško Klaudia ikonikus kardjával, később egy bárddal szeletelnek fel és osztanak szét. Páll Tamás ezután egy műanyag babára szerelt kamerával jár körbe, az arcokat élőben veszi, a felvétel pedig MI által torzítva jelenik meg a vetítővásznon – ugyanazzal a technológiával, amelyet a korábbi karakterépítős workshopon is megtapasztalhattunk. Az előadás végén Szeri Viktor tánca egy katartikus bizonytalanságérzetbe sűríti mindezt: egy meta-térben lebegő állapotba, amely Arkadi Zaides munkáit idézve nem feloldást, hanem nyugtalan nyitottságot hagy maga után.
A Mesterséges Valóságok fókuszhétvége alatt kikristályosodott a zavarodottság, kiélesedett a zaj. Mind Zaides, mind a Hollow előadásaiban olyan feszültség uralkodott, amit a mindennapjaink információ áradatában is érzékelünk, azonban az előadóművészeti kontextus miatt lehetőség nyílt ezt kollektívan feldolgozni.
[1] 2025 őszétől Erdődi Katalin vezetésével a Trafó programja két hétvégén át tartó összművészeti fókuszokkal bővül, melyekkel egy-egy fontos társadalmi témát vagy művészeti kérdést járunk körül.
[2] Steve Tesichszerb-amerikai drámaíró lehetett az első, aki a post-truth kifejezést használta egy 1992-es, a The Nation című lapban megjelent esszéjében. https://www.theguardian.com/books/2016/nov/15/post-truth-named-word-of-the-year-by-oxford-dictionaries
[3] A HyperNormalisation egy 2016-os BBC dokumentumfilm, melyet a brit filmkészítő, Adam Curtis rendezett. A film azt állítja, hogy az 1970-es évek globális gazdasági válságait követően a kormányok, a pénzügyi szakemberek és a technológiai utópisták felhagytak azzal, hogy megpróbálják alakítani az összetett „valódi világot”. Ehelyett létrehoztak egy egyszerűbb, „fake world/hamis világot” a multinacionális vállalatok számára, amelyet a neoliberális kormányok tartanak kézben.
[4] Fisher, M. (2009). Capitalist Realism: Is There No Alternative? Zero Books.
[5] Kalpokas, I. (2020). Post-Truth and the Changing Information Environment. In P. Baines, N. O’Shaughnessy, & N. Snow (Eds.), The SAGE Handbook of Propaganda (pp. 71-84). Sage.
[6] Európai Parlament. (2023, június 12). Az első uniós rendelet a mesterséges intelligenciáról. https://www.europarl.europa.eu/topics/hu/article/20230601STO93804/az-elso-unios-rendelet-a-mesterseges-intelligenciarol
[7] Lásd erről bővebben – Diószegi-Horváth, N. (2025, október 21). A mesterséges intelligenciával támadó Fidesz debilként kezeli a választókat. 444.hu. https://444.hu/2025/10/21/a-mesterseges-intelligenciaval-tamado-fidesz-debilkent-kezeli-a-valasztokat
[8] Horváth, M. (n.d.). Poszthumanizmus. horvathmark.com. https://horvathmark.com/poszthumanizmus
[9] McLuhan, M., Fiore, Q., & Agel, J. (1967). The medium is the massage: An inventory of effects. Bantam Books.
[10] Takáts, Márk D. (2025). CCRU – Rajgépek (1996). https://laokoon.hu/ccru-rajgepek/
[11] Bővebben a Hollow kollektíva praxisáról: Sirbik, A. (2021). Saját farkába harapó narratíva. Új Művészet, 32(10), 7–11. https://epa.oszk.hu/03000/03024/00063/pdf/EPA03024_uj_muveszet_2021_10_07-11.pdf
[12] Molnár, R. A. (2021, április 8). Gold und Liebe X. – Hollow. Artmagazin. https://www.artmagazin.hu/articles/gold_und_liebe/gold_und_liebe_x_hollow
[13] Stripple, J., Nikoleris, A., & Hildingsson, R. (2021). Carbon Ruins: Engaging with post-fossil transitions through participatory world-building. Politics and Governance, 9(2), Article 3816.
[14] Rónay, L. (2025, november 12). Poszthumán teremtések. Népszava. https://nepszava.hu/3301060_poszthuman-teremtesek
[15] Haraway, D. (1991). A cyborg manifesto: Science, technology, and socialist-feminism in the late twentieth century. In Simians, cyborgs, and women: The reinvention of nature (pp. 149–181). Routledge.
