Urban Camp 4. Kitérő
„A hely és a nem-hely inkább két ellentétes pólust jelöl: míg az első sosem tűnik el, addig a másik sosem valósul meg teljesen.” [1]
Negyedik alkalommal rendeztük meg az Urban Campet, a Lehetőségek tere nyári művészeti táborát. Az elmúlt három év során idősíkok mentén vizsgáltuk a városi teret: először az itt és most érzéki megtapasztalására fókuszáltunk, majd a múlt rétegeibe alászállva kutattuk a környezetünkbe ágyazódott történeteket. A tavalyi tábor során a jövő felé fordultunk, és képzeletünk segítségével utópiák és disztópiák között mozogva próbáltuk megalkotni saját városi vízióinkat. Idén új fejezetet nyitottunk, és olyan terekkel dolgoztunk, amelyeket gyakran alig veszünk észre.
Vizsgálódásunk középpontjában azok az átjárók álltak, amelyek a Lehetőségek tere közvetlen szomszédságában lévő, az 1970-es években épült Losonci panel lakótelepen találhatók. Ezen a területen megfigyelhető az akkori lakótelepek jellegzetes kialakítása, amelyben tükröződnek a szocialista funkcionalista városrendezés irányelvei. Fontos volt, hogy minden szolgáltatás rendelkezésre álljon, amire a szocialista társadalomnak szüksége lehet, így például közel legyenek az iskolák, óvodák, az egészségügyi szolgáltatások és az üzlethelyiségek. [2] Az épületegyüttesek rendezésének szükséges elemei az átjárók, amelyek a különböző „hasznos” terekből való áthaladást biztosítják. Ezek a jellemzően sötét átkelőhelyek minden esetben olyan terek, ahol az ember nem időzik hosszasan, nem alakít ki emlékeket, élményeket, így úgynevezett nem-helyeknek tekintjük őket.
A nem-helyek fogalmát Marc Augé francia antropológus alkotta meg az 1992-es Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába című könyvében, ahol kultúrantropológiai szempontból vizsgálta a késő kapitalista városi tereket. Feltevése szerint korunkat egyre inkább olyan terek uralják, amelyek személytelenek, identitás nélküliek, amelyekhez nem tudunk kötődni. Augé nem-helynek tekinti az aluljárókat, a bevásárlóközpontokat, a tömegközlekedési csomópontokat: azokat az átmeneti zónákat, ahol sosem tartózkodunk huzamosabb ideig. Míg az antropológiai kutatás a fogyasztói társadalom által kizsákmányolt terekre fókuszált, addig az Urban Camp során egy, a szocializmusban épített környezetre reflektálunk a jelenkori társadalom szemszögéből.
Az átjárók sokrétű asszociációs és értelmezési lehetőséget nyújtanak a művészeti vizsgálódáshoz. Tekinthetünk rájuk úgy, mint transzcendentális világok közötti “kapukra”, mint kihasználatlan városi terekre, vagy mint egy történelmi korszak emlékdarabjaira.
A negyedik nyári művészeti táborunk során ezek felé a rejtett, látszólag jelentéktelen terek felé fordítottuk a figyelmünket, és arra tettünk kísérletet, hogy a semmiből közös tereket, az átjárókból megállókat hozzunk létre. Hogyan válhat egy átjáró a kapcsolódások helyszínévé, és miként teremthetünk benne emlékeket? Mi történik akkor, amikor a semmi tartalmat kap; ha egy nem-helyre helyként kezdünk el tekinteni? A négy nap során, négy meghívott művész vezetésével ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a válaszokat.
[1] Marc Augé: Nem helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába. [Non-Lieux, Introduction á une antropologie de la surmodernité, 1992.] Műcsarnok, Budapest, 2012.
[2] Ulla Terlinden: Die drei Kulturen des Wohnens. Ein theoretisches Konzept für eine Untersuchung sozialer und ästhetischer Leitbilder in Architektur Städtebau und Innengestaltung. In: Kerstin Döhöfer (szerk.): Wohnkultur und Plattenbau: Beispiele aus Berlin und Budapest. Reimer, Berlin, 1994, 17-33.
Koncepció: Francsics Györgyi, Hegyi Dóra, Horváth Anna, Puszt Zsófia, Szabó Dóra / Lehetőségek tere
Az Urban Camp közreműködői: Ádám Anna és Kertész Endre, Igor és Ivan Buharov, Illés Haibó és Melykó Richárd, Koltay Dorottya Szonja
Szöveggondozás: Árva Judit
Résztvevői beszámolók
Gunther Juli, építész (28) „Sokféleképpen kapcsolódtunk, nem mindig szavakkal, nem mindig sikeresen, de mindig őszintén”
Egy kreatív folyamat – és annak kimenetele – rendkívül sokféle lehet. Az alkotómunka során lehetőségünk nyílik arra, hogy elmeséljünk, (újra)értelmezzünk, átdolgozzunk, és ezáltal jobban megértsünk egy-egy témát. Mindezt csoportban végezni még intenzívebb élmény. A különböző látásmódok találkozása új szempontokat emel ki, és más megvilágításba helyezi az egyes tevékenységeket, valamint az azokhoz való viszonyulásunkat. Sőt, a közös alkotás bátorságot is adhat: szabadabban lehet kísérletezni, adottnak hitt helyzetekre rácsodálkozni, akár hibázni is.
A hét elején senkit sem ismertem. A végére pedig valahogy úgy alakult, hogy mindenkihez picit közelebb kerültem. Nem felszínes dolgokat tudtam meg a többiekről, hanem egészen apró, de személyes részleteket. A workshopok során még saját magamat is új oldalamról ismerhettem meg. Azt hiszem, ez volt az, ami a legtöbbet jelentette számomra: napokon át a komfortzónámon kívül mozogni, és ezekben a helyzetekben megtalálni azt, amit a közösbe adhatok.
Már a nulladik naptól kezdve éreztem, hogy itt nem az számít, ki honnan jött, mi a háttere, hány éves, vagy mivel foglalkozik, hanem az, hogy hogyan akar és tud jelen lenni – a foglalkozásokon és végső soron az éppen alakuló közösségben. Pár nap alatt rengeteg minden történt, mégsem éreztem azt, hogy túlterhelt volna a tábor. Nem kellett megfelelni, csak jelen lenni és figyelni. Sokféleképpen kapcsolódtunk, nem mindig szavakkal, nem mindig sikeresen, de mindig őszintén.
Számomra azért is volt izgalmas részt venni az idei Urban Campen, mert az alkotófolyamatot nagyon sokféle szituációban, nagyon sokféleképpen tapasztalhattam meg. Attól függően, hogy a meghívott művész milyen habitussal és alkotói módszerekkel rendelkezett, más és más helyekre vándorolhattunk el – a fizikai és a belső tereinkben egyaránt. Ezek a helyek gondosan felépített feladatokhoz kapcsolódtak, így biztonsággal, bizalommal mozoghattunk bennük. A központi témát az átjárók képezték, és valahogy minden nap végére ezek az egyébként üres és barátságtalan nem-helyek a koncepcióba illeszthető, tartalommal és jelentéssel feltöltött helyekké váltak.
A hét során egészen sokféle helyzettel találkozhattunk: néha hallgattunk, suttogtunk, majd kiabáltunk. Sokat írtunk, mozogtunk, beszélgettünk. Összegyűltünk az asztal körül és együtt ettünk. Elleptük a Losonci teret, az átjárókat. Kutyáknak dúdoltunk. Forgattunk, majd teljesen összezavarodtunk. Kávéval filmet hívtunk elő, a mosdóban olykor tízen is voltunk. Lidércekké, homályos és akadozó mozdulatokká váltunk. Kezet és lábat ráztunk. Körbe ültünk, rajzoltunk, színes botokkal kopogtunk. Önfeledten nevettünk. Történeteket meséltünk, majd újraalkottuk őket. Verset skandáltunk.
Visszanézve a hétre nem egy nagy felismerést viszek magammal, hanem sok apró részletet: egy-egy mondatot, feladatot vagy összenevetést. Ezek azok a mozzanatok, amik később, a hétköznapokban is eszembe jutnak majd és remélem, hogy máskor, más helyzetekben is tudok hasonlóan nyitott lenni. A hét elején még kívülállónak éreztem magam, a végére pedig természetes volt, hogy együtt dolgozunk, gondolkodunk, mozgunk. A tábor során kialakult dinamika sok szempontból tanulságos volt számomra; hogyan lehet különböző helyzetekben együttműködni, hogyan alakul ki a bizalom, és hogyan lehet egy közös térben úgy dolgozni, hogy abban mindenki megtalálja a saját helyét.
Turai Juli, esztéta, kulturális munkás (39) „Akkor is őszinte, ha nem vallomásos, akkor is igaz, ha fantázia”
A 2025-ös Urban Camp együtt töltött négy napjában megálltunk az átjárókban; magát a folyamatot szemléltük, nem a honnant és a hovát. Megálltunk az átjárókban konkrét, városi értelemben: a Losonci panelek árkádjai nem-helyekből helyekké váltak, ahogy belaktuk őket. Megálltunk az átjárókban mint az átalakulásban, átvitt értelemben is: játékból művészet lett, az egyéniből közösségi tapasztalat, az általános élményből pedig személyes történet.
Az alkotás átalakulása
Írtunk, hangköltöttünk. A bennünk motoszkáló élmények sűrítve, asszociációk mentén bukkantak elő, benyomásokból határral bíró konkrét szavakká váltak a papíron. A fennhangon kimondott szavak pusztán a hangzás által újra átalakultak, újabb jelentésfelhő gyűlt köréjük: varázsigékké váltak. Döbbenetes volt ráismerni a saját szavaimra. Az enyémek voltak ugyanúgy, de azok váltak súlyossá, amelyekről azt hittem, csak díszek, és azok lettek könnyebbek, amelyeket először leírni is alig mertem.
Filmeztünk. Mozgásban, fekete-fehérben, keretben kezdtünk gondolkodni. Az elképzelést, ami a fejemben volt, amit addig csak egyedül én láttam, a szó eszközével át kellett adnom a többieknek. Ők azt a saját lehetőségeikhez képest próbálták megvalósítani, és ez rögzítették szuper 8-as kamerával. Azt egyikünk sem tudta, hogy fog a film mutatni a vásznon, hogy fog lecsapódni a nézőkben, akik nem ismerik sem az eredeti ötletet, sem az átalakulás fázisait. Többszörös transzformáció, többszörös átjárás volt ez: koncepció, szándék, eszközök, korlátok, befogadás. Igazából lehetetlen vállalkozás a közlés, a legnagyobb döbbenet, hogy néha mégis sikerül. Lehet, hogy nem ugyanaz és ugyanúgy, ahogy akartuk, de valami és valahogyan mégis érvényes lesz.
Rajzoltunk. Egymás történeteit rajzoltuk, egymás rajzait írtuk meg. Volt, hogy addig alakult egy-egy történet, hogy végül „újra megszületett” az eredeti, volt, hogy teljesen kifordult magából. De minden esetben a veled történt fontos eseményből valamit átvett a másik, átszűrte magán, valamennyit megtartott, valamennyit hozzátett magából és végül visszaadta neked. Többször rajtakaptam magam, hogy bár nem tudom, mi volt a jelenet mögött az eredeti élmény, de mégis mindenhez van saját viszonyulásom, egy élmény az életemből, amivel tudok hozzá kapcsolódni. Nem kell feltétlenül elmondanom, nem kell a részleteket se tudnom vagy megosztanom, elég, ha ráismerek. Mindenki hozzátett valamit a másikéhoz: akkor is őszintét, ha nem vallomásosat, akkor is igazat, ha fantáziát.
A városi tér átalakulása
Az „utca” bevonása többrétegű játék. A járókelőkkel direkt performatív kapcsolatot kialakítani kiszámíthatatlan, ám nem csak ők tudnak meglepetésekkel szolgálni, hanem mi is saját magunk számára. Egyikünk sem járókelő többé: az utca népét kibillentjük, de a saját bőrünket is a vásárra visszük. Mindannyian szereplők leszünk egy teljesen új arcát mutató, mégis ismerős díszletben. Tényleg valódi helyekké váltak az átjárók. Egyrészt azért, mert kamerán keresztül figyeltük meg őket: képpé lettek. Másrészt, mert időt töltöttünk bennük, körülöttük, tulajdonságokkal teltek meg. Az utca nem csak körülvett és hagyta, hogy belakjuk, hanem magába is szívott, belénk költözött. Amikor az átjáróban egyszerre huszonöten egy ütemben lépdeltünk a falhoz és vissza, az varázslatosan megteremtette az egységünket. A leszűkített, pár lépéses monoton mozgás a beszűkült látótérrel (csak a falat láttuk), a beszűkült kommunikációval (nem beszéltünk) fura mód éppen, hogy elemelt és kiszakított térből és időből. Pár percre nem nem voltam ott gondolatban, vagy gondoltam másra közben, hanem nemgondoltam. Valahogy éppen a közös, koordinált együtt mozgás, a többiekre való figyelem szakított ki: csak én voltam, nem máshol, hanem valahol belül.
A közösség átalakulása
Körbe adtunk egy téglát, amiről elmondtuk, hogy mi lenne az, ha nem lenne tégla. Nem volt kifejezetten intim megosztás, de éppen elég bensőséges ahhoz, hogy bepillantást nyerjünk a másik hétköznapjaiba, történeteibe, asszociációiba. Ahogy adtuk körbe a téglát, úgy adtunk át egy nehéz szeletet magunkból. Nem feltétlenül azért, mert súlyos traumák bukkantak volna fel, hanem mert minden ember nehéz, minden életnek súlya van.
Éppen azáltal tudott kialakulni egy közösség, hogy egymás történeteiből csak töredékeket ismertünk meg. Az egész ismerete jobban megmutatta volna a különbségeket, így viszont volt abban valami megható, hogy nem látom a teljes képet, ők sem látják az enyémet; de nem is kell. Egymásra felelünk, egymásra rímelünk, valahol mindenki átélte azt, amit a másik. Lehet, hogy nem tegnap, hanem tíz éve, lehet, hogy a részletek, a díszletek változtak, de mindannyian ismerjük a szerelmet, a veszteséget, a magányt, a találkozást. Így visszük egymás terheit akár tudattalanul. Mint amikor nem kérdezed, mi van benne, csak megfogod a szatyor másik fülét.
Varga Csilla, pedagógus (58) „Alkotni közösségben”
Minden művészeti ág érdekel befogadóként, nézőként. Ennél jobban már csak az érdekel, amikor performatívan részt is vehetek a bármely művészeti formán keresztüli kifejezésben: fotók készítésével, dalok írásával és eléneklésével, vers, szöveg írásával és előadásával, videók készítésével, amelyben én komponálom és adom elő a vizuális és/vagy szöveges részt, kiegészítve zenével/mozgással, tánccal. Szóló és kollektív performanszok kitalálója, előadója is voltam már. Nem vagyok művész. De ami megérint a világból személyes, egyéni vagy akár társadalmi szinten, azt a művészet eszközeivel, performatív módon próbálom meg kifejezni. Ez az elsődleges drive nálam.
Lassan dolgozódik fel bennem ez a tábor, ez a nagyon tömény négy nap. Próbálom rendszerbe szedni a workshopok sorrendjében.
Ádám Anna női intimitás workshopja – nyilván – a saját intim kapcsolati rendszeremben való nőiségemre, működéseimre, sémáimra, vágyaimra, szükségleteimre és nehézségeimre adott rálátást a különböző feladatokon keresztül, azok elvégzésével és megélésével.
De mivel az egyéni, személyes történeteinket egymással megosztva egybefontuk, a másik, tágabban a nő, a női lét egy “általánosabb” rajzolata is kibontakozott előttünk, főleg a performatív feldolgozásban. Egy női rajjá alakultunk, és ez nagyon is átszínezte az egyéni intimitás megélést. Valami kollektív, ősi, női rituális szertartás tagjaként éreztem magam, amikor a kör közepén álltam, vagy más nőtársam állt ott, és nagyon kíváncsi voltam a többiek intimitás hangjaira. Vagyis az intimitás mint olyan sokkal több(é) lett ettől a közös feldolgozástól és megéléstől.
A Buharov testvérek filmes napja számomra az együtt alkotás gyönyörűségének felismerését jelentette. Ahogy kevés idő alatt kellett filmes stábbá alakulnunk, gyors helyzetfelismerésekkel, szerepek kiosztásával a forgatási helyszíneken, ahogy lelkesen (el)játszottuk a csoportbeli rendezőtársunk koncepciója alapján a jeleneteket. Közben rengeteget nevettünk, de vitatkoztunk is, a spontán együttműködés jegyében. Mindennek a megtapasztalása, játékos formában, újfent arra döbbentett rá, mennyire eltérő a közös és az egyedül alkotás élménye. Nemcsak az együttműködés, hanem a rengeteg oda-vissza reagálás miatt, amely mentén az alkotás folyamatában az előre kitalált filmjelenet-koncepciók – kis túlzással – percről percre alakultak, változtak.
Illés Haibo és Melykó Richárd workshopjában az egyénitől a közösségiig haladtunk, lépésről lépésre, a késő délutáni performansz megvalósításáig. Művészek performanszait néztük youtube-on, amikre reagáltunk; megismertük a művész páros munkáit és egy elég nehéz szövegen keresztül a koreorendőrség fogalmát (a városi térben különböző felügyeleti szabályok mentén élünk, amelyek meghatározzák a mozgásunkat), amelyet megérteni és amelyre ráhangolódni egy közös felolvasás segített. A következő fokozat a kiscsoportos vagy egyéni ötletelés volt, majd az ötleteket átbeszéltük és irány a terep, a jó kis átjárók! Nagyon izgalmas jelenlét volt ez is: körbe-körbe mozogtam a saját koreo válaszaimmal (egy nem-helyet hellyé változtatni), közben figyeltem és kapcsolatba léptem performer társaim akcióival.
A zárónap Koltay Dorottya Szonja vezetésével zajlott. Itt egymás bizalmának elnyeréséhez játszottunk nagy körben, tárgyakat is játékba hozva. Használtuk a testünket, a hangunkat, a képzeletünket, asszociációs, absztrakciós és transzformációs készségeinket, illetve képességeinket. Ez is remek nap volt; vannak elemek, amiket tudok majd alkalmazni a tanításban.
Sárvári Regina képzőművész, kulturális munkás (24) „Az átjáró, amiből nem akarsz kilépni”
Régóta követem a Lehetőségek tere eseményeit. Egy ilyen aktív és élő helyszín jelenléte létfontosságú napjaink Magyarországában, még inkább Budapest 8. kerületében. Régóta vágytam arra, hogy részt vehessek az Urban Camp-en, ami az idén végre összejött. Számos közösségi projekt alakítója voltam és vagyok jelenleg is, én is tartok workshopokat, éppen ezért fogott meg a tábor lehetősége. Résztvevőként és aktív megfigyelőként egyszerre voltam jelen, végig követve, mi és hogyan működik, mire érdemes figyelni egy közösségi alkotófolyamatban.
A tábort az idei év témájához kapcsolódóan egy nem-helyhez hasonlítanám: egy átjáróhoz, amit az elején még félve közelítettük meg, majd egyre nagyobb biztonsággal és rutinnal haladtunk át rajta. Volt, hogy útközben megtántorodtunk, eltévedtünk, de a végéhez együtt értünk el – innen már nehezen akartunk kilépni. Kilépni a közös, kreatív terünkből, vissza megint, a hétköznapokba. Egy nem-helyet közösen alakítottunk kapcsolódások, emlékek és élmények helyszínévé, amire a mából már helyként tekintünk vissza. Folyamatokon és feladatokon keresztül jutottunk ehhez a transzformációhoz a tábor ideje alatt, amiből a számomra két legmeghatározóbbat említeném meg, a nulladik és az utolsó napból.
A kezdő napon Ádám Anna az intim kapcsolódás köré épülő workshopján csak 18 év feletti nők vehettek részt. Az elején Kertész Endre csellókíséretével egy hangköltészeti performanszot hallgathattunk meg; fekve, csukott szemmel, átszellemülve a táborra, ki- és átlépve a mindennapok sűrűjéből. Ezt követte egy szomatikus írás blokk, ahol már magunk formálhattuk meg érzéseinket, az előadásra és saját élményeinkre reflektálva. És ekkor jött az, ami mondhatni „földön túli” élmény volt számomra: két csoportba rendeződve, egy-egy embert körül állva gyakoroltuk szövegeinket, hangunkat és történeteinket, reakciókat és kapcsolódásokat kialakítva egymás között. Aki középen állt, csukott szemmel hallgatta a hangok kavalkádját maga körül, figyelve azok irányát, hatását és dinamikáját. Egy ponton annyira elvesztettem a térérzékelésem csapattársaim között állva, hogy úgy éreztem, lebegek. Szinte soha ennyire nem koncentráltam a magamat körülvevő történésekre. Hasonló élményt válthattak ki a járókelőkből női kórusunk performatív akciói az átjárókban és a köztereken, ahol egy-egy idegen köré, mozgását lekövetve álltunk és hallattuk hangjainkat, érzéseinket. Azóta többször gyakorlom a becsukott szemmel állást, ami kívülről befele figyelésnek tűnhet, de ekkor fordítom a figyelmemet leginkább a környezetemre és mindarra, amiben éppen akkor jelen vagyok.
A személyes megéléseimet napról napra múlták felül a közösségi élmények és a közös alkotás. Ennek csúcspontja volt számomra Koltay Dorottya Szonja történet-rajz transzformációs feladata az utolsó napon. Körben ülve mindenki egy személyes transzformációs élményét írta le az első papírra, amihez még 5 üres lap tartozott. Ezt a papírköteget továbbadva a következő már rajzzal reagált az olvasott történetre, majd az utána lévő már a rajzból formált újra szöveget, és így tovább, mit sem tudva az eredeti történetről. Ez a folyamatos változás megható vagy éppen vicces végeredményeket szült, amiken közösen haladtunk végig, személyről személyre, történetről történetre, transzformációról transzformációra. Együtt nevettünk és jobban megismertük egymást, mint egy sablonos bemutatkozó körrel.
Ha egy-egy szóval kellene meghatároznom a négy napot, valahogy így fogalmaznám meg: az első a nap a megérkezésé, a második a szabályozatlanságé, a harmadik az átszellemülésé, a negyedik a közösséggé válásé volt.
Jó ütemben váltották egymást a napok workshopjai, mindegyik több szállal kapcsolódott egymáshoz. Mindez nem jöhetett volna létre a Lehetőségek tere csapata nélkül, akik nem csak helyszínt adtak, hanem mint mindig, most is aktív résztvevői voltak az alkalmaknak. A csapat támogató jelenléte azt sugallja, hogy itt mindenki otthon lehet és szabadon élheti meg önmagát, valamint a teret, a közösséget és az ebben való alkotást. A négy nap során egy horizontális, nyitott, egymás felé figyelemmel és érdeklődéssel forduló közösségben működtünk együtt. Ehhez nagyban hozzájárult az ideális létszám és a megtervezett időbeosztás, a közös étkezés, az önkéntes feladatok, mint a besegítés a konyhai- vagy térrendezési teendőkben. Ami számomra teljesen más az Urban Camp-ben a többi workshophoz és táborhoz képest, az az, hogy a művészek által átadott szemléletmóddal, gondolatokkal és módszerekkel közösen formáltunk és hoztunk létre valami újat, ami nem egy prezentáció, projekt vagy egy tárgy, hanem egy igazi és maradandó közösségi élmény. Az élmény, ami során minden résztvevő belehelyezkedhet az alkotásba a megtapasztaláson és a jelenléten keresztül. Ez az az élmény, amit én is magammal viszek a táborból – az átjáróból, amiből nem akarsz kilépni.
