Szomatikus tárlatvezetés Ana Daučíková kiállításán
Módszertani és tapasztalati beszámoló
Kontextus
2025 májusában a Háttér Társaság és a Trafó Gondolat Generátor[1] műhely facilitátorai hét queer fiatallal dolgoztak együtt, amelynek összefoglalójaként az Invisible Gaze című szomatikus tárlatvezetést rendezték meg május 29-én és június 12-én. A program apropója az OFF-Biennálé kísérőprogramja volt, amelyben a feminista és queer művész Anna Daučíková kiállítása volt látható a Trafó Galériában. A tekintet nyelvtana (The Grammar of the Gaze) című tárlathoz meghirdetett alkotófolyamat queer résztvevői saját tapasztalataikkal kapcsolódtak a kiállítás teréhez. A művészeti kutatás végén pedig saját tekintetüket adták a tárlatvezetés vendégeinek, akik csukott szemmel, szomatikus érzetek mentén érezhették át a kiállítás kortárs szövetét.
Ez a beszámoló a folyamat három, a komplex folyamatban résztvevő személy tekintetén keresztül íródott, azzal a céllal, hogy ebbe a bonyolult és többrétegű szövetbe engedjen belátást: facilitátorok, résztvevő-alkotók és egy látogató megéléseibe. A facilitátorok a módszerről és a tervezésről, a résztvevő-alkotók a folyamat élményéről írtak, a látogató pedig a tárlatvezetés tapasztalatairól. Mindezen írásokat egymással párbeszédben mutatja be az alábbi összegzés, miközben idézetekkel jelölve különülnek el a különböző hangok.
A tervezés
Anna Daučíková kiállításának megnyitása arra inspirálta a Trafó drámainstruktorait, hogy egy régóta vágyott projektet indíthassanak el a fordított hierarchiák jegyében: „Régóta terveztünk egy olyan projektet elindítani, ahol fiatalok tartanak tárlatvezetést egy aktuális Trafós kiállításhoz, mindenfajta előzetes ismeret nélkül, mindössze a saját megéléseiket bemutatva a művekkel kapcsolatban.” (facilitátor) A résztvevők ekképpen szakértői is voltak a témának, ahogyan a művész maga, pusztán egy másik nézőpontból. A látogatók felé a hat workshop alkalom párbeszéde nyílt meg, amelynek témája: „Milyen ma Magyarországon queer fiatalnak lenni?”
A folyamat formailag kitűzött célja volt, hogy a csoport egy tárlatvezetést hozzon létre. Ehhez olyan módszert alkalmaztak, „ami ötvözi az élőkönyvtárból ismert személyes történetmesélést a queer elméletekkel és Anna Daučíková alkotásainak érzelmi lenyomataival.” (facilitátor) Ehhez felváltva facilitáltak művészetközvetítő- és csapatépítő gyakorlatokat, storytellinget, szomatikus/testalapú színházi történetmesélést, valamint mindezt a queer elméletek találkozásával ötvözték, és ezek segítségével minden résztvevő megalkotta a saját részét a közös tárlatvezetésben.
A tervezésben fontos volt az együttműködés, amelyben a Gondolat Generátor közösségi művészeti folyamatai egyesültek a Háttér Társaság LMBTQI emberek segítésének és reprezentációjának szakértelmével. Ezutóbbi segítségével olyan eszköztárat kaptak a résztvevők, „ami ahhoz kell, hogy a történeteiket minél hatékonyabban tudják elmesélni. Szerettem volna, ha az LMBTQI polgárjogi mozgalomról és annak aktuális kihívásairól szóló információk adnak egy alapot, egy közös tudást a résztvevőknek, ami azt a tudatot erősíti, hogy együtt élünk az elnyomó struktúrákban, és együtt is tudunk a leghatékonyabban fellépni ellenük. Vagy ha épp nem vagyunk harcos alkatok, akkor csak megteremteni benne a helyünket, egy közösséget, ami befogad. Ehhez azonban az kell, hogy mások lássanak minket, és meghalljuk egymás történeteit, amiket mi magunk mesélünk el, nem pedig a média konstruál rólunk.” (facilitátor)
A művészetközvetítői és queer reprezentációs módszerek segítségével egy olyan közösséget szerettek volna építeni, amely „biztonságos, művészileg inspiráló, a résztvevők megoszthatják személyes megéléseiket, támogató közösségre találhatnak egymásban, új kifejezési formákat kaphatnak.” (facilitátor) A jelentkezők is ugyanúgy az alkotó közösségre és önkifejezésre vágytak: „Az alkotással a személyes célom az volt, hogy befogadhatóvá és valamennyire szórakoztatóvá tegyem a queer lét egyik alapját, az önmegismerést és elfogadást.” (résztvevő) Valamint a sorstársakkal való találkozás és kapcsolódás érdekében érkeztek: „hogy megoszthassam azokat a történeteket, amiket átéltem és minden nap átélek, olyan emberekkel, akik ugyanezeket élik meg nap mint nap, olyan emberekkel tudtam megosztani ezeket, akik ténylegesen értik vagy átélték azt, amit én is.” (résztvevő)
Egy ilyen típusú folyamatnál szükséges figyelembe venni a nehézségeket és a félelmeket, mivel: „A történeteinkről beszélni nehéz. A közösségünkben szinte mindenki küzd a kisebbségi stresszel, az állandó készenléttel, hogy vajon mikor fognak bántani a nemi identitásunk vagy szexuális irányultságunk miatt.” (facilitátor) A résztvevőkben is megjelent a megosztástól való félelem, amelyet fokozatosan oldott a biztonságos tér megteremtése és az egyéni reziliencia növelése: „Megnyílni, megmutatni a sebezhetőségünket egy elleneséges közegben rendkívül megterhelő, ezért kiemelten fontosnak gondoltam olyan módszerek, technikák átadását, amik segítik a pszichés ellenállóképesség fejlesztését.” (facilitátor)
A folyamat facilitálásában fontos volt az a határhúzás is, hogy nem terápiás térről volt szó. „Azt kértük, hogy olyan történetekkel dolgozzunk, amik már feldolgozottak, de az ember ilyenkor akarva-akaratlanul belecsúszik egy mély önismereti folyamatba. Elég jól csinálom-e? Meg fognak-e érteni? Mit fog szólni a társadalom? Mit fog szólni a közösségem? Hiteles vagyok-e? Kell-e ez nekem? És még megannyi kérdés cikázik ilyenkor bennünk, amikkel szembenézni nagy lelki erőt igényel. De végső soron a csapat nyitottsága, türelme, bizalma, odaadása, tehetsége és egymás felé tanúsított megtartó ereje egy sikeres tárlatvezetéshez vezettek.” (facilitátor)
A facilitátorok tudatosan figyeltek arra, hogy a résztvevők ne érezzék a történeteiket „felhasználva” és „eladva”, hanem a saját kibontakozási terüknek éljék meg a tárlatvezetést, „ahol kihangosítják azt, amit és ahogy ők szeretnének megosztani”, mindezt pedig „az ő stílusukra és tempójukra szabni.” Ebben segített az is, hogy a csukott szemes forma egyszerre volt közvetlen és anonim.
Megindító és magával ragadó élmény volt, majd később külső szemlélőként is látni, hogy hogyan módosulnak, csiszolódnak a narratívák, ahogy lebomlanak a gátlások, és átveszi a helyüket az alkotás. (facilitátor, Zsirka Hella)
A kiállítás tere
A művészeti kutatásnak nevezett folyamat az alkalmazott művészetek eszköztárát adta a résztvevőknek. A facilitátorok a legtöbb alkalmat a kiállítás terében tartották, amibe fokozatosan beköltöztek a résztvevők is, alkotva az ott szerzett inspirációkból.
“Először egy belső tárlatvezetésen Szalipszki Judittal, a Trafó Galéria kurátorával körbejártuk a kiállítást és ennek kapcsán különböző reflexiós- és alkotófeladatokkal kerestünk személyes kapcsolódási pontokat.” (facilitátor) A tér ezen kívül a folyamat számára egy természetes inspirációs közeggé vált: „Volt, amikor a megosztóköröket, gyakorlatokat a galériában tartottuk, hogy inspirálódjunk a kiállítás hangulatából. Máskor mindenki választott egy-egy tárgyat, amihez kapcsolódva dolgozott.” (facilitátor)
Izgalmas volt végigkísérni, ahogy a kiállítás kulcsfogalmai – a tekintet, a mentális test, az áttetszőség, a köztesség (in-betweenness) –, azonnal olvashatóvá váltak és rezonáltak a résztvevőinkkel, az ő tekintetükön keresztül kitágultak, beépültek a munkába és személyes tartalmakkal teltek meg. (facilitátor, Szepes Anna)
A résztvevők megélésében is a tér és a műalkotások átalakultak a személyes terükké és alkotásaikká. „A térrel való kapcsolódás sokat segített abban, hogy megtaláljam a hangomat. A művek, amik körülvettek, számomra olyan szürreálisnak hatottak, hogy nem éreztem magam feszélyezve, hogy kifejezzem magam őszintén és gátlások nélkül. Nem az én történetem meséltem el, nem is úgy, ahogy megtörtént, hanem azt mondtam el, ahogy ez az én lelki világomban élt és él a mai napig.” (résztvevő)
Hasonló átalakulás történt a lábakról készített képsorozatra pillantva: „egy idő után olyan érzésem volt, mintha lenne benne egy történetszerű szál, ahogyan bejöttek a kezek, ahogyan más mozdulatok voltak lefotózva. Végül ezért is az egyik írásom arról szólt, hogy én hogyan éltem és élem a mindennapjaimat.” (résztvevő) Ugyanígy inspirálóvá váltak a videóanyagok eszközhasználatai, amellyel szintén kísérleteztek a résztvevők saját interpretációik szerint: „Anna Daučíková úgy használta az üveget, mintha ez egy eszköz lenne arra, hogy elszigeteljen valamit a valóságtól. És ez hogyan is jelenik meg minden ember és az én életemben is.” (résztvevő) A résztvevők ekképpen alkotókká váltak a folyamat végére, az ismeretlen félelmét lecserélte a magabiztosság:
Először nagyon ijesztő volt, de egy idő után, mikor már elkezdett kirajzolódni bennem, hogy én mit szeretnék mondani, már nem volt annyira ijesztő. Nagyon élveztem megírni a verseket, mert olyan érzés volt számomra, mintha valami, amit évek óta nem tudtam szavakba formálni végre egy teljes mondat volt, és utána ezt elmondani olyan érzés volt, mintha újra levegőt tudnék venni. (résztvevő, Juno)
A facilitátorok és a résztvevők számára is a folyamat sikerévé vált ez a tér, hiszen egy olyan közeget hoztak létre a galériában, amely alkotói világként létezhetett a párhuzamosan zajló közéleti események ellenére. „Ezt például egy nagy sikernek érzem, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire erős és biztonságos közeg jött létre, ami átvészelte ezeket a kihívásokat.” (facilitátor) „Megerősödött bennem, hogy a jelenlegi szocio-politikai helyzetben milyen nagy jelentősége és súlya van annak, hogy egy művészeti intézmény otthont nyújtson egy marginalizált közösségnek, és ezt felelősen tudja tenni.” (facilitátor) „Az egyik dolog, amit ettől a folyamattól kaptam az az, hogy mindig vállaljam fel magam és álljak ki magamért. És ebben ez a workshop és a tárlatvezetés nagyon sokat segített.” (résztvevő)
A tárlatvezetés
A kihangosítás terében az alkotó-résztvevők már egy előre megbeszélt koncepció mentén adták hangjukat a műalkotásokhoz. A csoport két eseményt szervezett három turnusban, mindegyiken hat férőhellyel: „Ami kihívás, az mindig az idő és a láthatóság. A formából kifolyólag csak kevés látogató tudott részt venni az eseményen. (Ezt úgy is keretezhetjük, hogy ez egy nagyon exkluzív színházi esemény.) Ez azt jelentette, hogy egy alkotó nagyjából tízszer-tizenötször mesélte el a történetét, adta elő a performanszát, ami így is elég megterhelő. Ennek érdekében bevezettük azt a szabályt, hogy az alkotók bármikor jelezhetnek nekünk, hogy szünetet akarnak tartani, és kimenni a térből. Ezzel a látogatók is tisztában voltak.” (facilitátor)
Nagyon fontosnak tartom, hogy az ilyen események ugyanannyira vannak az alkotó-résztvevőkért, mint a látogatókért.” (facilitátor, Kocsonya Zsófi)
A tárlatvezetés legelején a vendégek tájékoztatást kaptak a térről, mielőtt beléptek volna. „A vezetésen bekötött szemmel vettünk részt, ami bár látóként számomra szokatlan élmény volt, tele bizonytalansággal, a vezetés előtt kapott tájékoztatás és felkészítés megalapozta a biztonságérzetet.” (látogató) A folyamat egyik központi témája a test és az ahhoz való kapcsolódás volt, amelyet végül a szomatikus forma is tükrözött: a csukott szem miatt a látogató teste vált a befogadás felszínévé. A facilitátori értelmezésben is a kiállítás “nézője” a formába való bevonódással “érzővé” vált, amelyben a saját kapcsolódásait is megvizsgálhatta.
A koncepció céljához hozzátartozott, hogy „a mű személyes értelmezésein túl megismerhetjük, hogy az alkotókból milyen érzéseket váltott ki az. Mindezt úgy, hogy a kiállítási tárgyakat először nem is látjuk a saját szemünkkel.” (látogató) A látogatói tapasztalat izgalma hasonlóan az ismeretlen felfedezése volt, amelyben a “néző-érző” belső párbeszédbe kerülhetett a külső hangokkal és történetekkel, mindezt a testén keresztül. „A kiállítás címe – A tekintet nyelvtana – már önmagában izgalmas kettősséget hordozott számomra, hiszen egy alapvetően vizuális műfajt verbalizál.” (látogató)
A vizuális befogadás és a kényszerű távolság ideiglenes eltűnésével, látogatókénti kiszolgáltatott helyzetemben egy bizalmi, mélyebb befogadói helyzet nyílt meg. Ami bár a vezetők szubjektív szűrőjén keresztül lett számomra közvetítve, mégis rengeteg teret hagyott az én személyes interpretációmra és érzelmi bevonódásomra. (látogató, Kasztovszky Anna)
A vezető-résztvevők szubjektív szűrőjén keresztül a műalkotások azon mélyebb szövete vált átérezhetővé a néző-érző látogató számára, amelyet a folyamat alatt kibontott tapasztalati horizont hordoz. A galériát látogató tekintet nem a művek felszínét pásztázza, hanem beleérez a felszínen láthatatlan, ám a művekben megrejlő megélésekbe. Az alkotók mindezt a saját közösségükben megteremtett biztonsággal és figyelemmel valósították meg:
Ezt az élményt és érzelmi hullámvasutat úgy átadni a résztvevő látogatóknak, hogy lehetőségük legyen átérezni a helyzet súlyát anélkül, hogy félnének vagy egyedül éreznék magukat, és kisebb betekintést adni arra az útra, amin rengeteg queer ember végigmegy. (résztvevő, Rigó)
A tárlatvezetés élménye sokféle kapcsolódást engedett meg vendégeinek: a művekkel, a témával és magukkal a tárlatvezetőkkel is. „A vártnál is meghittebb és közvetlenebb személyes alkotói térbe kerültem, a kiállítás megelevenedett számomra. A művek befejezetlenül, még formálódó állapotukban bontakoztak ki, a vezetők személyes kapcsolódásaikon keresztül már interpretálva hozták közelebb számomra és érzékenyítettek a kiállítás témájával kapcsolatban.” (látogató)
A személyesség és a párbeszéd közvetlensége létrehozott valós kapcsolódásokat, megszólításokat, reakciókat, bólintásokat: „annyira bevonódtam, hogy sokszor leküzdhetetlen volt a késztetés párbeszédbe kezdeni és ilyen módon is bevonódni a kiállításba.” (látogató) Ez a személyes kapcsolódás az alkotók számára is érvényesítette a munkájukat: „Azzal éreztem igazán a magaménak a tárlatvezetést, hogy a látogatók nyitottan érkeztek a kis világba, amit megteremtettem számukra, és végigmentek rajta anélkül, hogy megkérdőjelezték volna a hitelességét.” (résztvevő)
A „megteremtett kis világ” valóban megváltoztatta az idő- és térérzékelést, amellyel egy erősebb befelé figyelés és reflexió jellemezte az élményt, valamint érzékenyebb megközelítéshez és személyesebb kapcsolódásra adott lehetőséget. A szomatikus tárlatvezetés végén a vendégek egyenként eltávolodtak a hangoktól és a vezetők segítségével lassan kiléptek az ajtón. A szemkötők levétele után újra visszatérhettek és megtapasztalhatták a kiállított műveket, már a felszínen – megtöltve az alkotók tartalmaival: „Meglepő volt számomra, hogy a vezetés alatt sokkal gazdagabb, zsúfoltabb teret képzeltem el, a vezetés után mikor megláttam a kiállítóteret, idegenként is hatottak a műalkotások.” (látogató)
Zárszó
Az Invisible Gaze folyamatában és tárlatvezetésében mind a facilitátorok, a résztvevő-alkotók és a látogató osztoztak abban, hogy részt vesznek abban a tapasztalatban és párbeszédben, amely A tekintet nyelvtana kiállítás aktualizált témája is volt: Milyen ma Magyarországon queer fiatalnak lenni? Az adott témára összegyűlt csoport néhány alkalom alatt hozta létre tapasztalatainak összefoglalóját. Ez az esemény végül egy olyan önreprezentációként érvényesült, amelyben egy közösség maga beszélt önmagáért, és ahol egy biztonságos térben kíváncsisággal fordultak feléjük.
A szöveg résztvevői:
Juno (résztvevő-alkotó): Tizenhét éves queer fiatalként próbálom megtalálni a helyemet a világban, és keresem a közösségemet. Fontos volt számomra, hogy részt vehessek ebben a folyamatban, mert így nemcsak közelebb kerültem önmagamhoz, hanem lehetőségem nyílt arra is, hogy valami maradandót alkossak, amit megoszthattam a tárlatvezetés során. Az írás számomra az önkifejezés egyik legfontosabb formája, ezért a tárlatvezetésben is egy személyes történetet meséltem el, amely bemutatja eddigi tapasztalataimat és érzéseimet
Rigó (résztvevő-alkotó): Huszonkét éves, elveszett queer íróként keresem a helyem a világban, és azt, hogy hányféleképpen tudom lefordítani milyen is ebben a világban számomra. A tárlatvezetés során egy mesebeli krumplimanó hangján visszhangzott a saját önfelfedezésem. Számomra az írás egyszerre jelenti a nyers önkifejezést, és gyönyörködtetést. Ez a folyamat pedig rengeteg teret adott annak hogy átadhassam cseppenként azt a mélységet, amelybe én majdnem belefulladtam.
Szepes Anna (facilitátor): Színházcsinálóként és drámainstruktorként dolgozom közösségi- és részvételi művészeti projektekben. Az SZFE-n, a madridi Cross Border Project társulatnál és a salzburgi Mozarteumban tanultam alkalmazott színházat. Jelenleg a DePART Collective nemzetközi alkotócsoportban az aktivizmus-művészet-edukáció határterületeivel, az IcoDaCo projektben mozgáskutatással, a Trafó Gondolat Generátorban1 részvételi színházzal foglalkozom.
Kocsonya Zsófi (facilitátor): Drámainstruktorként, színházcsinálóként dolgoztam már számos részvételi, közösségi és művészeti projektben. Az SZFE-n és a Freeszfe-n tanultam. Jelenleg Pécsen tanulok dramaturgiát. Dolgoztam a Kerekasztal Színháznál, a MU-ban, az ÖrkényKÖZben, a Független Színházban. Több helyen is futnak jelenleg részvételi és közösségi előadásaim. Jelenleg a Trafó Gondolat Generátor műhely egyik tagja vagyok.
Zsirka Hella (facilitátor): A Háttér Társaság operatív vezetőjeként dolgozom, ami Magyarország legnagyobb és legrégebb óta működő LMBTQI emberekkel foglalkozó civil szervezete. A fő profilunk az ingyenes támogató szolgáltatások nyújtása a közösségünknek, de aktív szerepet vállalunk a társadalmi szemléletformálásban is. Fontosnak tartom a hitelességet, ezért aktivistaként nagy hangsúlyt fektetek nem csak a szakmai szempontok érvényesítésére, de arra is hogy bemutassam milyen ma Magyarországon queer embernek lenni, queer fiatalként felnőni, és az ehhez felhasznált eszköztárat szeretném átadni a közösségem más tagjainak is.
Kasztovszky Anna (látogató): Jelenleg kulturális programszervezőként dolgozom, művészettörténész mesterképzésemet végzem és múzeumpedagógiát tanulok. Rendszeresen veszek részt művészet- és múzeumpedagógiai foglalkozások, workshopok, tárlatvezetések és nyári táborok megtartásában 6-12 éves gyerekektől kezdve egészen a felnőtt korosztályig. Fontosnak tartom a művészetközvetítést, a kulturális és művészeti tereket inkluzívvá tételét. Célom terepet és eszközöket biztosítani a közös gondolkodáshoz, kapcsolódáshoz, hogy közösen gondolkozzunk a művészetről és annak szerepéről.
Kovács Eszter (színházpedagógiai gyakornok): A folyamatban gyakornokként vettem részt, képzésemet az ELTE PPK Neveléstudomány színházi nevelés és színházpedagógia szakirányán végeztem el. A Trafó Gondolat Generátor műhelyében szakmai-gyakorlati tapasztalatot szerezhettem arról, amit személyes célomnak is vallok a művészettel való kapcsolódás facilitálásáról: kibontakoztat, összeköt, felszabadít.
A szöveget szerkesztette: Kovács Eszter.
[1] A Gondolat Generátor egy színházi neveléssel és színházpedagógiával foglalkozó műhely a Trafó Kortárs Művészetek Házában. A Trafó programjait részvételi módon gondolja tovább, a közönséggel együtt vitatja meg, értelmezi, alkot újat. „A műfaji sokszínűséghez illeszkedve programjainkkal különböző utakat keresünk a személyességre, elérhető közelségbe hozva az alkotást, fejlesztve a társadalmi érzékenységet, lehetőséget adva az önkifejezésre, a közös gondolkodásra és a párbeszédre, hogy a Ház valódi közösségek otthona legyen.” (lásd: https://trafo.hu/gondolatgenerator)
