Kortárs művészet és kiállításai, elmélet és gyakorlat

 – Stenczer Sári beszél szakmai továbbképzésének történetéről.

Művészettörténetet tanultam az ELTE-n, amelyet 2002-ben fejeztem be, diplomámat Csernus Tibor munkásságából írtam Beke Lászlóhoz. Mivel legfőképpen a ’64 utáni, tehát a párizsi emigrálását követő korszakát dolgoztam fel, 2002 márciusában ellátogattam hozzá a francia fővárosba – két hosszú interjút készítettem vele. Ez volt az első meghatározó szakmai élményem Párizs és az itt látható művészetek kapcsán.

Az egyetemet nagyon élveztem, de az elvégezte után el kellett kezdenem dolgozni, nem igazán tudtam az öt év tanulmányai alapján, hogy ezzel a diplomával valójában mit is lehet kezdeni. Mindenfélét csináltam, többek között voltam kulturális újságíró is és amikor 2004-ben, az Ernst Múzeumban megüresedett a PR beosztotti státusz: jelentkeztem és fölvettek. Valójában ez volt ez első alkalom, hogy közelebbről megismertem, hogy mit jelent összerakni egy kiállítást – az első gondolattól a tárlat bezárásáig – és hogy ez mekkora öröm és élmény: mennyi mindent ad ez neked, és te is mennyi mindent tudsz adni a művészeknek és főként persze a látogatóknak.

Hamar rájöttem, hogy ez a legizgalmasabb dolog amit el tudok képzelni – kortárs művészeti tárlatokat, eseményeket szervezni, létrehozni. Emellett nem éreztem magam eléggé felkészültnek, tanulni szerettem volna még erről a szakmáról, a fortályairól és kihívásairól. Erre otthon nem volt akkoriban semmilyen lehetőségem.

Tudtam, hogy a Francia Intézetnek van olyan ösztöndíja, amit fel tudnék használni továbbképzésem finanszírozására, és találtam is egy kurátori kurzust a párizsi Sorbonne Egyetemen (Master 2 Professionnel – Kortárs művészet és kiállításai – elmélet és gyakorlat néven). Sikeres felvételi és az ösztöndíj elnyerése után 2005 őszén kezdtem el a tanulmányaimat.

Ez a kurátorképző program 2000 óta működik elég nagy sikerrel. Serge Lemoine indította el, aki a művészettörténet tanszék vezetője és egyben idén januárig a Musée d’Orsay igazgatója is volt. Utóbbi ugyan főként a XIX. századot bemutató múzeum, de rendszeresen hívnak meg kortárs képzőművészeket, hogy a kiállított alkotásokkal intervenciókat hozzanak létre. A kurzus főként az ő szakmai kapcsolataira épült, amely idős koránál és válozatos munkásságánál fogva nemzetközileg kiterjedt. Ezért is egyetemi professzoraink száma alacsony volt, a kurzusokat Franciaország elismert és ismert művészeti szakemberei tarották.

A francia felsőoktatás a bolognai rendszert követi. Áll három év Licence-ból, majd az utána következő két év specializálódásból. A mesterképzés első éve (Master 1) főként kutatásról szól, illetve a kiválasztott tanulmányok kiszélesítéséről, míg a második évében (Master 2) kétféle lehetősége van a diákoknak. Az egyik a kutatási tevékenység folytatása (Recherche – mely a magyarországi diplomának felel meg), míg a másik az ún. Professionnel, mely a szakmai területre való felkészítésről, az elméleti oktatáson kívül főként a gyakorlatias megközelítésről és effektív kötelező gyakorlatról szól. Egy ilyen kurzusra juttottam én el.

Ez utóbbi egy igen intenzív 12 hónap, amelyben a hét minden napján előadások, szakmai programok vannak (a kutatási szakiránnyal ellentétben, ahol 2-3 tanóra van egy héten). Az én programom esetében kizárólag este voltak órák, mivel az előadók legnagyobb része napközben dolgozott. Mindez azt jelentette, hogy a diákok szabadon rendelkezhettek a nap nagy részről, lehetőség volt kiállításokra, galériákba járni, illetve dolgozni. A hátulütője ennek csupán annyi volt, hogy az órák este 6-tól 8-ig tartottak, s ha volt egy szakmai rendezvény, vagy megnyitó, akkor azon nem tudtunk résztvenni. De a kurzusok mellett rendszeresen jártunk kiállításokra szervezetten is, ahol vagy valamelyik tanárunk, vagy a kiállítás kurátora tartott vezetést.

A kurátorprogramra minden évben 12 embert vesznek fel. Az én évfolyamomban egy koreai fiúval voltunk az egyedüli külföldiek. A képzés októberben indul és a következő év októberéig tart. Egyrészt elméleti órákból, másrészt szakmai gyakorlatból illetve két közösen létrehozott kiállításból áll vázlatosan. A hagyományos értelemben vett szakdolgozat helyett a szakmai gyakorlaton szerzett tapasztalatokról kellett írni egy minimum negyven oldalas jelentést. (Ebben be kell mutatni a befogadó intézményt, továbbá azt a részleget és munkakört amelyben dolgoztunk.) A jelentés végén részletesen értékelni kellett az eltöltött időt, vagyis el kellett gondolkodni azon, hogy mit profitáltunk szakmailag, szabadon kritikus szempontokból.

A kurzus után néhányan elhelyezkedtek a szakmában, például Párizs város kulturális bizottságának egyesületekkel foglalkozó részében, a Centre Pompidouban, a Jeu de Paume-ban, szóval aki motivált volt, annak volt esélye jó helyre kerülni, de van aki nem maradt a szakmában.

A tanításról szólva – voltak elméleti és gyakorlati óráink is, mindezekből különféle módokon vizsgázni kellett év közben vagy év végén. Volt olyan amelyik a huszadik századi fontos kiállításokat és elméleti hátterüket mutatta be, volt amelyik az intézmények történetéről szól, múzeumépítészetről, kortárs művészetelméletről és kritikáról. A gyakorlati órák a kulturális adminisztrációtól a kritikaírásig bezárólag a konzerváláson át a katalógusszerkesztésig nagyon sokszínűek voltak.

Például nagyon hasznos volt a kiállítástörténeti kurzus, ahol végig vettük a 20 század elejétől kezdve a legfontosabb kiállításokat. Kezdtük a dadaisták, szürrealisták kiállításaival, amelyeket persze ismertem már az ELTE miatt, de aztán folytattuk a Dokumentával, és a münsteri Skulptur Projekte-vel A kiállítások elemzésekor konkrétan egy kiállítást, vagy kiállítás sorozatot vizsgálva, a kurátor személyiségéről, a koncepcióról, a szcenográfiáról beszélgettünk fotó és egyéb dokumentumok segítségével, és a kiállítások katalógusával. A múzeumépítészet óra célja pedig az volt, hogy megértsük a jó kiállításokhoz szükséges terek, világítások szükségességét és ezek alakulását, fejlődését egészen a kortárs építészeti őrületekig. Emellett nagyon izgalmas volt a kortárs művészetelméleti illetve a kortárs fotótörténet, utóbbiakról nagyon keveset tudtam például. A legizgalmasabb számomra Patrick Javault, a Strasbourg-i Kortárs Múzeum igazgatójának videóművészetről szóló órája volt.

Aztán a gyakorlati órák egyike az adminisztrációs és jogi kérdésekkel ismertetett meg bennünket. Ezt a Centre Pompidou adminisztrációs igazgatója tartotta, és minden részletre kiterjed figyelme. A különböző művészeti struktúrák alapításától működésükig, az műtrágyak helyzetétől kedzve a szponzorációs kérdésekig és a szellemi dolgozók helyzetéről, a munkaszerződésekről mindent alaposan átvettünk.

A Jeu de Paume kiadványfelelősetartotta a szerkesztői órákat, vagyis hogyan állítáasz össze egy katalógust a kiállítás koncepciójához mérve, a kidolgozáson keresztül egészen a nyomtatásig. Emellett volt tipográfiatörténet óránk is, érdekes például, hogy a mekkora hangsúlyt fektetnek a franciák az intézményekben való apró jelzésektől, piktogrammoktól kezdve egy meghívó kinézetéig. Az újságírás alapjait az egyik legjobb művészeti revű kritikusa tartotta (ez kevésbé volt gyakorlatias sajnos), megismertette velünk a fontos szakkifejezéseket vagy például, hogy milyen formában lehet szabadúszóként dolgozni.

A legmulatságosabb órát a Le Monde művészeti piacról író prominens kritikusa, Harry Bellet tartotta amely nem kézzelfogható tudást adott, hanem feltérképezte a francia művészeti szcénát a különféle csoportérdekek mentén: egyszóval a pletykákkal ismertetett meg minket, legyen szó gyűjtőkről, galériásokról vagy éppen művészekről. Fontosnak tartottam nagy Claude Wrobel az egyik legismertebb francia restaurátor-konzervátor óráit is, ahol megfelelő ismereteket szerezhettünk a művek tárolásáról, utaztatásáról, restaurálásáról, egyszóval karbantartásáról, a veszélyes gombafajták felismeréséig részletezve.

Emellett sokszor hívtak meg egy-egy alkalomra érdekes és fontos embereket. Kurátorok meséltek projektjeikről, galériások alapításukról és tevékenységükről és az iskola részben fizette a 2006-os Berlini Biennáléra való csoportos szakmai utunkat. Tehát nem lehetett panaszkodni, mindezt állami képzésben, ahol a tandíj a betegbiztosítással együtt 400 euro.

Az valódi szakmai gyakorlatot nekem két helyen is sikerült abszolválnom: két hónapot dolgoztam a Centre Pompidou múzeumának Fotográfiai osztályán, Quentin Bajac kurátor mellett egy hatalmas fotókiállításon (Peintres de la Vie Moderne). Itt izgalmas, de egyben elrettentő volt belelátni egy hatalmas (1500 főt foglalkoztató) intézmény működésébe. A másik gyakorlatom, ahol azóta is részmunkaidőben dolgozom, Dani Karavan environment művész párizsi műtermében volt, ahol eleinte az archívokat rendeztem el, de azóta asszisztense lettem a világ különböző pontjaira utazó retrospektív kiállításain.

Emellett sokan mentek galériákba vagy állami intézményekbe gyakorlatra, itt is sajnos az a méltánytalan helyzet áll fent, hogy a gyakorlatért nem fizetnek, ingyen munkaerőnek használnak. Engem sem fizetett ki a Centre Pompidou, bár kaptam katalógusokat és ingyen járhattam előadásokra, vetítésekre a központban. A művész természetszerűnek találta, hogy már az elejétől kezdve adott fizetést (a gyakorlaton szerzett fizetéseket nem kell leadózni, a dolgozó tisztán kapja meg az összeget és a munkáltató sem fizet utána terheket).

A gyakorlati rész másik fontos eleme két kiállítás – sajnos – együttes létrehozása volt a csoporttal. Az első megmérettetés volt talán a legizgalmasabb: már a kurzus ellejétől fogva bejártunk a párizsi képzőművészeti egyetemre (ENSBA), ahol minden héten más diákok munkáit tekintettük meg és beszéltük meg velük. A tavasz végén – Keserü Katalin régi ötletéhez hasonlatosan, melyet senki nem pártolt a szakmai körökben kellően – ebből kellett kiállítást létrehoznunk az egyetem kiállítási tereiben. A mi koncepciónk az volt, hogy mindenki kiválasztott egy művészt és tőle egy munkát, a tárlat nyomtatványain egy –egy általunk készített interjú és írt elemzés volt olvasható, minden műtárgy mellett. A kiállításnak a “Beszélgetések” címet adtuk.

A másik csoportos kiállítás a kurzus legvégén, októberben nyílt meg két párizsi galériában. Itt egy meghatározott kollekció, a Frac Ile de France kortárs művészeti gyűjteményéből kellett egy tematikus válogatást készítenünk, melynek “Please wait” lett a címe. Utóbbi abból ered, hogy a kiválasztott munkák erőteljesen igénylik a kontemplációt, a türelemről szólnak, hogyan ad egy műalkotás egyre többet és többet szemlélőjének ha szán rá időt, illetve hogyan beszélnek ezek az alkotások az időről elvont értelemben. Először egy várótermet akartunk berendezni, de a végeredmény sajnos egy tradícionálisabb kiállítás lett, mivel a csoport többségi alapon így döntött. Ezt a tárlatot teljesen önállóan kellett megvalósítanunk a szükséges pénzt, papírmunkát, engedélyeket nekünk kellett beszerezni, de egy professzor, Bernard Goy segítségében kaptunk segítséget. Nagyon nehéz volt a 12 emberes csoportmunka, pláne, hogy nem mindenki volt egy hullámhosszon. A koncepció elkészülése után 4 csoportba osztottuk magunkat, én a művészetpedagódia csoportot választottam, mert ezt éreztem a legnagyobb kihívásnak – és a zárásra egy általam kitalált és megszervezett performansz ennek jó végkimenetelt is adott végül.

A kurzus lezárulta óta Párizsban élek, különféle művészeti projekteken dolgozom, kiállításokon eseményeken egyaránt, egyelőre csupán Magyarország és Franciaország között, de szeretném ezt kiterjeszteni más országokra is. Fő célom a magyar kultúra külföldi megismertetése. Nem pici fába vágtam a fejszémet, főként függetlenként ez egy nehéz – bár sokkal szabadabb – feladat, de úgy látom nagyon sok tennivaló van a magyar kortárs művészet promóciója ügyében külhonban.

  • Tiffany

    Stenczer Sárival készült riport, beszélgetés vagy hívható beszámolónak is, kiváló írás.
    Aki nem bennfentes a szakmában, de művészetfüggő és kortárs rajongó az is megérthette ennek a képzésnek a fontosságát, hasznosíthatóságát, vagy az alkalmi buktatókat is.Külön gratulálok, ahhoz a célhoz, hogy a magyar művészet ( gondolok itt a kortársra) ismertségét szeretné megmutatni egyre szélesebb körben a világban.Nagy és nemes feladat, főleg napjainkban, amikor széles rétegben a kommerszre van igény, mint befektetés mint művészeti befogadás terén is.
    Pont ezért figyelem szerény lehetőségeim közepette a kortárs művészeti ágakat, benne a képzőmévészetet, mert az élet jövőbeli kihívásaira is választ kaphatunk.
    Nagyon színvonalas dolgozat volt.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány