Ez a poszt eredetileg egy esettanulmány-szerűségnek indult. Egy aktuális budapesti bemutató kapcsán felröppent a hír, miszerint a kiállító művészek, valamint a művészek és a kiállítást megrendező intézmény között konfliktus alakult ki, amely a kiállítás kimenetelét nagyban veszélyeztette. Oknyomozó riporttal sajnos nem szolgálhatok, noha többször is nekifutottam a történetnek. Hogy mennyiben tekinthető a kérdéses információ kacsának, nem igazán lényeges kérdés. Ami azonban sokkal érdekesebb, és talán hasznosabb megközelítés is egyben, az maga a problémafelvetés, mely nemzetközi vonatkozásban is revelációval bír. Két svéd, egy dán, és egy osztrák kurátort kérdeztem a művész-kurátor együttműködésekről.
Balra Bencsik Barnabás és Szipőcs Krisztina. Bakos Gábor: Personal Press Kérdőív | fotó: XEROX
Anonimitás miatt, egyben az egyszerűség végett, az interjúalanyokat aktuális földrajzi helyzetükből kiindúlva S1, S2, O, és D elnevezéssel különböztetem meg. A megkérdezett kurátorok valamennyien közintézményekben dolgoznak, ahol vezetői és/vagy középvezetői státuszt töltenek be, mindannyian majdnem több mint egy évtizedes munkatapasztalattal rendelkeznek. A megkérdezettek közül kettő (S1, D1) szabadúszó kurátorként töltött el jelentősebb időt a szakmában, és csak pár éve kezdte el intézményi karrierjét. A másik kettő tanulmányai befejezte után nem sokkal került intézményi pozícióba. A beszélgetéseket elindítva nem a művész-kurátor kollaboráció kérdésével kezdtem, e helyett arra kérdeztem rá, hogy mit gondolnak általában a kurátori munka etikai dimenzióiról?
A beérkező asszociációk nagyjából két csoportra oszthatóak: a művészekkel való együttműködés (S1,D1), illetve a közönséggel való kommunikáció (S2) kérdéseire. Az osztrák kurátor a bemutatott művek etikai kontextusát említette. A kiállítás-politikát boncolgatva a posztkolonialista és feminista elméletek szellemében beszélt a bemutatott munkák kiválasztásának etikai kérdéseiről. Konkrétan arról, hogy az eurocentrizmus meghaladott dolognak számít intézményében, minden csoportos kiállítás kapcsán igyekeznek bevonni többféle nézőpontot. Ezt személy szerint intézményi missziónak tartja, tekintve a helyi társadalom erőteljes xenofóbiáját, amelyet az intézmény kihelyezett public art projektek támogatásával igyekszik problematizálni.
A svéd (S1) és dán kurátorok első helyen a kiállító művészekkel való együttműködést említették. Etikai kérdésnek tekintettek már egy sor praktikus kérdést is a projekt menedzseri feladatok közül. Kezdve azzal, hogy az előkészületek során legyen világos a költségvetés, továbbá az, hogy kinek milyen feladata van, és a lehetséges problémákat előre jelezzék egymásnak a felek. Olyan akadályokra utaltak, mint amikor egy giga projekt esetén a finanszírozás kapcsán külső anyagi forrásokat is igénybe kell venni és ezek sikeres kifutása még nem garantálható. Ebben az esetben az első beszélgetésen ezt világosan jeleznie kell a kurátornak, többféle forgatókönyvet vázolva fel a projekt kimenetelét illetően. A svéd (S1) kurátor a kiállítás koncepció kidolgozásának folyamatát is ide sorolta. Intézményében bevett gyakorlat, hogy interjú formát használnak a művészek igényeinek és/vagy ötleteinek feltérképezésére. Ami ebben különösen érdekes, hogy a „múzeum pedagógusokat“ (museum educators) is bevonják, azaz nem csupán a kurátor interjúzik a művéssszel, de külön, a projekt indulásának legelején, már a múzeum pedagógus is elbeszélget vele. Ezek az interjúk hangulatukban természetesen inkább informális beszélgetések, viszont a kurátor tudatában van a beszélgetésen elhangzottak fontosságával, ezeket rögzíti valamilyen formában, és a szükséges részleteket a stábértekezleten továbbítja kollegáinak. Hasonlóképp a nyilatkozott a dán kurátor is. Ő a kölcsönös figyelmet emelte ki, a kurátor oldaláról különösen fontosnak tartja, hogy a művész ne kerüljön kész helyzet elé, dialógus formájában hozzák létre a kiállítást, melyben mindkét fél egyformán alakítja a koncepciót. A szerzőség kérdésével kapcsolatban különbséget tett csoportos és egyéni kiállítások között, ez utóbbi esetében a művésznek sokkal nagyobb teret szokott adni a koncepció terén. A csoportos kiállítások esetében azonban hangsúlyozta, hogy sosem egy gondolat illusztrációjára kéri fel a művészeket, ehelyett a műtárgyak és/vagy művészeti gyakorlatok maguk a koncepció kiindulópontjai.
A másik svéd kurátor (S2) a közönséget említette meg elsőként mint etikai kérdést. Mivel intézménye közpénzből működik a legfontosabb feladat a közszolgálat. Ezzel kapcsolatban problémaként nevezte meg, hogy annak ellenére, hogy a régió a migrációs hullámnak következtében Svédország jellegzetesen multikulturális térségévé vált, a múzeumlátogatási statisztikákban ennek a változásnak nyoma sincs. Ezt a problémát szerinte már az alkalmazottak tekintetében is fontolóra kéne venni, mivel általában bevándorlókat nem találni a kulturális intézményekben – a takarító személyzetet leszámítva.
Bakos Gábor: Urna Honoraii. Personal Press Projekt | fotó: Bakos Gábor
A művész-kurátor, vagy művész-intézmény konfliktus kérdését tekintve a válaszok eléggé egységesek voltak: vannak konfliktusok, de ezt a folyamat részének tekintik, melynek a kifutása mindenki javát szolgálja. Ausztriában szerződést kötnek a művészekkel, ennek pontos tartalmát azonban a kurátor nem ismerte; komolyabb, azaz feloldhatatlan konfliktusra nem emlékezett. Az egyik svéd kurátor említett csupán egyetlen esetet, melynek a végeredménye a kiállítás meghiúsulása lett. Egy neves, nemzetközi művész kíállításán dolgozott az intézmény, azonban két héttel(!) a megnyitó előtt az igazgató törölte a kiállítást a programból. Az ok a kiállítás építők és egyéb kiszolgáló személyzet, valamint a művész konfliktusa volt, melynek során az alkalmazottak méltatlannak érezték a hangnemet ahogy a művész kezelte őket. Ez valóban rendkívüli esetnek tekinthető, mivel a svéd társadalom híresen konfliktuskerülő. A kiállító művész azonban nem svéd származású volt. A kurátor elbeszélése szerint a konfliktus oka, nem kulturális eredetű, sokkal inkább hatalmi: a kérdéses művész, az artworld nemzetközileg elismert figurája, akinek a svédországi kiállítás nem jelentett sokat, és ezt sajnos minduntalan éreztette is.
A magyar kontextust nézve talán legégetőbb kérdésemre, miszerint fizetnek-e a művészeknek az elvégzett munkájukért honoráriumot, az egyöntetű igen volt a válasz.
