Kritikai grafika és várospedagógia: közvetítés és fordítás mint a hatékony részvétel előfeltételei

Néhány hete, amikor a Klauzál tér környékéről szóló blog alakuló találkozóján voltunk, egy építész elmondta, hogy régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy miként lehet megszervezni a kommunikációt építészek és nem-építészek között. Ez a kérdés, bár banálisnak hat, korántsem egyértelmű: a „szakértők” (építészek, várostervezők, designerek, környezetmérnökök, közgazdászok, jogászok) terveinek, térképeinek, táblázatainak, diagramjainak, paragrafusainak nyelve gyakran olyannyira ismeretlen a képzetlen felhasználó számára, hogy azok üzenetei egyszerűen megfejthetetlenek. A környezetre vonatkozó dokumentumok (szövegek, rajzok) összeegyezthetetlensége a megélt, megtapasztalt épített környezettel olyan fordítási hiba, amely zátonyra futtat számos – amúgy jószándékú – közösségi részvételi kezdeményezést.


Albert Ádám: Keresd a kulcsot


E fordítás egyik legfontosabb szereplője a tervezőgrafika. Ez utóbbi szerepét könnyű lebecsülni: csomagolás, dekoráció, szórakoztatás – ezek a grafika mindennapi megjelenései. De vajon nincs-e legalább ilyen kiterjedésű grafikai világ a reklám közegén túl? Milyen lehet az a tervezőgrafika, amely nem egy termék eladását, hanem egy komplex elképzelés átadását, egy kritikai elképzelés közvetítését célozza meg? Nem kell messze menni ahhoz, hogy ezt illusztrálni tudjuk: a kritikai, társadalmi ügyek iránt fogékony, azok közvetítésében elkötelezett grafika legismertebb (magyar származású) képviselője az a Kálmán Tibor, akinek politikai pozícióját és grafikai hitvallását többek között az Adbusters magazin aktivistái és művészei viszik tovább, mind a mai napig.


Center for Urban Pedagogy Envisioning Development  Making Policy Public Működési diagram


Center for Urban Pedagogy Envisioning Development Pedagogy Subsidized Landscape


Center for Urban Pedagogy Envisioning Development Működési diagram

Az elkötelezett grafika foglalkozhat egyes elvek, eszmék, kritikai gondolatok közvetítésével, ahogyan azt például az ARC óriásplakát kiállításain a magyarországi közönség is megtapasztalhatta. Egy másik kritikai grafikai koncepció a környező valóság – politikai, gazdasági, társadalmi – folyamatainak felfedésében, az itt felmerülő konfliktusok leleplezésében, és ennek grafikai leképezésében találja meg feladatát. E második koncepció abba a politikai-pedagógiai mozgalomba illeszkedik, amelyről egy korábbi posztomban már írtam, ahol a kilátótornyok, térképek és városmakettek szerepével foglalkoztam a város rendszerként való érzékelésében. Itt megemlítettem Otto Neurath példáját is, aki egy olyan univerzális vizuális nyelv kidolgozásán fáradozott, amely segíthet megérteni a gazdaság és társadalom bonyolultabb összefüggéseit a képzelten néposztályok számára is. Neurath azonban, bár konceptőrje volt az isotype-rendszernek, nem tudta volna létrehozni nyelvét egy grafikus segítsége nélkül: a Gerd Arntz által megrajzolt szimbólumok, bár csak elemei egy nagyobb logikai rendszernek, e rendszer alapvető vonzerejének és érthetőségének hordozói.

Ugyanebben a mozgalomban találja meg helyét az a felhívás, amely pár hete az új alaptörvény egyes elemeinek vizualizációjára hirdetett pályázatot: ennek a feladatnak a lényege a sokak számára absztrakt, megfoghatatlan és megközelíthetetlen, de politikailag annál sorsdöntőbb alkotmányszöveg vizuális értelmezése, közvetítése volt. Egy absztraktabb szinten hasonló stratégiát követnek a Société Réaliste egyes munkái is, amelyek egyúttal kérdőre is vonják önmagukat és az általuk felvetett kérdések ábrázolhatóságát.

A transzparencia és a folyamatok követhetőségének igénye különösen húsbavágó kérdés a város és a környék léptékében, ahol a megélt és tapasztalt valóságnak a szabályozásokkal és tervekkel való tragikus összeegyeztethetelensége politikai apátiához vagy reflex-szerű elutasításhoz és parttalan kritikához vezethet. Ebben a kontextusban értelmezendő például az Albert Ádám által 2010-ben készített korrupciós diagram, amelyben a művész a Király u. 25-29. épületeinek problémás privatizációjának szereplőit és kapcsolatrendszerét elemezte és ábrázolta, oknyomozó újságírók cikkei alapján.

Albert munkája összeköthető azzal a politikai-pedagógiai tevékenységgel, amelyet a műfaj legbeszédesebb nevű képviselői, a brooklyni Center for Urban Pedagogy tagjai „várospedagógiának” neveznek. A várospedagógia lényege, ahogyan azt Damon Rich, a csoport egyik alapítója egy newark-i séta során elmesélte nekem, a város működésmódjainak és szabályainak minél tágabb csoportok felé való közvetítése és értelmezése: annak a feltárása, hogy „a politika milyen felületeken, interface-eken keresztül kapcsolódik össze az anyagi, tervezett környezettel” és a kikísérletezése annak, hogy „miként lehetne létrehozni dolgokat, amelyek bele tudnak kerülni abba a körforgásba, amit ’oktatásnak’ és ’társadalmi reprodukciónak’ nevezünk.”

A városi szabályok és folyamatok értelmezése szorosan kapcsolódik a részvételi kapacitás növelésének céljához. Ez a mozzanat azonban a közösségi részvételi kezdeményezésekben korántsem egyértelmű: „Szerencsés, hogy egy olyan korban élünk, amikor nagyon kevesen vitatnák az emberek jogát ahhoz, hogy részt vegyenek a lakóhelyük megtervezésében; de a részvétel minőségének kérdése továbbra is megoldatlan. Akik a közösségi részvétel mellett érvelnek, hajlamosak a dolgok leegyszerűsítésére, és feltételezik, hogy ha már megszereztük a részvétel jogát, a közösségi vágy és a fizikai javaslat közötti fordítás magától értetődő. Mivel e fordítás nem prioritás a számukra, ezért ez a technika továbbra is kidolgozatlan marad,” folytatta Damon.

A CUP tagjai építészek, várostervezők, várospolitikai szakértők, jogászok és grafikusok: ez utóbbiak kulcsszerepet játszanak abban, hogy csoport különböző helyzetekre tudja adaptálni tudását: „Nem úgy gondolunk magunkra, mint egy-egy ügy képviselőire. Nem egy közösségért szólalunk fel. Ha egy közösség felkér minket, bizonyos mértékben belehelyezkedünk a céljaikba, de lényegében technikai és szervezési szakértelmünkön keresztül segítünk nekik a céljaik megvalósításában. A CUP saját célja nem más, mint növelni az emberek kapacitását és hozzáférhetőbbé, érthetőbbé, izgalmasabbá tenni a tervezési folyamatokat. (…) Amikor valaki például felkér minket egy TV-műsor elkészítésére, mi a városi folyamatok alapos ismeretét hozzuk az asztalhoz. A közösség aktivistái azok, akik a nyomásgyakorláshoz és az emberek motiválásához értenek; mi a vizuális eszközök használatával tesszük ezt gazdagabbá.”


Kovács Boglárka és Csekk István Foghíjtérkép

A vizuális médiumok megkülönböztetett használata paradox módon az épített környezet és az építészet pusztán vizuális észlelése és esztétikai értékelése ellen dolgozik; a korrupciónak és az átláthatatlanságnak kedvező hamis kérdések eltérítik a nyilvános vitát a valóban lényeges kérdésektől: „Ha a fiatalok építészeti oktatásáról beszélünk, általában túl nagy hangsúly van az építészeti stílusokon. Ezzel szemben mi, más szervezetekhez hasonlóan, próbáljuk felhívni a figyelmet arra, hogy amikor az építészetről beszélünk, valójában politikáról beszélünk. E két vita elválasztása, különösen ami a nagyközönséget illeti, igen rossz ötlet, mert elveszi e viták energiáját. Ez történt a World Trade Center esetében is, ahol mindenki a New York Post címlapján megjelenő sci-fi tervekről beszélt, és azokat értékelte, melyik jó, melyik nem, akármilyen építészeti háttérrel is rendelkezett. De megbotránkoztató belegondolni abba, hogy ez az egyedül látható vita csak egy furcsa, vizuális köret volt a funkciókról és használatról szóló, szinte láthatatlan egyeztetések mellett. Ez a torz hangsúly nem csak félrevezette és kiábrándította az embereket, de elszalasztotta azt a lehetőséget is, hogy a folyamat hasznára fordítsa a hatalmas érdeklődést.”

Talán nem túl vakmerő tett kijelenteni, hogy eltérített kérdések és torz hangsúlyok a magyarországi építészetet és városfejlesztést is jócskán jellemzik. Mi több, mintha ezek állnának a fejlesztések középpontjában. A stilisztikai, esztétikai (sőt retorikai) kérdésként kezelt társadalmi, gazdasági politikai problémák gyakran populista módon elfedik az egyes fejlesztések valódi tétjét. Erre talán a leendő Építészeti Múzeum nemrég megszellőztetett előkészületei a legjobb példa: vajon egy ilyen múzeum esetében hogyan kapcsolódik össze az építészeti és az intézményi program, és alapvetően, hol a társadalmi vita, ami egy ilyen jelentőségű intézmény létrejöttét meg kell, hogy előzze?

 

  • iparterves

    Metodológialilag az alapvető hibát már akkor elkövette az írásában, amikor teljesen indokolatlanul a tervezőgrafikát – amely az építészeti tervezés része és eredménye – önkényesen elszakította eredetétől és ugyanazzal a névvel fedetten egy teljesen másfajta vizuális világot jelölt meg.
    Így “nem ér a neve”.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány