MŰVÉSZEK, LAKÓK, ŰRHAJÓSOK: köztér és részvétel Chisinauban (A vörös vonalak mögött, Stúdió Galéria)

Moldova még kelet-európai mércével is távoli, elszigetelt helynek tűnik, amelyről főként hátborzongató egzotikumai kapcsán beszélünk – az ország kívül esik azon a határvonalon, amelyen belül a nyugati kulturális diskurzus még otthonosan mozog, és amely magától értetődően alkalmazza az olyan fogalmakat, mint köztér, vizuális kultúra vagy építészet. A kalandvágyó utazó bloggerek már jó ideje felfedezték a térséget, de az ő beszámolóikból is egy olyan ország tűnik elő, ahol még Albániánál is ötször alacsonyabb a GDP, a romokban heverő politikai kultúra helyett az ortodox egyház ördögűző praktikái kínálnak választ az egyén problémáira, és a lakosság kiemelkedően nagy része vélhetően örökre elhagyta az országot. Ebben a közegben működik lassan 15 éve az Oberliht egyesület, amelynek egyszerre célja, hogy támogatói bázist nyújtson a moldovai kortárs képzőművészeknek, és hatást gyakoroljon a helyi kultúrpolitikára. A szervezet tevékenységével szembesülve pontosan azzal találkozunk, ami a katasztrófa-turisták beszámolóiból kimarad: aktivizmus, nemzetközi együttműködések és a helyi kortárs művészeti szcéna, amely szűkös forrásokból és speciális körülmények között, de nagyon is élénken működik. – A vörös vonalak mögött megtekinthető március 6-ig a Stúdió galériában!

Michal Holy: Blocks of Flats I Kép forrása: chisineu.wordpress.com

A Stúdió Galériában látható kiállítás több szinten is ezen együttműködések eredménye: a két, sok szempontból hasonló szervezeté, illetve a különböző országokból érkezett művészeké, akik mind az Oberliht KIOSK AiR elnevezésű rezidenciaprogramján vettek részt. Az Oberliht programját nagyban meghatározza a körülmény, hogy a moldáv főváros az elmúlt évtizedekben a posztszocialista városi átalakulás példaértékű színtere volt, így a művészeti projektek többsége valamilyen módon kapcsolódik ehhez a témához.

A Stúdió Galériában látható művek mind Chisinau egy konkrét közterét veszik vizsgálatuk tárgyául: a Bulevardul Cantemir, korabeli nevén az Űrhajósok sugárútja, a szocialista várostervezés nyoma a rendszerváltás utáni város kaotikus térképén, egy félig megvalósult terv, amely máig meghatározza a nyomvonalán álló épületek sorsát. A budapesti látogatónak egyből a befejezetlen Madách sugárút jut eszébe, aminek tervei az 1900-as évek elejétől kísértenek a folyton változó Budapest-víziókban, és megvalósulásuktól függetlenül számtalan lakó és épület sorsát megpecsételték. A Cantemir sugárút mentén hasonlóan történtek a dolgok: a környéken lévő házakat a ’70-es évek óta nem újították fel a várható lebontás miatt, így azok egyre rosszabb állapotban várják a máig bizonytalan jövőt; a nyomvonalon található park helyét fokozatosan elfoglalják az ingatlanbefektetők új magasházai, a rekreáció tereit pedig az autóforgalom. Vladimir Us, az Oberliht egyesület vezetője és a kiállítás kurátora ebben a változásban látja a posztszocialista átalakulás egyik lényegét: a mindenki számára hozzáférhető városi közterek jelentésüket vesztik, és az esetek többségében teljesen eltűnnek a magántőke érdekeinek sötét útvesztői között.

A jelenség mélyebben gyökerezik a parkok vagy parkolóházak dilemmánál. Katherine Verdery, posztszocialista átalakulást kutató antropológus szerint a tulajdon fogalma nem egyszerűsíthető le az egyén és egy adott objektum között fennálló jogi viszonyra: pontos jelentése mindig az adott társadalmi, kulturális és politikai környezet függvénye¹. A posztszocialista városi tér tehát nem csupán a kerítések, zárak és biztonsági őrök birodalmát jelenti: a szocialista projekt hanyatlásával nem csak a fizikai tér veszett el a városlakók lábai alól, hanem az ideológiai keret is, amelyben az ahhoz fűződő viszonyuknak értelme és jelentése volt. Az Oberliht és a hozzá tartozó művészeti projektek célja, hogy segítsenek újraértelmezni ezt a viszonyt, bevonva az érintetteket, és esélyt adni nekik a város legalább részleges visszafoglalására.

A Cantemir Sugárút nyomvonala I Kép forrása: oberliht.com

A kiállításon a Chisinau-i Közösségi Központ nevű projekt dokumentációjában ennek az erőfeszítésnek a részleteit látjuk: képzőművészek, építészek, szociológusok, antropológusok és történészek a városlakókkal közösen vizsgálják a Cantemir sugárút menti park problémáit és lehetőségeit. Az eredményekből helyi fejlesztési terv született, amit a chisinaui önkormányzattal együtt szeretnének megvalósítani. A terveket nézve azon gondolkodtam, hol van a tér tényleges használóinak helye ebben a felállásban. A közösségi tervezés varázsigéje az elmúlt években Kelet-Európában is terjedni kezdett, de a megvalósult példák számtalan kérdést vetnek fel. Ha eltekintünk az olyan esetektől, amikor a hatalmi mechanizmusok eleve lehetetlenné teszik a közösség érdemi beleszólását, a sikerültebb projektek esetén is fennáll a dilemma: vajon ki tudja jobban, mire van szükségük a lakóknak, a szakértők vagy saját maguk? Kétségeim talán saját antropológiai kiképzésemből is fakadnak: a diszciplína egyik etikai alapkérdése a kutató pozíciója az általa tanulmányozott közösségben és az egymás életében kifejtett hatásuk. Ebből a nézőpontból a szituáció, mikor a nemzetközi értelmiségi elit megjelenik a Cantemir sugárúti parkban a filctollaival és a kreatív energiáival, magában rejti egy inspiráló együttműködés ígéretét, de a veszélyt is, hogy az eszközeik nem hatolnak át a helyiek valóságán, és a hely örökre az Űrhajósok sugárútja marad számukra. Mindezzel semmiképp sem a kezdeményezés érdemeit szeretném kisebbíteni, csupán az alkotókkal együtt újra rákérdezni a művészet szerepére a posztszocialista városi térben.

Karl Hallberg Intersections című műve a kiállítótérben I Fotó: Vladimir Us

A kiállított művek többféle érvényes válasszal is szolgálnak a kérdésre: Angela Candu Védekező gyümölcsfa című akciója során fából és elszáradt termésekből barikádot emel a parkon át vezető sétányon, melyet az elmúlt években illegális autóútként kezdtek használni a városlakók. Az akció hatására a tér használóinak ütköző érdekei napvilágra kerülnek: a videón látható, ahogy a dudáló autósok és az eseményre odasereglett gyalogosok gyakori káromkodások közepette felsorolják egymás előtt érveiket, a parkban játszó gyerekeik testi épségétől kezdve odáig, hogy a vezetőnek külön engedélye van a polgármestertől a behajtásra. Valeria Barbas Duda-szimfóniája szintén a köztérhasználat konfliktusaira hívja fel a figyelmet: a zeneszerző a tér közepén állva vezényel, a teret elfoglaló autókból pedig felcsendülnek a dudálás különböző szólamai. Az ehhez hasonló beavatkozások nyomán láthatóvá válnak a problémák, amik a mélyben a közösség minden tagjának életét meghatározzák; a láthatóság pedig megteremti az esélyt, hogy beszélni kezdjenek róluk, és a folyamat végén új megoldások szülessenek.

Public Pedestal csoport: If you don’t need it – részlet a videóból

A Public Pedestal csoport akciója a városlakók tárgyakhoz és múlthoz való viszonyát kutatja: a Cantemir sugárút mentén álló házakban új székeket ajánlanak a lakóknak egy régiért cserébe, majd az így szerzett darabokból a negyed térképét formázó utcabútort építenek a marsrutka megállóiba. Szinte mindenki benne van a cserében – a régi tonettszékek és a ’70-es évek óta omladozó házak talán értéket jelentenek a művésznek, a lakók viszont más logika szerint gondolkodnak. Marie Lukáčová és Jakub Roček videóján az utcán megkérdezett asszony a moldávok és románok közti különbségről, a falusi szokásokról és a városban eltöltött ötven évéről mesél, miközben felette épül a virtuális felüljáró; ezeken az utcákon jár nap mint nap, de a Bulevardul Cantemir városrendezési koncepciójáról még nem hallott.

A szocialista hatalom éppúgy az egyének feje felett döntött a térről, amelyben élnek, mint manapság a tőke kiszámíthatatlan mozgásai. A vörös vonalak nem ütnek át a terveken, kivéve, ha jön valaki, és hozza a saját filctollait: az Oberliht akciói pontosan erről szólnak.

Marie Lukáčová és Jakub Roček: Die Brucke – részlet a videóból