Közhasználatú kultúrát!

Hogyan demokratizálhatjuk társadalmunk gazdasági alapjait, és mi lehet ebben a kultúra szerepe? És hogy járulhatnak hozzá a kiszámíthatatlan körülmények között élő kulturális munkások a fenntartható és szolidáris társadalom építéséhez, anélkül, hogy alábecsülnénk vagy túldimenzionálnánk a kultúra szerepét? Ha pedig ez nem lenne elég, hogy képzelhetünk el egy kultúrát, ami nem csak a köznek szól, hanem közhasználatú is?

2021 februárjában a Szolidaritás Gazdaság Központtal egy kétalkalmas webinárt szerveztünk ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására kutatókkal és a szolidáris gazdaság elvei szerint működő szervezetek képviselőivel.[1] A Szolidáris Gazdaság Központ 2017 óta dolgozik olyan intézmények létrehozásán, amik a gazdasági demokrácia elvei mentén a kisajátítás és a kizsákmányolás logikája helyett az élet újratermelését szolgálják. A lakhatás, élelmiszertermelés, gondoskodás és energiatermelés területeit mind érintő és egybefonó kezdeményezés alapjairól a Fordulat 27-es lapszámában írtunk. Ebben a cikkben pedig az ilyen, nem piaci alapon, hanem közjóként kezelt javakat nevezzük commons-nak, az erre irányuló küzdelmet pedig commoning-nak.

A kultúra bármilyen alternatív építkezés elengedhetetlen része, hiszen lehetővé teszi a társadalmi képzelőerő tágítását és az alternatív intézmények megerősítését közös jeleken és az élet kollektív értelmezésén keresztül. Ehhez kapcsolódik, hogy míg más területeken a termelés és az élet átalakítása között kézenfekvőbb az összefüggés, a kultúra tereiben az alternatíva-építés kevésbé egyértelmű módokon működik és általában a szimbolikus ügyek felől képzeljük el. Ezért esik a kulturális közbeszédben sok szó arról, hogyan lehet nem domináns társadalmi csoportoknak, kritikus gondolatoknak hangot adni, vagy milyen esztétikai eszközökkel lehet a jelenből a jövő felé mutató vágyat kifejezni. Amikor viszont a létező társadalmi viszonyok megváltozatásáról van szó, a kulturális munkát meghatározó viszonyok átalakítása ritkábban merül fel, mint annak esztétikai nézőpontjai.


Kulturális munka, mint reproduktív munka

A társadalmi mozgalmakban a politikai, stratégiai és logisztikai kérdések mellett az gyakran elsikkad, hogy a mozgalomban résztvevők mentális jóllétével is foglalkozzunk. Pedig kifejezetten fontos lenne, hogy beszéljünk róla, és megértsük nem csak a kizsákmányolás, hanem az (ön)kizsákmányolás természetét is. Kultúra és commons kapcsán a téma nem csak a mozgalmi mező felől nézve aktuális, hanem a kulturális és művészeti dolgozók szemszögéből is. Az aktivista és a művészeti szférában ugyanúgy jellemzőek a fizetetlen és gyakran láthatatlanul maradó munkák, aminek következtében egymás és önmagunk kizsákmányolása, csakúgy, mint a versengés a mindennapjaink részét képezik.

A webinár egyik meghívott vendége, Katja Praznik több cikkében tematizálja, miért érdemes munkaként tekinteni a fizetetlen művészeti munkára is. Praznik nem pusztán az aktivista elköteleződéssel állítja párhuzamba a művészeti munkát, hanem a reproduktív munkával is, ami a jellemzően nők által végzett háztartási, gondoskodási és érzelmi munkát jelenti. A párhuzam alapja, hogy az (ön)kizsákmányolás mindkét esetben érzelmi alapon termelődik újra. Ahogy a női reproduktív munkák azért is fizetetlenek, mert „a nők egyébként is szeretnek főzni, gyereket nevelni és az érzéseikről beszélgetni”, úgy a művészeti munkák fizetetlenségét is az az elképzelés dúcolja alá, hogy „a művészeknek szívügyük az alkotás, ezért csak legyenek hálásak, hogy a hobbijuknak élhetnek”. Ezek az elképzelések pedig nem csak a művészetről vagy az anyaságról vallott társadalmi képzeteket formálják, hanem kizsákmányoló gazdasági-társadalmi struktúrákat is megerősítenek. Ezért ezek a képzetek komoly anyagi következményekkel járnak mind a nők, mind a művészek számára, és alapvetően gazdaságilag kiszolgáltatott pozícióban tartják őket. A művészet mint passzió ideológiáját pedig hatékonyan erősíti meg újra és újra a glorifikált zseni elképzelése, ahogyan a jó anya mítosza is népszerű toposz a női szerepekről való gondolkodásban.

Webinárunkon felvetettük, hogyan lehet a nagyon is valós érzelmi kötődést újraértelmezni egy társadalmi mozgalmon és a kulturális munkán belül anélkül, hogy a kapitalizmus kizsákmányoló mechanizmusait erősítené tovább. Abban minden résztvevő egyetértett, hogy a cél nem az érzelmek tabusítása vagy eltörlése. Hiszen egy technokrata, a végletekig racionalizált és optimalizált megközelítés hosszútávon teljesen fenntarthatatlan, emellett pedig fontos emberi tényezőket zár ki, amit nem engedhetünk meg magunknak egy baloldali mozgalom építésében.

Amellett, hogy a láthatatlan munkák azonosítása és elismerése elengedhetetlen ahhoz, hogy jobban értsük az alapvetően erőforráshiányból fakadó önkizsákmányolást, ezeknek a láthatóvá tétele fontos, de önmagában nem elégséges. A szolidáris gazdasági mozgalom a szövetkezeti működés[2] keretein belül nem csupán ingyenmunkát kér, hanem hosszú távon stabilabb megélhetést is biztosít tagjai számára. Az altruizmus és az önérdekkövetés tehát nem kell, hogy ellentétben álljanak egymással: a kollektív társadalmi cselekvés úgy tud segíteni az abban résztvevő egyéneknek, hogy közben egy nagyobb és áthatóbb változás a hosszú távú cél. Ez igaz arra is, hogy egy kulturális munkás egy szövetkezeten belül nem másoknak, de nem is csak saját magának alkot, hanem egy olyan közösségnek, aminek ő maga is része. Természetesen ettől még, hiába is vágyunk rá sokan, nem lesznek tökéletes jóllétet biztosító gazdasági forrásaink egyik pillanatról a másikra.

Miközben újfajta, a gazdasági és politikai függetlenséget célzó, társadalmilag igazságos és ökológiailag fenntartható alternatív intézményeinket építjük a kulturális és tágabb szférában egyaránt, fontos, hogy  újraértelmezzük a neoliberális ideológia által kitermelt self-care fogalmát. Az öngondoskodás a kapitalizmusban annyit tesz, hogy a munkától és elnyomástól kiégett egyén a fogyasztásba menekül fennmaradó szabadidejében. Aki megengedheti magának, az a lelki jóllétet szolgáló iparágakat (mint amilyenek a rekreációs drogok és a fizetős sport-appok, a pozitív pszichológia és a coaching) hívja segítségül ahhoz az érzelmi és pszichés regenerációhoz, amire jobban szüksége van, mint eddig bármikor. Hozzászólóink, és mi is arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy az öngondoskodás nem csak kizsákmányoló, kapitalista viszonyokat tud fenntartani, ezért saját érdekünk, hogy megtaláljuk benne a mozgalmi potenciált. Az öngondoskodás nem feltétlenül az illatos gyertyát vagy a wellness-hétvégét jelenti, hanem azt is, hogy időt és energiát áldozunk arra, hogy megértsük a minket és másokat érő elnyomások természetét és logikáját. A különböző elnyomási formák átlátása önmagában nagyhatású erővel bírhat és kollektív cselekvésbe fordítva további felszabadító potenciállal rendelkezik.

Fontos továbbá azt is látnunk, hogy az önkizsákmányolás nem véletlenül van felmagasztalva: egy materiálisan erőforráshiányos közegben a szimbolikus elismerés és fetisizálás az elismerés egyetlen eszköze, amennyiben értékelni akarjuk a mások és saját magunk által végzett munkát. Éppen ezért fontos hangsúlyozni, hogy  a szolidáris gazdasági mozgalomban egyénileg és kollektíven is megtérülő, anyagi változásokat is jelent az aktivista munka. Ugyanakkor a mozgalmi kultúrának feladata az is, hogy a befektetett, gyakran láthatatlan munka elismerésének új módjait is kialakítsa.



Red Women’s Workshop: Capitalism also Depends on Domestic Labour [A kapitalizmus a háztartási munkától is függ] 1980-as évek

A közösség határai

A commons és szolidáris gazdasági kezdeményezésekkel kapcsolatban egy visszatérő előítélet, hogy a dolgozói tulajdon alapján álló gazdasági demokrácia csak kis léptékben valósítható meg, és hogy a demokratikus döntéshozatal gátolja a hatékony termelést. Erre a problémára a nyílt szövetkezeti módszerek vagy a platformszövetkezetek próbálnak választ találni a döntéshozatal digitális eszközökkel történő megkönnyítésén keresztül. A hatékonyság a szövetkezetiség esetében nem a termelés intenzitásának a fenntartását vagy a profit maximalizálását szolgálja, hanem a dolgozói jóllét állandó és fenntartható biztosítását. A webináron felmerült, hogy a közösségekben való feltétlen bizalom nem vezethet-e akár a hierarchikusan szerveződő közösségek fetisizálásához? Másrészt, milyen kockázatai vannak annak, ha egy-egy szolidárisan működő közösség csak a benne lévőknek biztosít anyagi és mentális jóllétet? A kultúra területén a kizsákmányolást elfedő hivatástudat miatt számos történeti példa létezik arra, hogy az élet újratermelésének költségeit egy valós vagy elképzelt közösség vállát kezdi el nyomni, miközben a mezőt jellemző hierarchiák alapvetően nem kérdőjeleződnek meg. Itt elég csak az előbb említett önkéntesség vagy fizetetlen munka elharapódzására gondolni vagy olyan, lejjebb kifejtett esetekre, amikor az állam pénz helyett a demokrácia látszatával fizet alapvető kulturális ellátások fenntartásáért.

A hetvenes évektől a centrumországokban dominánssá váló vállalkozó attitűdöt propagáló kulturális támogatási rendszer is a közösségi kultúra-csinálást és a közösségekbe ágyazott befogadást helyezte előtérbe, ezzel palástolva a kultúra területén végbemenő megszorító politikát. A képzőművészet területén populárissá váló relációesztétika pedig a művészet határait úgy próbálta lebontani, hogy a művészt (csupán) a közösségi találkozások facilitátoraként pozícionálta. Ez a megközelítés a művészetet egy depolitizált közösségépítő területté avanzsálta. A rendszerváltás utáni magyarországi közművelődés történetében is jellemző folyamat, hogy a közösség autonómiájának támogatásáról szóló diskurzusok valójában az állami támogatások leépítését palástolták. Ezt a folyamatot, ami a társadalmi nyilvánosság új tereinek megnyitásának ideológiájával társult, a magyar önkormányzati rendszer kritikájában Vigvári András a szubszidiaritás nélküli decentralizációnak nevezte. Viszont a kultúra közösségi alapú demokratizálása a materiális viszonyok figyelembevétele nélkül tovább erősítette a kultúrához való egyenlőtlen hozzáférést.. Nem véletlen, hogy a neoliberális valóságban a közösség fogalmát erős kétellyel fogadják a kulturális munkások. Van is alapja ennek a szkeptikus felfogásnak, mert még szövetkezetek is állhatnak a kapitalizmus szolgálatában úgy, hogy a társadalmi újratermelés megszervezésén keresztül a tőke térhódítását, vagy a termelés költségeinek csökkentését segítik. Ilyen formában sokszor a közösségek középpontba helyezése  a materiális viszonyok szimbolikus elfedését, vagy egyenesen a kapitalizmus újratermelését szolgálják. Tehát a közösségen alapuló vagy azt megerősítő kulturális termelés nem természeténél fogva alakítja át a kulturális termelés által megerősített, vagy abban megjelenő társadalmi egyenlőtlenségeket.

Amennyiben a termelést horizontálisan nem integráljuk és a demokratikus munkaszervezést nem valósítjuk meg minél nagyobb léptékben, akkor ezek a formák valóban csak saját autonómiáink rövid életű megélését teszik lehetővé. Az a kritika, hogy a közösség fetisizálása csak az olcsó munkaerő újratermelését segíti, csak akkor állja meg a helyét, ha a léptékeket nem vesszük figyelembe. Ahogy egyedül egy kisléptékű biogazdálkodás sem biztosítja a kapitalista viszonyok alóli felszabadulást, úgy önmagában egy közösségi művészeti kezdeményezés sem különbözik a szabadság kis köreinek a materiális viszonyokat nem megkérdőjelező, csak az egyén szellemi autonómiáját biztosítani próbáló alternatíváktól. Ezért a szolidáris kulturális kezdeményezések olyan alternatív ökoszisztémákat akarnak létrehozni, amikben egymást kiegészítő tevékenységek egymást erősítik, és az élet újratermelésének minden területét megpróbálják lefedni.

Kulturális tőke és commons

A neoliberalizmus rugalmas munkavégzési elvárása fokozottan kitett helyzetbe hozza a fiatal pályakezdőket a művészeti mezőben, hiszen ők vannak gazdaságilag leginkább kiszolgáltatva, miközben egy rendkívül kompetitív mezőben a szimbolikus elismerésért is egymással kell versenyezniük. Emellett ebben az élethelyzetben a fiatal kulturális munkásoknak sok olyan képességre kell szert tenniük, ami szükséges ahhoz, hogy piac- és versenyképesek maradjanak. Ilyen a rugalmas munkavégzés mellett a, rövid határidőkhöz való alkalmazkodás, vagy az állandó létbizonytalanság elfogadása.

Ezek a képességek megküzdési stratégiák egy kizsákmányoló rendszerrel szemben, de minket az foglalkoztat, hogyan lehet ezeket a tapasztalatokat hasznosítani egy társadalmi mozgalomban úgy, hogy közben a fennálló egyenlőtlenségek és prekárius viszonyok ne termelődjenek újra. A neoliberális rugalmas munkavégzés és a hagyományosan művészeti képességek, mint a kreativitás, a képzelőerő és a realitásoktól gyökeresen eltérő alternatív valóságok kitalálása együtt olyan kulturális tőkét jelenthet a művészeti dolgozók kezében, amire nagy szüksége van egy szolidáris gazdasági ökoszisztémának.

A webinár alatt többen is beszámoltak a művészi képzelőerő commonsban betöltött meghatározó szerepéről, hiszen a commons maga is arra épít, hogy a fennálló kapitalista renddel szembenálló, társadalmilag és ökológiailag fenntartható, demokratikus rendszert hozzon létre. Ebben az esetben is igaz lehet, hogy ami a művészeti dolgozók mindennapi életét jellemzi (például a grafikus- és designismeretek, tárgyalkotási készségek, kreativitás és a képzelőerő használata munkájuk során), az mások számára egyáltalán nem annyira magától értetődő. Egy mozgalmi környezetben az utópiák és új ötletek elképzelése másképp néz ki, mint a gyakran erősen individuális módon szerveződő művészeti mezőben: az elképzelések közösségi alkotási folyamatokká válhatnak, és nem állnak meg a vízió megtervezésénél. Az új modelleket hosszútávú kezdeményezések formájában átültetik a valóságba, ami a művészi kísérletezés új színtere lehet egyrészt sokkal nagyobb, de ebből kifolyólag sokkal tágasabb térrel és több lehetőséggel a játékra és alkotásra. A kreativitás és képzelőerő akkor is fontos tényező lehet, amikor az alapvetően erőforráshiányos mozgalomban kell tevékenykedni, hiszen főként a fiatal művészeti munkások hozzá vannak szokva, hogyan lehet többször felhasználni vagy épp átalakítani nyersanyagokat és tereket gyakran limitált eszközökkel.

A művészeti munkások tapasztalatai gazdasági szempontból is meghatározóak tudnak lenni. Több szolidáris gazdasági kezdeményezés esetében az is gyakran felmerült, hogy a kezdeményezéseket alapvetően művészeti-kulturális pályázatokból finanszírozták a kezdetekben vagy akár tartósan is, mivel ezek a pályázatok lehetőséget adnak arra, hogy a társadalmilag elkötelezett művészeti gyakorlatok, közösségi művészeti kísérletek támogatáshoz jussanak. Ez a logika alapvetően követi a szolidáris gazdasági gyakorlatokban mindennapi stratégiaként alkalmazott vödörfoltozás hasonlatát. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kapitalista termelési viszonyok által kínált forrásokat úgy hasznosítjuk, hogy beszívjuk egy rendszerbe és betömjük azokat a lyukakat, amin az erőforrások kiáramolhatnának. Így a pénzeszközöket vagy erőforrásokat a szolidáris gazdasági ökoszisztémán belül forgatjuk meg.




Az erőforrások még lyukas vödrének vizualizációja a New Economics Foundation Plugging the Leaks kézikönyvéből

Az autonómia hiánya

Amikor a szolidáris kultúra lehetőségeiről beszélünk, hamar belefutunk abba a kérdésbe, hogy „mi lesz így a művészet autonómiájával?” Ezért is volt meglepő a februári webináron, hogy ez a kérdés nem került szóba. Nem mintha nem szerepelt volna a kérdéseink között, de a meghívottak gondolatai, hozzászólásai egészen más irányokba vezettek és azt mutatták, hogy egyszerűen nem ez az a kérdés, amin napi szinten rágódnak.

A művészet autonómiája nem véletlenül foglalkoztat sokakat, hiszen releváns és aktuális kérdés. Viszont, amikor a művészet autonómiája kerül szóba, két dolgot nem árt tisztázni. Érdemes nem csak történeti perspektívából visszanézni a fogalom kialakulására, hanem feltenni azt a kérdést is, hogy pontosan minek az autonómiája fontos igazán számunkra.

A kultúra autonómiájának elképzelése a 19. századi nyugati, polgári társadalmakban alakult ki, és itt fogalmazódott meg az ezt hajtó „a művészet, mint a társadalom lelkiismerete” koncepció. Mindig érdemes szem előtttartani, hogy az autonómia nem egy univerzális, öröktől létező hagyomány, hanem egy térben és időben a világ partikuláris részében, jelesül kialakult fogalom. Ez, hasonlóan más, a felvilágosodás és a polgári társadalom ideológiájában gyökerező leírásokhoz, a mai napig keretezi a tudományról, művészetről, kultúráról alkotott fogalmainkat. Ebben a helyzetben, a politikus művészet kelet-európai kanonizációja gyakran leválasztja az alkotások politikai olvasatait, másrészt a domináns esztétikai kategóriák szerint nem értelmezhető alkotókat legjobb esetben is a társadalomtörténet terére száműzi.

Sem politikai, sem pedagógiai szempontból nem lenne bölcs nekirohanni azoknak, akik abban hisznek, hogy a „művészet szabad”. Ez egy olyan társadalmi képzet, ami gyerekkorunktól nap mint nap vésődik belénk. Az autoriter rendszerek ellen küzdő mai kelet-európai művész az olvasókönyvek szabadságharcos Petőfi-képének organikus folytatása. Mivel ezek nagyon mélyen gyökerező társadalmi eszmék, ezeket elengedni sem könnyű. Ez nem azt jelenti, hogy ne kellene szembe menni ezekkel az uralkodó társadalmi képzetekkel, viszont csak magunkat csapjuk be, ha azt hisszük, hogy ez egyik napról a másikra lehetséges. Az ezekből a normákból és szerepekből való “kitanulás” (unlearning) csak egy hosszabb önreflektív pedagógiai folyamat része lehet. Mi, ennek a cikknek a szerzői is sokat tudnánk a saját élettörténtünk alapján mesélni arról, hogyan próbáljuk lebontani magunkban ezeket képzeteket, és hogyan élnek ezek még mindig bennünk.

Viszont a művészet szabadságában való hitet nem csak ledózerolni lehet. Kicsit megforgatva az állítást, rákérdezhetünk arra is, hogy minek az autonómiáját akarjuk elérni valójában? Elég-e nekünk, ha a művészet szabad, vagy azt akarjuk, hogy a teljes emberi élet legyen az? Akarjuk-e, hogy nem csak láthatóvá, hanem elismertté is váljon, amikor egy művész épp nem alkot, hanem gondoskodási munkát végez? És akarjuk-e, hogy azok a gondoskodási munkások is ki tudják fejezni magukat, akik  nem művészek? Azaz, akarjuk-e, hogy a művészek szabadsága kijárjon azoknak is, akik nem grand art-ot csinálnak, hanem alkalmazott grafikai munkát, esetleg tárgyat terveznek és hoznak létre? És akarjuk-e, hogy ne csak a művészet, hanem a gazdaság se legyen alárendelve külső erőknek?

Az a perspektíva, ami a szolidáris gazdaság felől közelíti meg a társadalmi változás kérdését, nem tekinti másodlagosnak ezeket a kérdéseket, de elsősorban arra fókuszál, hogy a kultúra termelői hogyan tudnak az általuk megtermelt érték fölött kontrollt gyakorolni. Másrészt ez a nézőpont arra koncentrál, hogy a megtermelt érték feletti demokratikus uralmon nyugvó mozgalom intézményei hogyan tudnak anyagi biztonságot nyújtani a kulturális munkásoknak épp úgy, mint minden embernek. A szolidáris kultúra perspektívája azon az elképzelésen alapszik, hogy a gazdasági demokrácia elvére épülő, a termelést és a fogyasztást egy igazságos és fenntartható módon átalakító mozgalomnak saját kultúrára van szüksége. Ezzel egyidőben pedig a kulturális munkásoknak a lakhatás, a gondoskodás, vagy épp a kulturális munka területén jelentkező anyagi bizonytalanságára a szövetkezeti alapon, dolgozói tulajdonban megszervező intézmények jelenthetnek megoldást. Az alábbiakban néhány, a februári webináron felmerült kérdést járunk körül, amelyek a szolidáris gazdasági elvek kultúrán belüli alkalmazásával foglalkoznak.

Ha nem elégszünk meg a művészet autonómiájával, hanem az életet akarjuk függetleníteni a kapitalizmusban rá rótt terhektől, akkor a művészet szabadsága is más fénytörésbe kerül. Így felértékelődhetnek például azok a tevékenységek, amikben a művészeti munkások nem a művészeti világ sajátos szabályai szerint versengenek egymással, hanem új szövetségeseket keresnek. Ilyen például, amikor nem újabb extravagáns múzeumnegyedeket építenek, hanem már létező szociális bérlakásokat tesznek energiatakarékossá és szerethetővé. És így értékelődhet fel az is, amikor nem a kisszámú művész alkot a tömegeknek, hanem az alkotást és önkifejezést ugyanúgy meg tudja élni mindenki csakúgy, mint a művészet fogyasztását.

Enteriőr a Bordeaux-i Grand Parc-ból. Az Anne Lacaton és Jean-Philippe Vassal építészpáros nem lerombolta a második világháború után épült lakótelepet, hogy a trendeknek megfelelően drága luxuslakásokat építsen a helyére, hanem felújította, így 530 komfortos és megfizethető lakás jött létre. A páros a projektért 2019-ben a Mies van der Rohe-díjat, 2021-ben pedig a Pritzker-díjat nyerte el. Kép: tribunemag.co.uk

Commons a gyakorlatban

A webinárra több olyan szervezetet hívtunk meg, amelyek mindennapi praxisukban a commons elvei szerint próbálnak működni, így a munkát és a társadalmi újratermelést a résztvevők és a tagok tulajdonában képzelik el. Ezek a szervezetek a tőkés viszonyok újratermelése helyett az élet újratermelését helyezik középpontba, a kulturális termelés által létrehozott jeleket pedig nem kizárólag a kulturális termelés mezején belül képzelik el. Nyilvánvalóan ezek a kezdeményezések nem fedik le a szolidáris kultúra összes gyakorlatát, illetve nem hoznak létre a tőkés viszonyoktól független ökoszisztémákat, de megfigyelhető bennük egy olyan alternatív intézményrendszer építésének kísérlete, ami a résztvevők jóllétét helyezi középpontba.

A bukaresti tranzit a művészeti termelés mellett egy permakultúrás kertet kezdett el építeni, ami városi térben biztosítja az élelmet egy adott közösség számára. Ez a művészeti térből való kivonulásként értelmezhető gesztus egyszerre köszönhető az Erste Alapítvány, mint donorszervezet megváltozott finanszírozási elveinek, azaz, hogy inkább a civil, mint művészeti kezdeményezéseket támogatja, másrészt a félperiférián megjelenő extrém középosztálybeli prekarizációra adott válaszként jelenik meg. Ugyanakkor az, hogy a művészet és az élelmiszer termelése egy adott művészeti térben egymást kiegészítő funkcióként valósult meg, követi a commonsnak azt az elvét, hogy ezeket a szférákat nem egymástól elzárt, hanem totális egységként gondoljuk el.

A rotterdami Afrikanderwijk Szövetkezet egy elsősorban bevándorlók által lakott területen induló művészeti kezdeményezésből nőtte ki magát egy egész negyedet átfogó szövetkezeti ökoszisztémává. Ebben a szövetkezeti hálóban a kultúra és a kultúrán keresztül megélt közösségiség a mai napig központi helyet foglal el. A hálózat egy művészeti alapú kutatásból indult, amely során az alkotók olyan képességeket és tudásokat azonosítottak a közösségen belül, amelyekre helyi, dolgozói tulajdon alapján álló vállalkozásokat lehet építeni. Ezt követően helyi lakosok által üzemeltetett kifőzdéket és varrodákat hoztak létre, amelyek egy helyi ökoszisztémává szerveződtek. A negyed egy piacot ölel körbe, ami segített abban, hogy ne csak a gazdasági viszonyok átformálásán dolgozzanak, hanem a helyi nyilvánosságban is megjelenjen a dolgozói tulajdon reprezentációja, és a piac, mint nyilvános tér megerősítse a helyi közösség identitását.





Az Afrikanderwijk Szövetkezet helyi ökoszisztéma-építésének térképe.
Forrás: www.jeanneworks.net

A Stad in de Maak pedig egy lakószövetkezeti rendszer, ami a lakhatás átalakításán, a kulturális termeléshez szükséges terek kialakításán és a szomszédsági viszonyok megerősítésén egyszerre dolgozik. Itt a válság miatt kihasználatlan ingatlanokat egy ingatlanfejlesztővel kötött megállapodás alapján vették birtokba rotterdami kulturális munkások. Ezeket a házakat később olcsó és fenntartható lakhatási projektté alakították. A webináron is többször felmerült, hogy ezek az intézmények csak olyan, forrásgazdag környezetben lehetnek fenntarthatók, mint amilyen Hollandia. Nekünk a félperiférián más jellegű szervezőmunkára és intézményekre van szükségünk. És valóban, ahol az állam vagy a donor szervezetek támogatásának hiánya miatt nincs honnan erőforrást szerezni, ott az ilyen kezdeményezésekhez szükséges alaptőke általában hiányzik. Ezért is lehet fontos a Kelet-Európában szolidáris kultúrában gondolkodóknak nem megállni a művészeti világ határainál, hanem más szolidáris gazdasági kezdeményezésekkel szövetkezni.

Ha esetleg a helyi viszonyok mentén kisebb léptékben kezdenénk gondolkodni, jó példák lehetnek a COVID-19 válságot kapcsán elterjedő intézmények, mint az önsegélyező pénztárak, vagy olyan szervezetek, amik a mező domináns szereplői felől a kiszolgáltatottabbak felé csorgatják a javakat. Mindeközben sok helyen jelentek meg a kulturális munkások szakszervezetbe és szövetkezetbe való tömörülésének szükségességét belátó, a kulturális munkások lehetséges szerveződési formáival kísérletező kezdeményezések. A kulturális munkásokat és minden embert sújtó válságok kezelésében fontosak a lakhatási és gondoskodási háttérintézmények. Ilyenek például a kultúra termelésének tereit átalakító kezdeményezések, mint a helyi közösségbe beágyazott műhelyek és rezidencia-programok, amik apró, de annál fontosabb lépéseket jelenthetnek a mindennapi működésünk átalakítása felé. Viszont ezeken túl a munkaszervezés és a tulajdon kérdésével is foglalkoznunk kell. Ha a szolidáris kultúrát és a kulturális munkát akarjuk megalapozni, akkor más területekhez hasonlóan a munka megszervezésének átalakítására is szükség lesz. Így a szolidáris kultúra nem pusztán az élet mindennapi újratermeléséhez szükséges intézmények megteremtését, hanem a kulturális munka gazdasági demokratizációját is jelenti, amelyek hosszútávon csak egy nagyobb mozgalom részeként lehetnek fenntarthatók.

[1] A webinár résztvevői Katarina Pavić (Clubture Network, Zagreb); Katja Praznik (State University of New York at Buffalo); Polyák Levente (Eutropian Research & Action); Igor Stokfiszewski (Political Critique, Warsaw); Ana Džokić és Marc Neelen (City in the Making, Rotterdam); Annet van Otterloo (Afrikaanderwijk Coöperatie, Rotterdam); Raluca Voinea (tranzit.ro, Bucharest); Lucia Udvardyova (SHAPE, Easterndaze, Unearthing the Music); Teplán Nóra és Kókai Zsófia (Műtő, Budapest) voltak. Köszönjük, hogy gondolataikkal, tapasztalataikkal hozzájárultak a beszélgetéshez.

[2] A szolidáris gazdasági mozgalom a szövetkezeti működés keretein belül nem ingyenmunkát kér, hiszen a célja olyan intézmények felállítása amelyek működéséből már jelen időben profitálnak a résztvevők. Ez hosszú távon stabilabb megélhetést is biztosít tagjai számára, mivel az együtt megtermelt érték felhasználásáról közösen, az „egy tag-egy szavazat”-elv alapján születik döntés.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány