Teljes képzavar?

Volt itt már szó sasszét lejtő államtitkár asszonyról, egymás torkát könnyedén átvágó fiatal, ambíciózus szakmabeliekől, ügyesen kommunikált állami cenzúráról, sértett népművelőkről (Vitányi Ivánnal az élen), de szinte semmi a hazahozott fődíjról, vagy akár a gazdaintézmény csendes privatizációjáról. Sajnos nem a feje tetejére állított Műcsarnokot ábrázoló munka okán áll elő a képzavar. Sokkal inkább a nagy reprezentatív intézmény (Műcsarnok) és annak egyik kiemelt szerepköre (a Velencei Biennále pályázat lebonyolítása és megvalósítása) körüli hisztéria kapcsán – ami még nem ért véget, csak konszolidálódott. De van egyáltalán értelme ilyen vitákat szervezni, írni róluk vagy meghallgatni őket? És valóban hisztéria a hisztéria?
Mindez mégis jó. A hisztéria, a sajtó bulváros híreket kedvelő figyelme, az unalmas és meddőnek tűnő nyilvános szakmai viták. Legalább történik valami. Félek leírni azt a szót, hogy ami történik az a kortárs képzőművészet, de erről lenne szó. Azért a feltételes mód, mert a képzavart nem oszlatta el a műkritikusok által szervezett tegnapi beszélgetés sem. Noha jelen volt a minisztériumot képviselve Schneider Márta államtitkár asszony és Boros Géza művészettörténész (OKM), a Műcsarnok teljes menedzsmentje, a kortárs művészetért felelősséget érző (vagy csupán az ingyenes nemzetközi intézményi belépőkre pályázó?) művészettörténész szakma és néhány képzőművész. Voltak értékelő szakmai prezentációk, kérdések és válaszok. És azért félek leírni, hogy kortárs képzőművészet, mert sajnos ez legtöbbünk számára nem jelent semmit. Vagy nagyon is jelent, egyetlen nagybetűs dolgot, amit aztán mások jól megkérdőjeleznek. A tét éppen az lenne, hogy sok mindent jelenthessen, de a hazai intézményi állapotok tekintetében elég rosszul állunk, és a képzavar azért is teljes, mert nincsenek olvasható, kidolgozott vitaanyagok, és persze közpénz sincsen arra, hogy egyáltalán megszülethessenek. Nincs megfelelő képzés és nincs műkritika. Ebből fakadóan a történések kavalkádjában az újsághírek szakmai megalapozottsága is hiányos, a politikusok zavarban vannak, mert nincsen megalapozott szakmai víziójuk, lényegében nem lehet tudni, hogy merre kéne továbblépni, mit is akarunk és miért.

De én azt mondom, mindez mégis jó, erre van a legnagyobb szükség: adott esetben a hisztérikus kirohanásokra, meg annak kimondására, hogy a király meztelen. Mert így jön létre és csakis így a magyar képzőművészet. Igen, ezzel azt is mondom, a magyar képzőművészet valójában nem is létezik, csupán akkor, ha van róla szóló közbeszéd. Vannak műtárgyak és/vagy művészi gondolatok, meg nagy intézmények, de nincs magyar kortárs képzőművészet.

Ha esetleg nem dereng, hogy miért is tört ki e kisebb hisztéria: volt egy pályázat Magyarország részvételéről a 2007-es Velencei Biennálén, amit a szakmai zsűri elfogadott, a minisztérium visszadobott (cenzúrázott?), majd szervilitás vagy esetleg valós szakmai megfontolások alapján megszületett egy egyesek szerint rosszízű, kompromisszum gyanús végső szakmai döntés. Erre szerveztek egy szűk szakmai körben lefolytatott, a megszokott csendes unalmat felkavargó érzelmi kitörésekkel kisért vitaestet. És ennek nyomán megszületett a gyér, de a szakma számára még így is kompromittáló sajtóvisszhang. Azután jött a véletlen (vagy az igazság pillanata?), és ez a vitatott pályázat, a 2007-es Magyar Pavilon nyerte el az Arany Oroszlánt – a nemzetközi zsűri fődíja lett a nem várt fekete leves (????). Nem a 2007-es pályázat vesztesei, hanem mindannyiunk számára.

Dr. Petrányi Zsolt nemzeti biztos, a Műcsarnok főigazgatója az Arany Oroszlánnal
a velencei Marco Polo repülőtéren. Forrás: exindex.hu
Azért gondolom azt, hogy mindez voltaképpen jól jön nekünk, mert így tovább kellett gondolkodni arról, hogy mit tekintünk értéknek és mit nem.  Reflektálni kellett arra, hogy mit is gondolunk önmagunkról. Ezt kevesen teszik, és ha teszik, akkor többnyire nehézkesen, de szinte mindig rosszkedvűen. Megszületett a Vitányi-féle ÉS cikk, és ezzel párhuzamosan készülőfélben van egy ellen-film, amely a díjnyertes munka pártolóinak (de leginkább az Arany Oroszlánt övező figyelemnek) azt magyarázza, hogy kérem szépen, itt a kultúra egy másik fontos területén, a közművelődés házaiban fontos munka zajlik ám, ne tessék a mi munkánkat pocskondiázni! A készülő filmet egyesek a MŰVÉSZET védelmében a velencei díjnyertes mű lehangoló meg nem értéseként értékelik. Mások viszont örülnek neki, mert így legalább egy műalkotás felé terelődik a közfigyelem  hiszen oh, milyen szomorú, hogy kevés a (kölcsönös) figyelem.
Én azonban továbbra is azt hiszem, hogy mindez mégis jó. A tragikomikus jelenetek vagy ami egyszerűen gittrágásnak tűnik , a díj, a félreértés, majd annak félreértése, a figyelemhiány kimondása, de még az amúgy vegetáló szakmai levelező listára kiküldött felháborodott késő éjszakai komment is hasznos, mert így születik meg az, ami nincs: a tegnapi vitaesten számonkért képzőművészetről szóló diskurzus –  maga a magyar kortárs képzőművészet. Ami nem kizárólag szakmai, nem kizárólag az utca emberének szól, nem gettószerű és nem lokális, de nem is fantáziátlanul vagy ostobán nemzetközi. Tudom, mindez macerás, főképp azoknak, akik felkészületlenül csöppennek bele, mert nem szokatlan dolgokat követel tőlük. (Például meg kell érteni a másikat.) De vegyük már észre, hogy e macera nem más, mint maga a (kulturális) demokrácia. Sajnos ezt nem tanítják az iskolában. Egyik barátom emlékeztetett a minap a rendszerváltás kapcsán – amiről ugye azt hittük, hogy majd egy csapásra elhozza nekünk a demokráciát, de ehelyett csak a globális kapitalizmusnak engedett zöld utat –, hogy nincs demokrácia, hacsak mi magunk nem teszünk érte, hogy legyen. A demokrácia a kulturális élet tekintetében sem jött még el, és rajtunk áll, hogy eljön-e egyáltalán. Igen, a képzavar teljes, de már kimondjuk, leírjuk, s az erről szóló híradást ön, kedves látogatónk most remélhetőleg épp el is olvasta. Rakjunk rendet, döntsük végre el, hogy szeretjük-e, és ha igen, pontosan miért szeretjük ezt az Arany Oroszlánt nyert műalkotást. És azt is, hogy tájékozatlanságnak tekintjük-e a készülő ellen-filmet. Vegyünk részt a macerában, mert már nincs is itt semmiféle hiány, csak sok megoldatlan feladat.

Műcsarnok, Budapest, 2008, január 8, 17.00 óra, az AICA – Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozatának rendezvénye a Velencei Biennále képzőművészeti vonatkozású tapasztalatairól. A prezentációkkal egybekötött vitafórumon a szakma képviselői (kurátorok, kritikusok és képzőművészek) mellett az Oktatási és Kulturális Minisztérium képviselői is ismertették tapasztalataikat és elképzeléseiket. A beszélgetés szervezője Zólyom Franciska, moderátora Horányi Attila volt.

Mélyi József felszólalásának írásos anyaga

A díjat értékelő cikk az exindex-en