JÁTÉK A SZAVAKKAL (Jasmina Cibic: Spielraum – The Nation Loves It, Ludwig Múzeum)

Véletlen egybeesés, hogy a Ludwig Múzeumban párhuzamosan futó időszaki kiállítások, Jasmina Cibic Spielraum – The Nation Loves It című „összművészeti” installációja és Ciprian Muresan Egzisztenciátokat szerződés szavatolja című tárlata is a klasszikus modern irodalom és irodalmiság egy-egy emblematikus szerzőjétől választott címet kapott. Cibic Karl Kraus 1912-es művét veszi alapul, míg Muresan Elias Canettit idézi. Az viszont már nem véletlen, hogy mindkét, a közép-európai régió közel azonos generációjához tartozó, a konceptuális művészet egy-egy sajátos olvasatát képviselő művész is a modernitás nagy mítoszaihoz nyúl vissza. Míg Muresan esetében ezek főként „intern” problémák, a szerzőség, mű és művész autonómiája, a megismételhetetlenség kérdése és hasonlók, addig Cibic szélesebb, közvetlenebb társadalompolitikai kontextus tárgyává teszi művészet és hatalmi stratégiák viszonyát.

cibic_2.jpg

Jasmina Cibic: Spielraum – The Nation Loves It I © Jasmina Cibic

Cibic tulajdonképpen egy sajátos Gesamtkunstwerk-et hoz létre a kiállításon, amelyben a műtárgyak, konceptuális design-elemek, töredezett architekturális formák és természetesen a filmek egy történet elemeit alkotják. A mű fókuszában a kiállítás címadó darabja, Cibic 2015-ös, 15 perces filmje áll. Ebben a művész, beszédeiket idézve szólaltat meg különböző politikusokat, több beszédből gyúrva össze egy, tulajdonképpen sehonnan sehová sem tartó szövegkorpuszt. A beszédek apropója minden esetben az alapkőletétel, szimbolikusnak szánt, de aztán soha el nem készült épületek helyszíni átadásán elhangzott politikai beszédek részleteit dolgozza fel a művész.

A hangzó, manipulált, torzított, dekonstruált beszéd mint művészeti forma, ami a művek szervezőelveként, a performatív előadás, a művészi állásfoglalás strukturális, központi elemeként a művészi tevékenység középpontjába kerül, egyre gyakoribb jelenség a kortárs művészetben. A művészi beszéd véleményformáló szerepének, a művész mint közszereplő jelentőségének felértékelődésével egyre hangsúlyosabbá válik a kimondott (művészi) szó jelentősége. Ennek közelmúltbeli példái a Szabad Művészek akciói vagy akár az Eleven Emlékmű keretén belül megrendezett Veszély-zene performansz.

4355_15883-p.jpg

Jasmina Cibic: Spielraum – The Nation Loves It, jelenet I © Jasmina Cibic

A közeljövőben megrendezésre kerülő Off-Biennále több projektje is a művészi beszéd problémakörét járja körül, így például a When Art(ist) Speak(s) című eseménysorozat, amely a művészi beszéd különböző műfaji lehetőségein (performansz, artist lecture, doku színház stb.) keresztül mutat rá az abban rejlő potenciálra, vagy Eperjesi Ágnes Hatalmi szóval című projektje. Eperjesi készülő anyagának érdekessége, hogy a művészi példák többségével ellentétben nem a politikai beszédek paradox jellegére, manipulatív karakterjegyeire és az egész műfaj abszurditására mutat rá, hanem a műfaj pozitív példáit felhasználva szembesíti azokat például a hazai politikai beszédkultúra vigasztalanságával.

A kölcsönvett, kisajátított, majd a művész által előadott politikusbeszédek, beszéd-töredékek sajátos példája Szeleczki Rozália Én, Hunvald György című 2010-es videója, ahol a művész csak az ismétlés eszközét használta, a politikus szavait nem változtatta meg. De a politikus szerepében a művésszel újrajátszott interjú talán a maga eszköztelenségével tárta fel igazán a politikusbeszédek valódi természetét: semmitmondás, körülírások, elkendőzések, a nyelv mesteri hajlítgatásai… kontextusából kiemelve, a maga teljes valójában megmutatkozhatott egy ilyen beszéd abszurditása.

A műfaj egyik legérdekesebb kísérlete, Clemens Von Wedemeyer 2008-as Die Probe című filmjének kritikai potenciálja viszont talán épp kidolgozott filmszerűségében és valószerűségében, na és persze kétértelműségében van jelen. A filmben egy választási győzelem ünneplése után a megválasztott jelölt beszédet próbál segítőjével. A beszédrészletekből, kettejük párbeszédéből viszont akár arra is következtethetünk, hogy mégsem fogadja el a jelölést. A film záró jelenete, a reflektorfényben álló politikus a színpadon és a felzúgó tapsvihar azonban nem adja meg a választ a szereplő és a néző dilemmájára sem.

cibic_3.jpg

Jasmina Cibic: Spielraum – The Nation Loves It, kiállítás enteriőr I © Ludwig Múzeum

Jasmina Cibic a Spielraumban szintén az abszurditást használja és fejleszti tökélyre. Tulajdonképpen megfilmesíti a Kraustól kölcsönzött címet, melyben a szerző az (irodalmi) nyelv és az építészet dekorativitásának túlburjánzására mutat rá. Filmje háttere egy konstruált, kiállítóérben megvalósított színpadkép, amelyben ő maga is mintegy mozgó díszletelemként van jelen, öltözéke kamuflázsként olvad környezetébe. Az összkép valahogy El Liszickij Proun-elméletét idézte nekem: festészet, szobrászat, építészet plusz a konceptuális design elemeinek összehangolását, amiben a művész többé-kevésbé maga is egy térbeli alkotórészként van jelen. Az asszociáció talán nem is annyira légből kapott, hiszen El Liszickij Proun betűszavának megfejtése „az új megszilárdításának tervei”. És helyben is vagyunk. Hiszen a Cibic által idézett protokolláris beszédek, amelyek majdani protokolláris épületek verbális megalapozását hivatottak elvégezni, valami új megszilárdításának az elképzeléséből fakadtak. Cibic „klasszikusokat” (Sztálin, Thatcher, Truman, Kohl stb.) idéz. Beszédeikben a vizionált új épület szimbolikusan eggyé olvad a „nemzet” megújításának igényével, jellegzetességei a nemzet karakterjegyeivel harmonizálnak, az épület fizikai „felemelkedése” a nemzet felemelkedésének allegóriájává lesz.

spielraum_-instruments_square-e1421742055552-1024x575.jpg

Jasmina Cibic: Spielraum – The Nation Loves It, jelenet I © Jasmina Cibic

Az elképzelések gyakorlati és elméleti kudarca jelenik meg Cibic filmjében, a kreált színpadképben, a kimondott szavakban, a folyamatos nekifutásokban, hogy a mondatok értelmet kapjanak, a szöveggel folytatott küzdelemben, hogy a semmitmondó szinonimák jelentéssel telítődjenek – és annak biztos tudatában, hogy a szavak mögül, az elképzelt tartalom mögül hiányzik a lényeg.

A film talán épp e biztos tudás miatt hagy hátra kétségeket – a kiállítás egész inszcenálása, a színpadkép-jelleg, a beszédeket tulajdonképpen „egymás ellen” kijátszó és protokolláris semmitmondásukat ekképp pellengérre állító művész talán túlságosan is direkt kritikáját adja tárgyának. Enigmatikusak a fotók, enigmatikus a díszlet, az architektúra – és mégis azzal az érzéssel távozunk, hogy minden ki lett mondva.

A kiállítás megtekinthető március 8-ig.

spielraum_triangles_square-1024x1024.jpg

Jasmina Cibic: Spielraum – The Nation Loves It, jelenet I © Jasmina Cibic

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány