A közösségfeljesztés, az oktatás és a művészetek kritikus perspektívái egyre fontosabbá válnak napjainkban. A kritikai pedagógia e területek összefogásával közelíti meg a társadalmi és kulturális problémákat, az erőviszonyok hagyományos struktúráit, érzékenyíti egymás iránt a különböző területek szereplőit, javítgatja a fennálló rendszer hiányosságait. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ egyik kezdeményezése, a Capazine hat éve szólítja meg egyszerre a szakma képviselőit és a szakmán kívül álló, érdeklődő laikusokat, hogy hátrahagyva a modernizmus reprezentációs technikáit, új, az információs technológia korában járható utakkal kísérletezzen.
A Capazine eltérő tematikák mentén szerveződő projektjei előadásokkal és beszélgetésekkel indulnak, majd viszonylag hosszú, közel egy éves, intenzív munka után egy fanzine jellegű kiadvány és egy kiállítás foglalja össze a résztvevők megfigyeléseit és azok lenyomatait. A sok tekintetben művészeti-egyetemi kurzushoz hasonlító folyamat során nemcsak a különböző hátterű alkotók, hanem a kritikai pedagógiának helyet adó intézmény is tanul: befogadóbbá válik. A szokásostól eltérő program kidolgozásának célja jellemzően bizonyos korosztályok és társadalmi rétegek elérése: a Capazine a szakma fiatal képviselőit és a más (tudomány)területekről érkezőket szerette volna megnyerni és közös platformra hozni.
A fotográfiai központ régóta tervezte, majd 2017-ben határozta el, hogy kiegészíti programját egy olyan műhelymunkát idéző tevékenységgel, mely a fotográfusokat, a kultúra más területein alkotókkal, például képzőművészekkel vagy akár teljesen más, nem művészeti érdeklődésű emberekkel köti össze. A program kidolgozója Gellér Judit, az intézmény akkori kurátora volt, aki a Fiatal Fotóművészek Stúdiója (FFS) irányából is érzett igényt olyan közös gondolkodásra, mely az intézményesített fotográfiaoktatás mellett nyújt lehetőséget rendszeres formában szabad és kötetlen munkára. A Capazine, melyhez már a legelejétől csatlakozott Mucsi Emese is, (szintén a Capa kurátora), mint állandó workshop-vezető és szerkesztő, végül 2018-ban indult a Let’s play című kiadvánnyal és kiállítással. Ezt azóta öt, hasonlóan tematikus szám követte, most pedig már a hatodik szám munkálatai folynak.
A kiállítóhelyeken egyre inkább alaptevékenységgé válik a szokásos nyitva tartás melletti programok szervezése, melyek megoszthatók a közösségi médiában és nagyobb látogatószámot generálnak. Az alternatív tanulási lehetőséget biztosító, múzeumpedagógiai programok nem csupán a közösségi médián keresztül találják meg résztvevőiket, az intézmények általában körültekintően dolgozzák ki azt a módot, mellyel bővíthetik célcsoportjukat. Erre azért van szükség, mert ezek a programok jellemzően új látogatókat kívánnak megszólítani, így a hagyományos csatornák, a meglévő közösség informálása önmagában nem elégségesek.
A Capazine felhívására eleinte ugyan kevesen jelentkeztek, de a kiadványok és kiállítások sikerének nyomán a jelentkezők száma megsokszorozódott, az információ lényegében szájról szájra terjedt. A szakmai résztvevők összetétele tükrözi a Capa Központ fotográfiaképét:
fotóriporterek, posztkonceptuális alkotók, társadalmilag elkötelezett művészek, médiaművészek, a képzőművészeti fotóhasználat képviselői, tehát a fotó médiumával különböző módon dolgozó alkotók egyaránt jelen vannak a Capazine történetében.
Voltak, akik az egyetem befejezése után, mások továbbtanulás helyett, esetleg az alkalmazott munka monotonitásának oldására, az új fotográfiai gyakorlatok megismerése vagy a kiállítási lehetőség fényében döntöttek a részvétel mellett.
A fotográfusok mellett a Capazine projektek nyitottak képzőművészek és szakírók, illetve, kis túlzással bárki számára. Mivel fontos célkitűzés a határterületek bejárása, a lehetőségek feltérképezése a társmédiumok keresztmetszetében, illetve az interdiszciplináris megközelítés is, a kurátorok már a kiválasztási folyamatban odafigyelnek, hogy a csoportokban, ugyan kisebb százalékban, de a fotó szempontjából laikusnak tekinthető résztvevők is legyenek. Csak néhány eddigi példát említve, a fotográfusok zenészekkel, képzőművészekkel, pszichológussal, food designerrel vagy újságíróval dolgoztak együtt.
A jelentkezéssel mindenki elkötelezi magát a hosszabb, kollaboratív munka mellett: részt vesz az előadásokon, konzultációkon és egyénileg vagy kisebb csoportokban elkészíti a feladatokat, műveket. A projekt a szakmai (azaz elméleti és gyakorlati) mellett anyagi támogatást is nyújt. A hasonlóan komplex workshopok ára külföldön, de itthon is, igen magas, így a pályázatok elbírálásánál az is szempont, hogy ki mennyire fér hozzá az erőforrásokhoz.
Az elmúlt években közel száz résztvevője volt az projektsorozatnak. Kocsi Olga, képzőművész visszatérő vendég. Őt, saját elmondása szerint, eleinte a témák érdekelték, de időközben rákapott a közös gondolkodás, alkotás ízére is. A Let’s eat alatt Szabó Eszter Ágnessel dolgozott együtt, közös munkájuk, az Irma5seconds, még mindig zajlik. Kocsi Olga alkotópárosban dolgozik az aktuális fanzine lapszámon is, amely a film és fotó viszonyát kutatja. Ezúttal Schór Ádám a partnere. “A Capazine a kiszámíthatatlan találkozások és a vegyes társaság miatt érdekes” – jegyzi meg.
A műfaji és diszciplináris átjárást erősítik a zinek mentorai, továbbá azok a szakemberek is, akiket a kurátorok a tematikához illesztve hívnak meg, hogy a résztvevők tájékozódjanak, szakirodalomhoz, információkhoz jussanak. Az első szám, mely a játék és a fotográfia viszonyával foglalkozott, Gerhes Gábor képzőművész és Csatlós Judit antropológus, kurátor, a Let’s play Szigetvári Andrea zeneszerző, a Let’s pet Miklósvölgyi Zsolt kritikus, szerkesztő, a Let’s eat Szalipszki Judit, kurátor közreműködésével valósult meg. A műhelyvezetők olyan izgalmas szempontokat hoztak be a témák fotó alapú feldolgozásába, mint a konceptuális gondolkodás, a kulturális antropológiai megközelítés, a mesterséges intelligencia és a zene viszonya, a poszthumán elmélet vagy a sokszínű food art. A meghívott előadók között ott volt például Mathieu Asselin, kutatásalapú műveiről híres fotográfus és Illés Zsófia, részvételi módszertanokkal foglalkozó multidiszciplináris alkotó is, hogy csak néhány példát említsünk.
A Capazine olyan témákat keres, amelyek lehetővé teszik a szokatlan, izgalmas szakmai együttműködéseket, a fotográfia határainak keresését. Fontos, hogy nagy nyilvánosságot tudjanak megszólítani és hogy legyen intermediális és/vagy interdiszciplináris vetületük. Az eddigi hívószavak távol állnak a politikai mezőtől, nem boncolgatnak olyan kényes kérdéseket, mint a demokratikus működés, szexualitás vagy gender.
A kiválasztott téma keretein belül a résztvevők szabad kezet kapnak.
A megjelenő művek egy része valóban indigóként szívja fel a kísérleti megközelítést, az előadók nézőpontjait, így hozva mozgásba a fotográfia műfajáról szóló meglevő tudásunkat. A továbbiakban szeretnék néhány izgalmas példát kiemelni az eddig megjelent kiadványokból. A Let’s dance-ben Kaincz Orsolya és Regős Benedek a fotográfiát és a zenét tették egymás függvényévé, lényegében fotografikus kottát alkotva. A kotta olvasásakor a zenészek kizárólag vizuális elemek alapján kiváltott benyomásaikkal dolgoztak, azokat alakították hangokká. A hangzást a vizuális kompozíció feszültsége, a kontraszt és a véletlenszerűen felbukkanó absztrakt képi elemek határozták meg. A partitúra, mely posztinternetes vizualitást idéz, a hagyományos zeneművekhez képest nem tartalmazott konkrét utasításokat, így az előadóknak jóval nagyobb szabadságot biztosított. A Let’s dance zenészcsapatának a partitúra alapján készült kísérleti előadása a capazine részét képező bakelit lemezen hallható.
A Let’s pet egyik kiemelkedő munkája Holló Zsuzsa Tapetum Lucidum című sorozata, melyben a fotografikus érzékelést az állatok, az emberinél sok esetben lényegesen hatékonyabb, vizuális észlelésének vizsgálatával köti össze. A tapetum lucidumok fajonként eltérő felépítésű rendszerei fényes, színes, tükröződő felületek. Működésüknek köszönhetően egyes állatfajok egyedeinek éjszaka megvilágított szeme szinte ragyog.
Holló Zsuzsa a tapetum lucidum és a fény találkozásának hatására kiváltott arany, zöldessárga, zöldeskék, kékes, lilás, vagy fehéres absztrakt formákat az elő nem hívott, látens fotogramokhoz hasonlítja. Majd a poszthumán nézőpontot megidézve, némileg kivonja saját emberi alkotókészségét és műalkotásokként mutatja fel őket. Lázár Eszter is az emberi és nem-emberi közötti határokat keresi, mikor a Let’s plant projektben az orchideákat felöltözteti, divatos kiegészítőkkel látja el őket. Az összeállításokról készült divatfotók világítástechnikája, minősége jól illeszkedik a glossy magazinok világába, szinte elhiteti velünk, hogy az orchideának is szüksége lehet egy csillogó, ezüstös kiegészítőre.
A Let’s plant néhány munkája nem lép túl a természetes és az ember által konstruált környezet találkozásának ábrázolásán. Példákat látunk arra, hogyan próbál teret hódítani a növényzet a városokban, abszurd helyzeteket, ahol a jeleket olvasni nem tudó növényzet átlépi a korlátokat, egymásnak feszülnek bokrok és épületek. A képeket látva nehéz eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk. A médiumok közötti átjárás egyik magával ragadó példája Pfliegel Bálint és Rácmolnár Milán képekkel elmesélt sci-fi története, mely a jövőbe tekint és egy 2094-ben elhalálozott antropológus visszaemlékezésein keresztül képzeli el századunkat, legalábbis annak ökológiai vetületeit.
Elgondolkodtató Nunkovics Róbert munkája a Let’s play hasábjain. A leírás szerint a fotós projektje Tomy Montana, a hajléktalan művész hétköznapjainak dokumentációja volt, annak a játéknak a bemutatása, ahogy Montana, hogy némi bevételhez jusson, a megszólított járókelők nevét egyetlen vonallal megrajzolja. Nunkovics szerint ez az egyszerű szabály megannyi lehetőséget teremt. A zineben (és a kiállításon is) azonban csak kisebb részben látjuk a fotós dokumentarista képeit. Nagyobb részben Tomy Montana kap felületet, akinek így a rajzai sokkal jobban érvényesülnek.
Úgy tűnik, hogy a játék valójában inkább arról szól, hogy ki a művész ebben a projektben.
Nunkovics készít autonóm riportot Montanaról vagy Montana munkáját dokumentálja Nunkovics? Ki itt az alkotó és el kell-e döntenünk?
A Let’s eat könyvben Matók Zsuzsi és Sztrehalet Oxána felvetésére a látvány és az ízélmény közötti átjárást próbálhatjuk ki. A Gusztus című munka a fotográfiát és az ízlelést kapcsolja össze úgy, hogy a valós hozzávalók helyett képek összhatásából áll össze a négy alapíz. A leírás szerint az alkotók a reklámiparban is alkalmazott, rejtett, vizuális manipulációs technikákat sajátították ki és használták arra, hogy hatást gyakoroljanak a befogadóra. A különös csendéletek, növényi elemek, emberi testrészek, vagy a kék háttér előtt felszálló füst annak ellenére izgalmas ízegyüttest alkotnak, hogy cseppet sem emlékeztetnek ínycsiklandó, jól stylingolt ételfotókra, a néző szájában pedig nem fut össze egyből a nyál.
Ahogy bármilyen oktatási helyzetben, a Capazine alkotói között sem képes mindenki – a hosszú edukációs folyamat ellenére sem – érzékenyen reagálni a műfaji határok lebontására. Vannak olyan alkotások is, melyek a fényképezést a már bevált módon alkalmazzák a témák árnyalására és nem nyitnak különösebben a komplexitás irányába, ennek ellenére megfigyeléseik segítik érzékelhetővé tenni a kontextust a befogadó számára.
A Capazine olyan tudásforma, mely a hagyományostól eltérő módon konstruálódik, hiszen nem összetartozó szakterületeket és emberi kapcsolatokat integrál. Az adott néhány hónapra rugalmas mester-tanítvány viszonyok alakulnak ki, így tudomány- és kultúraközi együttműködései generációkat is összeköt. Oktatási térré változtatja a galériát, oldja a korábbi, osztálytermekkel kapcsolatos, rossz beidegződéseket. Mindezek, továbbá a tipikustól eltérő programstruktúra együtt garantálják az elmélyült közös munkát és a pedagógiai program sikerét.
A teljes programsorozat körülbelül tizenkét alkalomból áll, melynek első részében meghívott előadók vezetik be a témát, majd ezt követik a beszélgetések, gyakorlati feladatok és konzultációk. A hosszabb nyári szünet pedig alkalmat ad az önálló fejlesztésre. Jellemzően az őszi időszakra esik a programsorozatot lezáró kiállítás és a kiadvány szerkesztése, megjelenése. A Capazine olyan mozaikszó, mely a befogadó intézmény nevéből és a zine, fun(zine) szavakból áll. A zinek eredetileg szubkulturális közösségeknek szóltak. Az olcsón előállítható, kis példányszámú újságok többnyire szókimondó, kevésbé ellenörzött tartalmakat tudtak terjeszteni, közösségépítő hatásuk volt, mely a Capazine esetében is lényeges szempont.
Az egyes programzáró kiadványok nem egységes formában jelennek meg, a téma és a közös felvetések együtt alakítják ki a végeredményt. Nagy részüket Szmolka Zoltán és Vékony Dorottya tervezte, legutóbb pedig Kosnas Robin kapcsolódott be grafikusként a munkába. Az első kiadványban, mely a játék tematikáját bontja ki, nagyméretű képeslapokon nézegethetjük a fotókat. A lapok kitéphetőek és játékba hozhatóak. A Let’s plant oldalai egymásba vannak ültetve, a zöld borító védelmezően fogja körül az egyes projekteket bemutató, plakátként is használható oldalakat. Címlapján betűkként csíráznak az elültett gondolatok. A Let’s dance nemcsak felidézi a lemezborítók méretét és formáját, hanem valóban részét képezi egy bakelit, melyen több, a résztvevő művészek által komponált, előadott darab is hallható. A Let’s pet könnyen zsebrevágható könyvecskéjének oldalain pedig mintha azok az emberi kezek köszönnének vissza több helyen, melyek a fotókon látható ember-állat interakciókról válnak le és szabadulnak el.
A projekt, mint pedagógia program az intézmény, a kurátorok és a látogatók (résztvevők) kölcsönös, többoldalú kommunikációjának modelljeként is értelmezhető, mely a kreatív képességek fejlesztése érdekében hozza mozgásba a hagyományos múzeumi tevékenységeket, hogy hozzásegítsen korunk értékeinek kreatív megértéséhez. Az alkotó megtapasztalja az egymásrautaltságot, kipróbál különféle tudományközi módszereket, kísérletezik, játszva tanul, eligazodik az adott rendszerekben, lehetőségeket mérlegel, a korábbi gyakorlatok felülírásán dilemmázik, stratégiákat gyárt, az összetett jelenségeket többféle szempontból vizsgálja. A kurátor megismeri látogatóit és a fiatal művészeket, az alkotói folyamatokat, “külsős” módszertant tanult és szakemberek segítségével tágítja tudását a világról. A művészettörténészek, szakírók is együtt dolgoznak a művészekkel, így belülről követik, néhol aktívan befolyásolják a kreatív folyamatot. A modell engedi, hogy az alkotói és kurátori szerepek megismerhetővé és bizonyos helyzetekben akár feloldhatóvá is váljanak.
A folyamatnak köszönhetően a Capa Központ, mint fotográfiára, a dokumentáció, képi reprezentáció lehetőségeire fókuszáló intézmény nyitottá válhat a megfigyelésre, a hagyományos keretek átértelmezésére, a megörökítés kritikájára és a fotográfia műfaját különböző, lokális irányokból definiáhatlja újra. Kapcsolatokat építhet, inkluzívabbá válhat. Az ilyen irányú tevékenységre azért is van szükség, mert a közmédiában nehéz tájékozódni, az oktatás pedig sok vakfoltot hagy maga körül. Az edukáció hasonló formái, a komplex tanulási módszerek, a részvételiség gyakorlatai elfogadóbbá teszik a társadalmat, hosszútávon pedig csökkentik az elitizmust, amely még napjainkban is erősen körüllengi a művészeti intézményeket.
Nyitókép: Ladjánszki Máté: Peti kertje © Ladjánszki Máté. Let’s Plant. A képek forrása: Capa Központ
Erdei Krisztina képzőművész.
