Babi Badalov képzőművész és költő Lerikben, Azerbajdzsánban született 1959-ben. 1980-tól Leningrádban élt, 1990-ben pedig nagyméretű festményeivel és tárgyaival szerepelt a Műcsarnok Pétervári újak című kiállításán. Budapesti látogatása után kezdődött több mint húsz évig tartó menedékkeresése, amely során művészként, melegjogi és politikai aktivistaként élt és működött. Németországba, az Egyesült Államokba és Szentpétervárra utazott, majd miután az Egyesült Királyságból visszatoloncolták Azerbajdzsánba, több schengeni országban is menekült státuszt kérelmezett, míg 2011-ben Franciaországban meg is kapta azt. A jelenleg Párizsban élő Badalov művészete egyfajta folyamatos naplóírás és anyaggyűjtés a menekült- és bevándorlólét mindennapjairól, amiket rajzok, kollázsok, térinstallációk, valamint performanszok formájában jelenít meg. Az interjú a tranzit.hu-ban látható Költői aktivizmus című kiállítás kapcsán jelenik meg.
HEGYI DÓRA: Babi, a keleti és a nyugati kultúra ötvözeteként jellemezted magad. Milyen értelemben használod ezeket a kifejezéseket és miként vonatkoznak rád?
BABI BADALOV: Azerbajdzsánban, az iráni határhoz közeli Lerikben születtem egy fanatikus síita családban, amely tradicionális családként tekintett önmagára. Keleti, iszlám kultúrájúak voltak, ezt azonban erősen befolyásolta a kommunista paranoiával áthatott Oroszország félig-nyugati kultúrája. A KGB ügynökei mindenütt, az iskolákban is jelen voltak.
Mi, akik falun éltünk, úgy tekintettünk Bakura, a fővárosra, mint Párizsra. Születésünktől természetes módon kötődtünk a tradicionális helyi kultúrához; a látványok és hangok mélyen az emlékezetünkbe égtek. Az anyanyelvet és az első vizuális benyomásokat: az otthon falait és padlóját, a tarka szőnyegeket és a tradicionális ruhákat, az esküvőkön és más ünnepi alkalmakkor játszott zenéket nem lehet elfelejteni.
Már több mint harmincöt éve az otthonomtól és a hazámtól távol élek, de mindig lenyűgözött az orosz és az európai modernizmus, a poszt-modernizmus, és az, amit „nyugatinak” hívunk, a progresszív európai civil társadalom, a nyugati kultúra. Soha nem éreztem nosztalgiát, és soha nem hiányzott az anyámon kívül más, ő tíz éve ment el. Rettentően érdekel, hogy különböző dokumentumok és tények művészi alakításával miként tudom bemutatni az életem alakulását, az integrációt. Fontosnak tartom, hogy kulturális misszióm a valósággal való szembenézést tükrözze, hogy életem keleti és nyugati aspektusainak találkozását illetően őszinte maradjak. Néha melankolikussá tesz a múlt, de nosztalgiát csak akkor érzek, ha az anyámhoz fűződő misztikus szeretetemre gondolok. A tőle való elszakítottság mély csöndbe zár, amely csak a csillagok és köztünk lévő felmérhetetlen távolsághoz hasonlítható.
Babi Badalov: Költői aktivizmus, installáció részlet I Fotó: Tulisz Hajnalka
H.D.: Mesélnél a gyermekkorodról? Miként tudott a helyi kultúra és különösképpen a vallás megmaradni a szovjet időkben?
B.B.: Nagyon szegény családba születtem, a hetedik voltam tíz gyerek közül. A házunk falait sárból tapasztották, a földpadlót rengeteg olcsó, öreg szőnyeg takarta. Kisfiú koromban nagyon különbözőnek éreztem magam másoktól és mindig arra vágytam, hogy különlegesnek tartsanak. Rajzoltam, művésznek szerettem volna tűnni, de a családom nagyon szegény volt, új ruhára sem tellett. Először életemben tizenöt évesen kaptam új inget. A bátyáim ruháit hordtam tovább, ők pedig a jómódú unokatestvéreinktől kapták őket. Folt hátán folt fedte nadrágjaim térdén és fenekén a lyukakat.
Manapság imádom a szakadt térdű nadrágokat, a gyerekkoromra emlékeztetnek, és kényelmesen is érzem magam bennük, épp ellenkezőleg, mint akkoriban, amikor szörnyen megviselt, hogy látszik rajtam a szegénység.
Emlékszem, anyám mindig elvitt a Muharram hónapban megrendezett Ásúra ünnepségre ahol én erősen ütöttem a mellkasom, hogy megemlékezzek a kerbelei csatában lemészárolt Huszajn ibn Ali-ra. A falunkban nem jelentett problémát a vallási rítusok megtartása, épp elég messze volt mindentől.
H.D.: Húszas éveid elején, a katonai szolgálat után hagytad el faludat, hogy Leningrádba költözz. Mi vitt Leningrádba és hogyan találtál ott hasonló gondolkodású embereket? Már ekkor művésznek és költőnek tartottad magad? Mesélnél egy kicsit erről az időről?
B.B.: 1978-ban besoroztak a szovjet hadseregbe – ez akkoriban kötelező, elkerülhetetlen volt. Egy Moszkvától negyvenpercnyi vonatútra lévő helyre kerültem, ott töltöttem ezt a két évet. Oroszul nem beszéltem, csak azeri és talis nyelven. A katonaság alatt úgy-ahogy megtanultam oroszul, de olvasni akkor sem tudtam. A két év leteltével visszamentem a falumba. Arról álmodoztam, hogy Leningrádba költözök, egy igazi modern városba, és művész leszek. Be is jelentettem a legidősebb bátyámnak, aki az apámnál is dominánsabb férfi volt a családban, hogy Leningrádba megyek művészetet tanulni. Valójában csak a falumat akartam elhagyni. Álmodoztam arról, hogy abban a múzeumokban gazdag városban élek majd, amelyben Dosztojevszkij. Az ő műveit azeri nyelven olvastam, az iskolában is tananyag volt.
Leningrádban aztán kötetlen formavilágú rajzokat készítettem, többnyire fekete tintával. Avantgarde művész szerettem volna lenni, mást csinálni, mint a hivatalos szocreál művészet. Megismerkedtem Vadim Ovcsinnikovval, majd az ellenkultúra-impresszárió alternatív művésszel, Timur Novikovval és csoportjával – ők változtatták meg az életem.
Költészettel foglalkozom, de soha nem tartottam magam költőnek. A barátaim szeretik a műveim, amelyek gyakran nyelvtanilag helytelen mondatokból állnak.
H.D.: Miért döntöttél úgy, hogy nem térsz vissza a Szovjetunióba? A kontroll és félelem meghatározó volta miatt? Érezted a rendszer összeomlását? Milyennek láttad Budapestet 1990-ben?
B.B.: 1990 nehéz időszakot jelentett az összeomlás szélén lévő Szovjetunióban. Az államot alkotó ötven köztársaság mindegyike a kiválás fele tendált, mindenütt káosz uralkodott, ugyanakkor a nyugati határok megnyílóban voltak. Nacionalizmus, szervezett bűnözés és homofóbia ütötte fel a fejét. A köztársaságokban az etnikai csoportok szabadon élték meg kulturális tradícióikat, melyeket a kommunista rezsim hetven éven át elnyomott. Mivel én a Kaukázusból származom, veszélyben voltam, amiképp sok más kisebbség is.
1990-ben részt vettem egy nagyon fontos kiállításon a budapesti Műcsarnokban, A Pétervári Újak – Fiatal leningrádi képzőművészek volt a címe. Ottlétünkkor egy magánházban laktunk, aminek a kertjében almafák nyíltak. A trolin utazva a magyar barátaink figyelmeztettek minket, hogy ne beszéljünk oroszul, mert a magyarok utálják az orosz kommunistákat és inzultálhatnak minket. A budapesti kiállítás után részt vettem egy münsteri rezidenciaprogramban, kiállításom volt az Egyesült Államokban, az Oregon állambeli Eugene-ben, majd később többször is kiállítottam az Államokban. Három évet töltöttem ott, ebből két és felet illegálisan, vízum nélkül.
H.D.: Gondolom, egy szabadabb élet reményében érkeztél, hátad mögött a titkos rendőrség által kontrollálttal, amit odahaza megismertél. Milyen tapasztalatokat szereztél így, hivatalos iratok nélkül? Hogyan kezeli a nyugati demokrácia a bevándorlókat? Beszélnél ezekről az évekről?
B.B.: Huszonöt évvel ezelőtt könnyű volt illegális bevándorlónak lenni, talán azért is, mert az egész világ a peresztrojkával, a Szovjetunió szétesésével foglalkozott. Keleten épp csak megjelent a kapitalizmus, milliók ihattak először Coca Colát, Pepsit, vagy szívhattak Marlborót az utcán félelem nélkül. Hivatalos papírok nélkül simán lehetett élni, ha semmi törvénybe ütközőt nem követtél el.
Számos országban voltam bevándorló. Az Egyesült Királyságban például elég kemény dolog illegális bevándorlónak vagy menekültnek lenni. Ellentmondásnak tűnhet, de a rend több kontrollt és kevesebb szabadságot jelent. Sokan indulnak az Egyesült Királyság felé, mert ott, mivel törvényellenes az utcán aludni, az érkezőknek szállást biztosítanak. Franciaországban ezzel szemben lazább a rend és kevesebb a kontroll. Szállást ugyan nem biztosítanak, de mégis sokkal szabadabbnak és boldogabbnak érezheted magad. Könnyű olyan „tábort”, tágas teret találni, ahol százak elalhatnak, mint például egy többemeletes épületben. Alhatsz ott, megreggelizhetsz, majd útnak indulhatsz ismét. Sok ilyen táborban, iratok nélkül élő embereknek kialakított „hotelekben” laktam. Manapság amikor Párizsban sétálok, gyakran találkozom olyan hajléktalan italozó emberekkel, akikkel együtt éltem egy-egy ilyen helyen. Még mindig az utcán, vagy táborokban alszanak, ami elszomorít.
Amikor menekültstátuszért folyamodtam az Egyesült Királyságban, rögtön lekapcsoltak. Majdnem minden menekülttáborban jártam ott. Skóciába is elkerültem, de nem mondhatom, hogy igazán jártam volna ott, mert soha nem voltam szabad. A Dungavel kiutasító-központban voltam húsz kilométerre Glasgow-tól, innen kerültem a Campsfield fogdába Oxford mellé.
Végül kétévi sikertelen próbálkozás után három határőr visszatoloncolt Azerbajdzsánba. Ezalatt a két év alatt rengeteg kellemetlenséget éltem át. Többször vettek tőlem ujjlenyomatot, kézlenyomatot, DNS mintát, menekültként számtalanszor diszkrimináltak. Gyűlölöm a bevándorlási rendszert, ez az egyik legigazságtalanabb, leginkább antidemokratikus képződmény.
Babi Badalov: Költői aktivizmus, installáció részlet I Fotó: Tulisz Hajnalka
H.D.: Mit jelentettek számodra a művészeti közösség és az aktivista barátok ezekben az időkben? Mit jelent az, hogy megosztod a munkáid a művészeti közeggel és hogyan kapcsolódik ez aktivista tevékenységedhez? Vagy ezek egymásba érnek, amint azt kiállításod címe, a Költői aktivizmus sugallja?
B.B.: Csak néhány művész-barátom tudta, mennyit szenvedtem, hogy megkapjam a menekültstátuszt. Diszkrimináltak, mert az országom megítélése nagyon rossz Franciaországban, mivel az Azerbajdzsánt dinasztikus és diktatórikus módon uralók lerombolták az ország reputációját. Örményként jóval több támogatást kapnék Franciaországban.
A művészetem az életem része, és úgy dokumentálom az új életet egy új országban, hogy közben nem érzek nosztalgiát a múlt iránt. Mindenkihez szeretnék szólni a gyermekkoromról, a szeretetről, a politikai szembenállásról. Szeretek provokálni; szeretek sírni, ordítani és magyarázatot adni. Folyamatosan a traumákkal teli múlt elől menekülök.
Hiszek a költészetben. A szavak komoly erőt jelentenek, egy egyetemes nyelv részei, amely csak néhány lépésre van az ideális világtól, mert a költészet dialógus. Nem állhatom többé a műalkotásokat. Halott, diszfunkcionális design-darabok.
Anish Kapoor tömegeket téveszt meg. Milliókat szór el hatalmas szobraira, hogy formába öntse filozófiáját, ami nagyjából a gyerekkönyv-illusztrációk felnőtt méretűvé pumpálása.
Vannak a művészeti közegben kulturális fasiszták, akik becstelenek és diszkriminatívak. Ez különösen áll Törökországra, amely kulturálisan nagyban kötődik a volt Szovjetunió török tagköztársaságaihoz. Nem hívnak meg művészeket és nem támogatnak munkákat Azerbajdzsánból, Türkmenisztánból és más földrajzilag és kulturálisan is közeli országból. Amióta a Szovjetunió szétesett és Azerbajdzsán függetlenné vált 1991-ben, az itteniek több török könyvet olvasnak, minthogy a két nyelv nagyon közel áll egymáshoz. Isztambulban ezzel szemben csak örményeket látnak szívesen, mert ők a népirtás miatt szétszórtabban élnek a világban.
Az én munkáim soha nem keltettek figyelmet keleten, iszlám országokban – attól tartok, ez a nyíltan felvállalt homoszexualitásom miatt van.
A képmutatás mindig is jelen volt, a demokratikus, liberális értékeket sokféleképpen használták is. A kis autonóm eurocentrikus csoportok kizárólag a nyugati értelmiséghez kötődnek és olyan totalitárius rezsimekben képviselik a demokrácia, a civil társadalom és a liberalizmus elveit, ahol a diktátorok hatalmának megingatása infrastrukturális és baloldali bázis nélkül teljesen reménytelen. Ellentmondásosnak tűnhet, amikor azt látjuk, hogy a baloldaliak és a liberálisok konzervatívként működnek, és maguk is hasonlóképp tudatlanok és arrogánsak, mint az általuk kritizált csoportok.
H.D.: A barátaidnak gyakran mutatsz beduin törzsi zenéket; mit jelentenek ezek számodra? Én ezt egyfajta férfiak közötti vonzódásként értelmezem, közösen megélt transzállapotként, amelyet a zene generál.
B.B.: Szeretem a melankolikus arab törzsi zenéket. Anyám szelleméhez kapcsol, felidézi a szemeit, érzem a jelenlétét. Talán az őseim valamely távoli sivatagi törzsből származtak, olyan vidékről, ahol homokos dűnéken tevék járnak-kelnek a horizonton.
A klasszikus zenét is szeretem. Mozart Requiemje az egyik kedvenc darabom. Szeretem Mozart lelkét. Beethovent többet hallgatok, mint Bachot, de ez a napokkal együtt változik, néha inkább Handelre vágyom, zseniálisnak tartom a zenéjét. Mindenféle zenét, így a punkot is szeretem. Van úgy, hogy reggel Mozarttal kezdek, délután jöhet a Sex Pistols, este meg Brian Eno.
A marokkói táncokat is szeretem. Gyakran táncolok egyedül, tanítom magamnak a mozdulatokat.
H.D.: Úgy tűnik, nagyon jól érzed magad Párizsban. Mit jelent neked ez a város? Barátokra találtál, hasonló gondolkodású emberekre, a kultúrák olvasztótégelyére. De mire még?
B.B.: Szeretek Párizsban élni, nagyon boldog vagyok itt. Szeretem a szobám, az ablakom, ami a városra nyílik. Sokszor úgy érzem magam, mint egy madár, amikor kilépek a házból és elindulok a metró felé. A multikulturális helyek magabiztosságot adnak. Szeretem a bevándorlókat, közösséget érzek velük, megoszthatom velük a gondolataim.
________
Babi Badalovval a tranzit.hu nyitott irodájaként működő Majakovszkij 102-ben megrendezett Költői aktivizmus (Poetical Activism) című kiállítása kapcsán Hegyi Dóra az interjút e-mailen készítette 2015 októberében.
A kiállítás megtekinthető: 2016. január 9-ig
Helyszín: Majakovszkij 102 – tranzit.hu nyitott iroda. Cím: 1068 Budapest, Király utca 102. I/1.
Nyitva tartás: csütörtök – péntek – szombat: 14 és 18 óra között
vagy egyeztetés alapján az office@tranzitinfo.hu címen
