Halász Péter búcsúelőadása életem egyik leginspirálóbb eseménye volt. A halálos kórban szenvedő világhírű színházművész és pedagógus három évvel ezelőtt, 2006. február 6-án, a budapesti Műcsarnokban élve felravataloztatta magát. Virágokkal övezett fekete emelvényre helyezett koporsóban feküdve hallgatta őt búcsúztató barátait és munkatársait. Sok száz érdeklődő jelent meg az eseményen, amelyről Vietnamtól Venezueláig beszámolt a világsajtó. Soha magyar színházi előadás nem kapott még ekkora globális médiafigyelmet.
Halász Péter a ravatalán (2006. február 6, Műcsarnok, Budapest) | © Najmányi László
Magyarországon, az emigrációból való visszatértének néhány hónapig tartó szenzációja előtt és után csak kevesen becsülték. Búcsúelőadásának telt házát is csak közelgő halálának szenzációértéke eredményezte. „Bár annyian eljöttek volna az előadásaimra, mint a temetésemre”, mondta búcsúbeszédében Halász Péter. Néhány héttel később, 2006. március 9-én, New Yorkban halt meg. Az 1970-es évek közepén a bolsevik diktatúra hatóságai emigrációba kényszerítették színházát. Mint annyi más Magyarországról elkergetett művészt, köztük engem is, New York fogadta be őket. Miután Európában ismertek lettek, New Yorkban vált a Squat színház világhírűvé. Halász Péter nem akart Budapesten meghalni. New Yorkot érezte otthonának. Ott nem számított marginalitásba szorítandó, zavaros különcnek. Míg Magyarországon a politika és a szakma hatalmasai kirekesztették, Amerikában elismerték munkáját. A Squat színházat több alkalommal is kitüntették a csak a legjobbaknak járó Obie díjjal. Halász Péter és munkatársai, akik saját erejükből lettek világhírűek, Magyarországon még egy Jászai díjat sem kaptak, amire minden szappanopera színész számíthat néhány évi ripacskodás után.
Halász Péter a ravatalán (2006. február 6, Műcsarnok, Budapest) | © Najmányi László
Magyarország hosszú ideje az egymás iránti közömbösség, a kicsinyesség, gyűlölködés, fortélyos félelmek országa. Különösen a krónikus önkép és önbecsülés hiányban szenvedő értelmiség igyekszik minden erejével „eltörpésíteni, megmanósítani” (Hamvas Béla terminusai) magát. Képek égtek az agyamba. Molnár Gergely ismeretterjesztő előadással és performansszal kísérve remek román filmeket mutat be az 1970-es évek közepén a Ganz-MÁVAG Művelődési Központban. A hatalmas nézőtéren rajtam kívül senki sem ül. Még az úgynevezett „független” kultúra jelesei sem jöttek el megnézni a valaha élt egyik legnagyobb itt született elme előadását, mert gyűlölték a románokat, a később a Spionst megalapító Molnár Gergelyt pedig szinte mindenki paranoid elmebetegnek tartotta. Az is zavarta őket, hogy ügyelt külsejére, választékosan, mindig az alkalomhoz illően öltözött, tiszták voltak a kezei, s használt kozmetikumokat amikor itt még a büdös láb és hónalj volt a sikk. Igazi európaiként mutatott példát egy barbár, önelégült, ostoba gőgtől megvakult és megsüketült kocsmaországban. Soha senki nem állt ki mellette. Eltűrték, hogy a hatalom lefasisztázza, a fasisztázását a „liberális” (valójában a másképpen gondolkodást dühödten nem toleráló) értelmiség később maga is folytatta. Árulónak tekintették, amikor az értelmiségi aklot otthagyva megcsinálta az országban a punkot. Senki sem tiltakozott, amikor a Spionst elkergették Magyarországról. Azok sem, akik pár hónappal később a Spions számok lebutításával csináltak maguknak máig tartó karriereket. Most csodálkoznak, hogy az azóta Helmut Spiel! néven, Montreálban reinkarnálódott szellemóriás miért nem áll szóba magyarokkal.
Siratófal | © Najmányi László
Az agysejtjeimbe beleégett másik kép a Halász Péter vezette Városi Színház üres nézőterét mutatja. A színpadon Péter új darabja megy, amely minden más országban azonnali szenzáció lett volna. Itt fanyalogva, gúnyosan írtak róla a pár percre betévedő „progresszív” kritikusok, ugyanazok, akik később, a halálszagra gyűlve ott tolonganak ravatalánál, akik véresre tapsolják a kezüket a hatalom által működtetett giccs színházak ostoba, lélekgyilkos előadásain. A harmadik kép New York-i utcai jelenet, 1985-ből. Halász Péter egy nyilvánvalóan crack-kokaintól fűtött, magát költőnek képzelő feketének magyarázza el türelmesen, jókedvűen, hogy miért rosszak a versei. Abban az időben nemcsak egy rossz szóért, hanem egy kósza tekintetért is könnyen öltek New Yorkban. Halász Péter annyira értett az utcai feketék nyelvén, annyira ismerte megkínzott lelküket, hogy verselemzése végén a rossz költő nem pisztolyt rántott, hanem együtt nevetett kioktatójával saját tehetségtelenségén.
Najmányi László: Downtown Blues (Borítóterv: Baksa Gáspár; Fotó: Szilágyi Lenke | © Najmányi László
A Halász Péter emlékének dedikált, történetünk közös vonásait és emlékeit ismertető, Downtown Blues című könyvem, és hasonló című theremin lemezem néhány hónappal barátom és munkatársam halála után jelent meg. A Jehuda Lőw Társaskör Kóser Kabaréjának következő két előadását ugyancsak Halász Péter emlékének szenteljük. 2009. január 25-én, a budapesti Sirályban mutatjuk be a Gólem, Gólem trilógia harmadik, Golem Go Home című, önmagában is élvezhető részét. 2009. február 9-én, ugyancsak a Sirályban kerül bemutatásra a Downtown Blues című videokönyvem, amelyet a nyomtatásban megjelent könyv kiegészítésének szántam. Halász Péter szellemében, műsorzáróként levetítem a Karib könyv című videokönyvemet is, hogy a nézők ne a halál igézetében, hanem a Karib tenger szigetlakóinak halált, megaláztatást, elnyomást legyőző életörömével, energiájával feltöltve menjenek útjukra. Halász Péter búcsúelőadása után nem lehet úgy meghalni, mint azelőtt. Halász Péter példája nyilvánvalóvá tette, amit minden gondolkodó embernek tudni illene: nem kell meghalni egyáltalán.
Sajnos a Downtown Blues könyv alatt a fotó szerzője téves,Halász Péterről Koncz Zsuzsa készítette ezt a képet.Kijavítható?