Globális művészettörténet vagy globálizálódó művészet?

Előző bejegyzésemet Arjun Appadurai szavaival zártam, ahol a kultúrantropológus a kultúra és a művészet által betöltött globális szerep fontosságáról beszél. Most következő írásomban közelebb lépek a művészetelmélet, a művészettörténet és a muzeológia tudományához, rávilágítva a globális művészet (global art) és a globalizációs folyamatokra reagáló kortárs művészet közötti különbségekre.

Installation view1, The Global Contemporary. Art Worlds after 1989, ZKM Center for Art and Media Karlsruhe, 2011. Photo - Steffen Harms.jpg

A globális kortárs. Művészeti világok 1989 után, ZKM Karlsruhe (2011-2012), kiállítás enteriőr
fotó: Steffen Harms, © globalartmuseum.de

A mindannyiunk által jól ismert német művészettörténész, Hans Belting a 80-as évektől foglalkozik aktívan a művészet(történet) végének hegeli kérdésével, valamint egy új típusú művész és művészettörténész képzés kialakításával. Törekvése a kezdetekben ugyan süket fülekre talált a hagyományos akadémiai és intézményi keretek között, ám a 90-es évekre nyilvánvalóvá és sokak által ünnepeltté vált tézisének helyessége. Jelen írás esetében ez az elmélet csupán kiindulópontul szolgál, mely elvezet a 2000-es években útjára indított Global Art and the Museum (GAM) elnevezésű projekt alapgondolatáig. Ahogy Belting már egy 1996-os interjúban is elmondja, a kortárs világ múzeumai nem csupán tárgyak bemutatására szolgáló „templomok,” sokkal inkább a dinamikus történelmi változásokkal együtt magukat újradefiniálni képes „színházi” terek.

Installation view2, The Global Contemporary. Art Worlds after 1989, ZKM Center for Art and Media Karlsruhe, 2011. Photo - Steffen Harms (1).jpg

A globális kortárs. Művészeti világok 1989 után, ZKM Karlsruhe (2011-2012), kiállítás enteriőr
fotó: Steffen Harms, © globalartmuseum.de 

A karlsruhei ZKM (Művészeti és Média Központ) falai között Hans Belting és Peter Weibel által 2006-ban elindított kezdeményezés a globalizációt jelöli meg az elmúlt évtizedek legjelentősebb történeti és művészeti jelenségeként. Vélekedésük szerint ezen új korszak kezdőpontja kétséget kizáróan az 1989-es év. Ezt alátámasztandó a szakirodalom gyakran említi példaként a Párizsban épp ebben az évben megrendezett Magiciens de la Terre című nagyszabású kiállítást, mely a korszak amerikai primitivizmus lázával erősen összecsengő koncepcióval operált. A kurátor, Jean-Hubert Martin arra a problémára hívja fel a figyelmet, hogy a kortárs kiállítások gyakorlatilag 100 százaléka figyelmen kívül hagyja a föld 80 százalékának művészeti produktumait. Ennek feloldásaként a tárlat 100 kiállítójából 50-et a nyugati világ kanonizált művészei közül válogatott, míg a másik 50-et az ezen kívül eső, marginális területekről hívta meg. Beltingék megközelítésében a példaértékű projekt egyben a globális művészeti korszak nyitányának is tartható, hiszen azt megelőzően hasonló jellegű vállalkozásra nem volt példa. (A vélekedés továbbra is tartja magát, ezt bizonyítandó a Bibiliotèque Kandinsky a kiállítás 25. évfordulójának alkalmából nyári egyetemet is szervez idén.) A kiállítás, és egyben Beltingék koncepciójának kritikusai azonban veszélyesnek tartják ezt (a visszamenőleges) megállapítást, hiszen pontosan az ilyen jellegű tárlatok – melyek önkényesen figyelmen kívül hagyják több évtizednyi anti-koloniális mozgalom eredményeit – vezetnek a Nyugat és a többiek (West and the rest) típusú szembeállítás életben tartásához.

Magiciens de la Terre, installation with Coffin Car by Kane Kwei. Photo courtesy of Fleisher-Ollman Gallery..jpg

Magiciens de la Terre, Centre Georges Pompidou&Grande Halle de la Villette, Párizs (1989) 
kiállítás enteriőr Ι ©  www.theartblog.hu 

A német Texte zur Kunst magazin 2013-as őszi tematikus száma a gazdasági globalizációval párhuzamosan megszülető „globális művészetet” övező diskurzus kritikai olvasatát kínálja. Valóban szükség van a globális világkép kialakításához egy fogalmában is globális művészetre, vagy épp a globalizált világ az, mely életre hívja a globalizált művészetet? – teszik fel a kérdést a szám szerkesztői. A kérdésre adott válaszok közül ezúttal kettőt szeretnék röviden bemutatni. Az első Michaela Ott, a hamburgi Képzőművészeti Főiskola esztétika professzorának írása, melyben a szerző elismeri, hogy az 1989-es év a nyugati világ politikai és kulturális újrarendeződésének szempontjából kétségtelenül jelentős, azt viszont már igencsak vitathatónak tartja, hogy ugyanez az év a globális művészeti világ történetében is hasonlóan fontos lenne. Problematikus példaként a Beltingék által rendezett The Global Contemporary. Art Worlds After 1989 című 2011-2012-es karlsruhei óriás kiállítást, valamint annak Nothing to declare? – Weltkarten der Kunst nach ’89 című újrarendezett, lerövidített 2013-as berlini változatát hozza.


A kiállítások vállalása grandiózus, ám ahogy Ott – továbbá recenziójában Rózsás Lívia is – megjegyzi, sem a két tárlat, sem a GAM gondozásában megjelent számos tanulmánykötet nem képes feloldani a nyugat – nem-nyugat feszültséget. A válogatásokban szereplő harmadik világbeli művészek ugyanis a nyugati sztenderdek szerint ítéltetnek meg, míg saját, lokális pozíciójuk nem kerül kibontásra. Kritikájában Ott azt is megkockáztatja, hogy a Belting-féle globális művészetfogalom nem más, mint a klasszikus nyugati narratíva új köntösbe öltöztetése, azaz, ahogy az általa is idézett Joaquín Barriendos nevezi, a kortárs művészet újra-nyugatosítása (re-Westernization). Beltingék mellett egyébként az amerikai James Elkins is hasonló gondolatokat képvisel, amikor azt írja, hogy a művészettörténet-írás csakis akkor válhat globálissá, ha minden nem angolul beszélő, nem nyugati nemzet feldolgozza a maga lokális művészettörténetét, és hozzáférhetővé teszi angol nyelven. (Utóbbi problémáról bővebben a következő bejegyzésemben fogok szólni.)

Mladen Stilinovic, An artist who cannot speak English is no artist, 1993.JPG

Mladen Stilinović: Egy művész, aki nem beszél angolul, az nem művész, 1993 Ι © http://www.msu.hr/ 

A Texte zur Kunst szám másik, számomra fontos tanulmányának szerzője a bécsi Képzőművészeti Akadémia posztkoloniális tanulmányokkal foglalkozó professzora, Christian Kravagna, aki szintén erős kritikával illeti 1989 vízválasztó szerepét a globális művészet kialakulásának szempontjából. Vélekedése szerint a nyugat-európai vs. extra-európai művészettörténetek szigorú dichotómiájának meghaladásához korántsem az 1989-es év eseményeinek túldramatizálása van szükség. Ehelyett azt javasolja, hogy a világ különböző szegmenseinek modernitásai és modernizmusai között kialakult konkrét kapcsolatokat és nyelvi, történelmi, kulturális összefüggéseket kell megvizsgálnunk, különös figyelmet szentelve a bennük rejlő kolonialista és posztkolonialista hatalmi viszonyoknak. A művészettörténet ugyanis természetéből adódóan mindig is kultúrákon átívelő, valamint az azok közötti kapcsolatokat erősen szem előtt tartó tudományág volt, melynek összefüggésében 1989 csupán egy a számos jelentős fordulópont közül.            

A kelet-közép-európai régió pozíciójáról ilyen összefüggésben mind Beltingéknél, mind Elkinsnél viszonylag kevés szó esik, annál több ellenben a lengyel Piotr Piotrowski írásaiban, így például legutóbbi könyvében is. Itt Piotrowski a posztkommunista Európa művészetét vizsgálja, tehát elsősorban az 1989 utáni időszakot, ám az általa bemutatott jelenségek egy jóval tágabb történeti tradícióba helyeződnek bele írásában, ellentétben a Beltingék-féle megközelítéssel. Piotrowski nem titkolt célja a kelet-közép-európai régió művészetének globális térképre való ráhelyezése, melyhez egy angol nyelven írott, komplex, régiós összehasonlító kutatásra van szükség, ami továbbra is csak töredékes formában létezik…

Installation view3, The Global Contemporary. Art Worlds after 1989, ZKM Center for Art and Media Karlsruhe, 2011. Photo - Steffen Harms.jpg

A globális kortárs. Művészeti világok 1989 után, ZKM Karlsruhe (2011-2012), kiállítás enteriőr
fotó: Steffen Harms, © globalartmuseum.de 

  • iparterves

    Édes jó istenem: még mindig ugyanott tartunk!

    Akármi is történik, akárhgy is nevezik éppen az adott időszakot, a Közép-Kelet-Európában élő művész és annak szakértője a legteljesebb kiszolgáltatottságban érzi magát és azt a feladatot tűzi maga elé, hogy ráhelyezze magát a globáis térképre.

    E térkép egyszerűen nyugat Európa.

    A KKE-i művész nem Kínában vagy Indonéziában, de nem is Ausztráliában vagy Gabonba akar neves és ismert lenni, hanem egyszerűen Nyugat Európában, azon belül is Németországban.

    Amerikában ugyanis lehetetlen, ezt régóta tudják a KKE-iek.

    A nagy szöveg tehát erről szól, semmi másról.

    Drukkolok a KKE-i művészeknek. A lengyeleknek nagyobb az esélyük, a magyaroknak akkor, ha elmennek Berlinbe dolgozni – de óriási a konkurencia.

    A művészet is harc, méghozzá véres egzisztenciális küzdelem. Ha erről a mindennapi csatazásról olvashatnék itt is, például egy berlini szakadárunk naplóját, nagy tanulsággal szolgálhatna (nekem).

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány