Előző bejegyzésemet Arjun Appadurai szavaival zártam, ahol a kultúrantropológus a kultúra és a művészet által betöltött globális szerep fontosságáról beszél. Most következő írásomban közelebb lépek a művészetelmélet, a művészettörténet és a muzeológia tudományához, rávilágítva a globális művészet (global art) és a globalizációs folyamatokra reagáló kortárs művészet közötti különbségekre.
A globális kortárs. Művészeti világok 1989 után, ZKM Karlsruhe (2011-2012), kiállítás enteriőr
fotó: Steffen Harms, © globalartmuseum.de
A mindannyiunk által jól ismert német művészettörténész, Hans Belting a 80-as évektől foglalkozik aktívan a művészet(történet) végének hegeli kérdésével, valamint egy új típusú művész és művészettörténész képzés kialakításával. Törekvése a kezdetekben ugyan süket fülekre talált a hagyományos akadémiai és intézményi keretek között, ám a 90-es évekre nyilvánvalóvá és sokak által ünnepeltté vált tézisének helyessége. Jelen írás esetében ez az elmélet csupán kiindulópontul szolgál, mely elvezet a 2000-es években útjára indított Global Art and the Museum (GAM) elnevezésű projekt alapgondolatáig. Ahogy Belting már egy 1996-os interjúban is elmondja, a kortárs világ múzeumai nem csupán tárgyak bemutatására szolgáló „templomok,” sokkal inkább a dinamikus történelmi változásokkal együtt magukat újradefiniálni képes „színházi” terek.
A globális kortárs. Művészeti világok 1989 után, ZKM Karlsruhe (2011-2012), kiállítás enteriőr
fotó: Steffen Harms, © globalartmuseum.de
A karlsruhei ZKM (Művészeti és Média Központ) falai között Hans Belting és Peter Weibel által 2006-ban elindított kezdeményezés a globalizációt jelöli meg az elmúlt évtizedek legjelentősebb történeti és művészeti jelenségeként. Vélekedésük szerint ezen új korszak kezdőpontja kétséget kizáróan az 1989-es év. Ezt alátámasztandó a szakirodalom gyakran említi példaként a Párizsban épp ebben az évben megrendezett Magiciens de la Terre című nagyszabású kiállítást, mely a korszak amerikai primitivizmus lázával erősen összecsengő koncepcióval operált. A kurátor, Jean-Hubert Martin arra a problémára hívja fel a figyelmet, hogy a kortárs kiállítások gyakorlatilag 100 százaléka figyelmen kívül hagyja a föld 80 százalékának művészeti produktumait. Ennek feloldásaként a tárlat 100 kiállítójából 50-et a nyugati világ kanonizált művészei közül válogatott, míg a másik 50-et az ezen kívül eső, marginális területekről hívta meg. Beltingék megközelítésében a példaértékű projekt egyben a globális művészeti korszak nyitányának is tartható, hiszen azt megelőzően hasonló jellegű vállalkozásra nem volt példa. (A vélekedés továbbra is tartja magát, ezt bizonyítandó a Bibiliotèque Kandinsky a kiállítás 25. évfordulójának alkalmából nyári egyetemet is szervez idén.) A kiállítás, és egyben Beltingék koncepciójának kritikusai azonban veszélyesnek tartják ezt (a visszamenőleges) megállapítást, hiszen pontosan az ilyen jellegű tárlatok – melyek önkényesen figyelmen kívül hagyják több évtizednyi anti-koloniális mozgalom eredményeit – vezetnek a Nyugat és a többiek (West and the rest) típusú szembeállítás életben tartásához.
Magiciens de la Terre, Centre Georges Pompidou&Grande Halle de la Villette, Párizs (1989)
kiállítás enteriőr Ι © www.theartblog.hu
A német Texte zur Kunst magazin 2013-as őszi tematikus száma a gazdasági globalizációval párhuzamosan megszülető „globális művészetet” övező diskurzus kritikai olvasatát kínálja. Valóban szükség van a globális világkép kialakításához egy fogalmában is globális művészetre, vagy épp a globalizált világ az, mely életre hívja a globalizált művészetet? – teszik fel a kérdést a szám szerkesztői. A kérdésre adott válaszok közül ezúttal kettőt szeretnék röviden bemutatni. Az első Michaela Ott, a hamburgi Képzőművészeti Főiskola esztétika professzorának írása, melyben a szerző elismeri, hogy az 1989-es év a nyugati világ politikai és kulturális újrarendeződésének szempontjából kétségtelenül jelentős, azt viszont már igencsak vitathatónak tartja, hogy ugyanez az év a globális művészeti világ történetében is hasonlóan fontos lenne. Problematikus példaként a Beltingék által rendezett The Global Contemporary. Art Worlds After 1989 című 2011-2012-es karlsruhei óriás kiállítást, valamint annak Nothing to declare? – Weltkarten der Kunst nach ’89 című újrarendezett, lerövidített 2013-as berlini változatát hozza.
A kiállítások vállalása grandiózus, ám ahogy Ott – továbbá recenziójában Rózsás Lívia is – megjegyzi, sem a két tárlat, sem a GAM gondozásában megjelent számos tanulmánykötet nem képes feloldani a nyugat – nem-nyugat feszültséget. A válogatásokban szereplő harmadik világbeli művészek ugyanis a nyugati sztenderdek szerint ítéltetnek meg, míg saját, lokális pozíciójuk nem kerül kibontásra. Kritikájában Ott azt is megkockáztatja, hogy a Belting-féle globális művészetfogalom nem más, mint a klasszikus nyugati narratíva új köntösbe öltöztetése, azaz, ahogy az általa is idézett Joaquín Barriendos nevezi, a kortárs művészet újra-nyugatosítása (re-Westernization). Beltingék mellett egyébként az amerikai James Elkins is hasonló gondolatokat képvisel, amikor azt írja, hogy a művészettörténet-írás csakis akkor válhat globálissá, ha minden nem angolul beszélő, nem nyugati nemzet feldolgozza a maga lokális művészettörténetét, és hozzáférhetővé teszi angol nyelven. (Utóbbi problémáról bővebben a következő bejegyzésemben fogok szólni.)
Mladen Stilinović: Egy művész, aki nem beszél angolul, az nem művész, 1993 Ι © http://www.msu.hr/
A Texte zur Kunst szám másik, számomra fontos tanulmányának szerzője a bécsi Képzőművészeti Akadémia posztkoloniális tanulmányokkal foglalkozó professzora, Christian Kravagna, aki szintén erős kritikával illeti 1989 vízválasztó szerepét a globális művészet kialakulásának szempontjából. Vélekedése szerint a nyugat-európai vs. extra-európai művészettörténetek szigorú dichotómiájának meghaladásához korántsem az 1989-es év eseményeinek túldramatizálása van szükség. Ehelyett azt javasolja, hogy a világ különböző szegmenseinek modernitásai és modernizmusai között kialakult konkrét kapcsolatokat és nyelvi, történelmi, kulturális összefüggéseket kell megvizsgálnunk, különös figyelmet szentelve a bennük rejlő kolonialista és posztkolonialista hatalmi viszonyoknak. A művészettörténet ugyanis természetéből adódóan mindig is kultúrákon átívelő, valamint az azok közötti kapcsolatokat erősen szem előtt tartó tudományág volt, melynek összefüggésében 1989 csupán egy a számos jelentős fordulópont közül.
A kelet-közép-európai régió pozíciójáról ilyen összefüggésben mind Beltingéknél, mind Elkinsnél viszonylag kevés szó esik, annál több ellenben a lengyel Piotr Piotrowski írásaiban, így például legutóbbi könyvében is. Itt Piotrowski a posztkommunista Európa művészetét vizsgálja, tehát elsősorban az 1989 utáni időszakot, ám az általa bemutatott jelenségek egy jóval tágabb történeti tradícióba helyeződnek bele írásában, ellentétben a Beltingék-féle megközelítéssel. Piotrowski nem titkolt célja a kelet-közép-európai régió művészetének globális térképre való ráhelyezése, melyhez egy angol nyelven írott, komplex, régiós összehasonlító kutatásra van szükség, ami továbbra is csak töredékes formában létezik…
A globális kortárs. Művészeti világok 1989 után, ZKM Karlsruhe (2011-2012), kiállítás enteriőr
fotó: Steffen Harms, © globalartmuseum.de
Édes jó istenem: még mindig ugyanott tartunk!
Akármi is történik, akárhgy is nevezik éppen az adott időszakot, a Közép-Kelet-Európában élő művész és annak szakértője a legteljesebb kiszolgáltatottságban érzi magát és azt a feladatot tűzi maga elé, hogy ráhelyezze magát a globáis térképre.
E térkép egyszerűen nyugat Európa.
A KKE-i művész nem Kínában vagy Indonéziában, de nem is Ausztráliában vagy Gabonba akar neves és ismert lenni, hanem egyszerűen Nyugat Európában, azon belül is Németországban.
Amerikában ugyanis lehetetlen, ezt régóta tudják a KKE-iek.
A nagy szöveg tehát erről szól, semmi másról.
Drukkolok a KKE-i művészeknek. A lengyeleknek nagyobb az esélyük, a magyaroknak akkor, ha elmennek Berlinbe dolgozni – de óriási a konkurencia.
A művészet is harc, méghozzá véres egzisztenciális küzdelem. Ha erről a mindennapi csatazásról olvashatnék itt is, például egy berlini szakadárunk naplóját, nagy tanulsággal szolgálhatna (nekem).