1989 nem lerágott csont

Arról, hogy az 1989-as évhez köthető történelmi, politikai és gazdasági események, illetve változások milyen jelentőséggel bírtak és bírnak máig is, úgy tűnik, újra érdemes beszélni. Ezt igazolta a Helyzet Műhely október végi két napos konferenciája is, amely a kelet-európai rendszerváltások újfajta értelmezésére tett kísérletet workshopok, nyilvános kerekasztal beszélgetések formájában. Az alábbi cikk ennek tapasztalatait gondolja tovább, veti össze aktuális kortárs művészeti projektekkel és kiállításokkal.

societe_realiste_un.jpg

Société Réaliste: ENSz kamuflázs, 2011-13 I A művészek és a Galerie Jerome Poggi, Párizs tulajdona I Forrás: fovarosikeptar.hu


Gyakran szokás azt állítani, hogy 1989 és az ehhez az időszakhoz köthető történelmi, politikai és gazdasági események, illetve változások ma már lerágott csontnak számítanak a kortárs társadalom- és kultúratudományok területén. Az elmúlt néhány év tapasztalata azonban azt mutatja, hogy nemcsak megemlékeztünk a berlini fal leomlásának és a hidegháború végének 25. évfordulójáról, hanem e negyed évszázadnyi idő alatt a kritikai távlaton túl egy újfajta régi világrend is kialakult (ahogy a nemzetközi sajtó gyakorta fogalmaz, egy „disorder in the new world order” állapot állt elő). Arról, hogy milyen is ez a régi-új világrend, milyen szerepet kap ebben Európa, perifériának számít-e Kelet-Közép-Európa, és mik az 1989 körüli változások legnagyobb tanulságai mai szemmel nézve, a Helyzet Műhely közszociológiai csoport által szervezett 1989 – Változások a globális integráció kelet-európai módjaiban című kétnapos konferencia/workshop során is sok szó esett.

1989_conference.jpg

Alábbi írásom célja az október 24-én délután tartott nyilvános kerekasztal beszélgetés résztvevői – Boris Kagarlitsky orosz szociológus, Marxista teoretikus, Mariya Ivancheva bolgár szociológus, valamint Stuart Shields nemzetközi politikai gazdaságtannal foglalkozó ír-skót szakember – által felvetett kérdések szubjektív összefoglalása, értékelése, továbbgondolása. A beszélgetés egyik kiindulópontja természetesen az a rendszerváltásokhoz köthető utópisztikus gondolat volt, miszerint 1989 után a korábbi államszocialista országok egyfajta univerzálisnak hitt liberális demokráciához csatlakoztak, mely akkor sokak számára egyet jelentett a nyugati kapitalista gazdasági modellel. Mai szemmel nézve azonban ez a Francis Fukuyama által (A történelem vége és az utolsó emberben) leírt ideális világ már önmagában is ellentmondásokkal teli – ahogy arra, részben helyesen, már Samuel P. Huntington is rámutatott A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című munkájában. 1989-re ugyanis a keleti nézőpontból egységesnek hitt Nyugat már túllépett a leginkább a ’70-es éveket jellemző szociáldemokrata aranykorán, és bőven a Thatcher-i, Reagan-i konzervatív neoliberális korszakát élte, így a kelet-európai országok a vágyott szabadság és liberális demokrácia helyett (melynek megértéséhez igen érdekes adalék Sue Golding Gramsci börtönfüzeteiről írt tanulmánykötete) egy mindmáig tartó globális integrációs programhoz csatlakoztak, amelynek fő mozgatórugója a versenyalapú neoliberális gondolkodás. Ennek az integrációs programnak része a NATO, a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund, IMF), valamint az EU tagság, amelyek ugyan különböző módokon, de tulajdonképp mind a nemzetállamok szuverenitását korlátozzák. Ebben a viszonylatban a kelet-európai régió országai második perifériának számítottak a ’90-es évek során, hiszen az integrációs folyamatba előbb Dél-Európa és Írország (angol gyűjtőnéven a PIIGS – vagyis Portugália, Írország, Olaszország, Görögország és Spanyolország) lépett be.

Idén nyáron kelet- és dél-európai régióval foglalkozó aktivisták, kutatók, kulturális munkások és akadémiai szakemberek egy csoportja Peripheralizing Europe címmel találkozót, workshopot rendezett Litvániában. A program célja az ezen perifériák közös tudását megalapozó konceptuális, transzdiszciplináris hálózatának kialakítása volt, hiszen ezek azok a területek, amelyek a politikai, gazdasági és kulturális hasonlóságok miatt számos vonatkozásban tudnak egymás tapasztalataira hagyatkozva építkezni (így például a PIIGS országok jelenlegi gazdasági helyzete sok ponton hasonlítható a Balti államok és a Balkán ’90-es éveihez). Miközben Boris Groys 2008-as Art Power című könyvében még azt írja, hogy a posztkommunista Kelet-Európa kulturális helyzete vakfoltot képez a kortárs kultúratudományok számára, addig ma már azt látjuk, hogy az ún. posztkommunista kondíció – amelynek alaptétele a kelet-közép-európai kulturális diverzitás és az ebből adódó sokrétű tudás – számos nagyszabású összehasonlító kutatás (pl. Former West) teoretikus alapjává vált. Ehhez természetesen olyan jelentős elméleti munkáknak kellett előbb megszületnie, mint például Larry Wolff Inventing Eastern Europe című 1994-es könyve, amely kísérletet tesz a „kelet-európai fejletlenség/visszamaradottság” ideológiai gyökereinek feltárására és dekonstruálására, vagy Maria Todorova Imagining the Balkans című könyve, ami pedig a Balkán régió konstruált mivoltára világít rá.

mendieta89.jpg

Ana Mendieta: Untitled (Glass on Body Imprints face)1972 I © Ana Mendieta Collection

Míg a Peripheralizing Europe projekt a kelet- és dél-európai tapasztalatok között húzható párhuzamokat vizsgálta, addig a New York-i MoMA Transmissions című aktuális kiállítása a kelet-európai és latin-amerikai ’60-as, ’70-es és ’80-as évek alternatív művészeti életének hasonlóságaira, kapcsolódási pontjaira fókuszál. Ez a fajta transznacionális megközelítés a kortárs társadalom- és kultúratudományok eegy izgalmas és új szegmensét jelöli (ahogy arról már a tavalyi lublini konferencia után is beszámoltunk); a Helyzet Műhely eseményén Mariya Ivancheva is említett számos venezuelai példát. Az ilyen jellegű összehasonlító munka elengedhetetlen feltétele a vizsgálat tárgyává tett régió/periféria/speciális helyi kondíció beható ismerete, amely a kortárs kelet-európai régió esetében pontosan azt igazolja, hogy az ezeken a területen kutató szakemberek a történeti tények puszta leírásán és értelmezésén túl már kritikai távlatból tudnak a felmerülő kérdésekre tekinteni.

Ilyen kritikai pozíciónak tartom a Privát Nacionalizmus Projekt budapesti állomását, az András Edit által rendezett Képzelt Közösségek, Magánképzetek című kiállítást is. A rendkívül izgalmas és széles spektrumú válogatás pontosan arra a látszólagos ellentmondásra mutat rá, miszerint ugyan a hidegháború utáni globalizált világ egy nemzetállamok utáni történelem reményével – vagyis a liberális demokrácia végső győzedelmeskedésével – kecsegtetett, mégis, az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy bár a neoliberalizmus ideológiája a legkülönbözőbb formákban igyekszik belenyúlni a nemzetállamok szuverén struktúrájába, azok erős ellenállásban, gyakran akár szélsőséges nacionalizmus formájában tartják magukat. (A témához kapcsolódóan számos esettanulmány olvasható az e-flux The End of the End of History? című két tematikus 2014-es számában. Ehhez az egyre erősödő nacionalizmushoz pedig hangsúlyos vizuális viszonyrendszer is kapcsolódik, amelynek milyenségét és tartalmát a kiállítás egyszerre kívánja bemutatni. Az így összeválogatott munkák nagyszerűen rávilágítanak a téma komplexitására: egyszerre tartanak görbe tükröt a neoliberalizmus globális ideológiájának, ugyanakkor saját nemzeties jellegüket is kritikai vizsgálat tárgyává teszik.

halka_haiti_1280x720.jpg

C. T. & Joanna Malinowska: Haiti 18°48′05′′N 72°23′01′′W, 2015 I többcsatornás videó, 82 perc I © Zachęta – National Gallery of Art in Warsaw I Forrás: fovarosikeptar.hu

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány