Gesamtkunstwerk vagy Biennálé?

A 7. Berlin Biennale logója – tetoválás ι fotó: Nagy EdinaNE4_P1080319.jpgAzt hiszem, kijelenthetjük, hogy a június végén zárult hetedik berlini biennáléról, rendesen leszedték a keresztvizet. Az Artur Zmijewski és „társkurátorai”, Joanna Warsza és a Voina-csoport  – hozzá kell tennem, a biennálé esetében, mint oly sok minden más, a társkurátor kifejezés is idézőjeles) szervezte kiállítás (nem vagyok biztos benne, hogy ezt nem kellene-e idézőjelbe tennem) kapott hideget-meleget, de kétségkívül inkább hidegzuhany jellegűek voltak a kritikák (exindex, Műértő

A német sajtóból szemezgetve mindenesetre feltűnő, hogy a kortárs művészet tekintetében egyébként mérsékelt érdeklődést tanúsító és nyugalmukat ritkán elveszítő Zeit-kolumnisták, az egyértelműen baloldali, az occupy-mozgalommal nyíltan szimpatizáló taz-szerzők vagy a kortárs kultúra tekintetében mérvadó FAZ  kritikusai szinte mind kiborultak a Biennálé láttán (tulajdonképpen már a nyitást megelőzően), nemtetszésüket pedig meglehetősen kendőzetlenül juttatták kifejezésre. Hogy erre a következtetésre jussunk, nem is kell részletekbe bocsátkoznunk, elég, ha az írások címét átfutjuk: „A cinikus ész kritikája”, „A művészet mint eszköz”, „A jelszófestegetők tehetetlensége”, „A művészet önmegsemmisítése”. elégedetlenkedőket még az sem térítette jobb belátásra, hogy a statisztikák szerint ez volt az eddig legjobban látogatott biennálé Berlinben, negyvenezerrel többen látták, mint a két évvel ezelőttit – ez persze, nagyban köszönhető annak a demokratikus gesztusnak (megpróbálom nem túl gyakran leírni ezt a szót, illetve szókapcsolatot, pedig lehet, hogy illene), hogy ingyenes volt a belépés, ami valóban illeszkedett a „Forget Fear” koncepciójába.

De mi is volt tulajdonképpen a baj Zmijewski elképzelésével, ami kezdettől fogva nem egy „hagyományos” művészeti kiállításként indult, messze maga mögött hagyva a művészet és tényleges politikai intervenció határátlépésével kapcsolatosan felmerülő problémákat? Mielőtt belefognék ezek taglalásába, visszatérek a nyitó képhez. A képen egy újonnan megismert barátom, Pócsik Andrea karja látható, a biennálé Mario Lombardo által tervezett, elhíresült logóját ábrázoló tetoválással. Tekintsünk el a tetoválásokkal kapcsolatos mindennemű asszociációktól, a Zmijewski munkájával kapcsolatostól – amit Andrea egyébként nem ismer – ugyanúgy, mint mondjuk, a Harry Potterestől. Gondoljunk a tetoválásra úgy, ahogy egy szimpla tetoválásra szoktunk. Egy szimpla tetoválással kapcsolatban pedig az első kérdés (miután túljutottunk a tetszik-nem tetszik fázison), hogy vajon miért tetováltat valaki valamit a testére, miközben tisztában van azzal, hogy az egész életében elkíséri majd?

A válasz még akkor is kézenfekvő, ha ilyen kérdést még soha nem tettünk fel senkinek: azért, mert tetszik neki az a jel, szimbólum, forma, szöveg, és mert valamilyen okból kötődik hozzá, azonosulni tud vele, stb. És épp ez utóbbi indok az, ami szöget ütött a fejembe, mielőtt kifejtettem volna a ’helyenként megrendítően ostoba’ jelzős szerkezetet, amivel a ezt a biennálét a magam számára jellemeztem. De ez a tetoválás a talán túl gyorsan kialakított vélemény felülvizsgálatára késztetett. Ugyanis a tetoválás viselőjének (aki nem különösebben jártas a kortárs művészeti szcénában) értékítéletében megbízom. Ezért is fúródott ez a bizonyos szög olyan mélyre.

NE4_P1080237.jpgKW-occupy-enteriőr I. ι fotó: Nagy Edina

Kezdjük az elején: a biennálés helyszíneket bejárva egyre nőtt bennem az értetlenség, és, legyünk őszinték, az indulat is. Hozzá kell tennem, hogy kísérő rendezvényen nem vettem részt, mert az általam kinézett városi tárlatvezetés elmaradt. Ezért valóban csak a biennálé egy részéről és nem az „egészről” tudok véleményt mondani.

2. KÉP 1080238NE4_P1080238.jpgKW-occupy-enteriőr II. ι fotó: Nagy Edina

A KW alsó szintjén, az occupy camp-ben, ahol a délben az igazak álmát alvó aktivisták hortyogását, én naiv, először mechanikus zajnak véltem (vetítő, projektor, valami…), azt gondoltam, hogy nem lehet igaz, hogy ennyire tellett. Hogy csak punkromantikára, sablonos, elhasznált üzenetekre és persze a kortárs művészetet (baloldaliságot, az occupy-mozgalmakat, az „alternatív szcénát”) kóstolgató kultúrturisták (Berlinben van belőlük elég) kíváncsiságát és fentebbiekről való felszínes elképzeléseit legalábbis esztétikailag kiszolgáló vizuális üzenetekre futotta.

NE4_P1080244.jpgMiroslaw Patecki: Krisztuskirály-fej, KW ι fotó: Nagy Edina

A KW felsőbb szintjeire érve sem lettem boldogabb. Sem a szimpatikus, idős, hívő katolikus, nyelveket nem beszélő lengyel szobrászművész, Miroslaw Patecki ténykedését figyelve, aki a biennálé kísérőkiadványában megjelent szöveg szerint „nem volt tisztában azzal, hogy művét, a Krisztuskirály-szobrot a katolikus egyház hatalmi demonstrációja céljából használja majd Lengyelországban” – erre mondhatnánk azt is, hogy sic, de mindegy. A kísérőkiadványt lapozgatva egyébként olykor hangosan feljajdultam, például, amikor Joanna Warsza kijelenti: „elfordulunk az önreferenciális művészeti és elméleti diskurzusoktól, és újból átadjuk magunkat a nem-tudásnak és az akciónak”, majd két sorral alább belekezd a „performatív demokrácia” című kifejezés taglalásába.

Szóval, sem Teresa Margolles mexikói pletykalapok megdöbbentő címlapjairól készült fotósorozata (PM 2010), ami mellől hiányzott a kontextus, sem a terroristának minősített szerveződések számára rendezett konferencia, a holland Jonas Staal projektje, a New World Summit  anyagába betekintve nem lettem boldogabb.

NE4_P1080248.jpgJonas Staal: New World Summit ι fotó: Nagy Edina

A konferenciaanyagot bemutató két képernyő mellett a terroristának minősített szervezetek zászlóit állították ki a térben. Őszintén szólva, ritkán látni egymás mellett ennyi gépfegyvert szorongató, ökölbe szorított kezet ábrázoló, harcias lobogót. A New World Summit a „terrorista” minősítés kritériumainak átláthatatlansága ellen szólal fel (ti. hogy mi alapján minősít egy nemzetközi szakértőkből álló bizottság valamit terroristának), és a „radikális diplomácia” jegyében egy alternatív parlamentáris fórumot teremt(ett) a szervezeteknek, akik ily módon nyilvánosságra hozhatják követeléseiket illetve javaslataikat a jövőre vonatkozólag. A radikális diplomácia kifejezés pedig nem túlzás: a ’feketelistás’ szervezetek között olyan nevek is szerepelnek, mint az al-Kaida vagy az IRA. Egy nyilatkozatában Zmijewski is szóvá tette, hogy a biennálé a „radikális politizálás” és „a realitásba való hatékony beavatkozás” érdekében programszerűen teret ad majd a nem szívesen látott, nem píszí szerveződéseknek is. A május elején Berlinben lezajlott konferenciára csak egyes szervezetek képviselői jöttek el, és mint mondtam, ezt az anyagot állították ki a KW-ben. Az egyik legfontosabb kérdés, ami a konferenciaanyagot nézve és a biennálét járva később is többször felmerült bennem, a hozzáértés / hozzá nem értés kérdése. Ugyanis a tájékozatlan néző mindent elhisz. Amikor a tuaregek, a MNLA szabadságjogairól szónokló, égszínkék kaftánba, turbánba öltözött, Szandokánra emlékeztető, villámló tekintetű férfi a sivatagról mesél, elérzékenyülhetünk. Ugyanígy a manipuri független szocialista államért harcoló szervezet képviselője, egy kedves ősz bácsi is levehet minket a lábunkról. Mindent elhiszünk, mindenre rábólintunk, igazat adunk, egyetértünk. Túlságosan felületesek az ismeretek, kevés az információ ahhoz, hogy érdemben állást foglalhasson a látogató ilyen kérdésekben. Ugyanez merült fel bennem Khaled Jarrar State of Palestine című akciója kapcsán.

NE4_Khaled+Jarrar.jpgKhaled Jarrar: State of Palestine ι fotó: Khaled Jarrar

A participációra vágyó látogató a nem létező palesztin állam pecsétjét kaphatja az útlevelébe. Szimpátia-akció, állásfoglalás, szolidaritás, hát persze. De egy emelettel feljebb akár egy, az elűzött izraeli telepesek kisgyermekeinek fotóiból készült válogatást is magunkkal vinnénk, ha osztogatnák, itt is aláírnánk, amit egy másik művész elénk tol…ez persze szélsőséges példa, nem volt ilyen munka, de lehetett volna. És a látogató engedelmesen megteszi, amit várnak tőle, hiszen azért van itt. Egy kiállítás keretei mindezt lehetővé teszik, kellőképen absztrahálják a tényleges problémákat és nem is érezzük úgy, hogy érdemi reakciót várnának tőlünk bármire is.

De itt kell, hogy megszakítsam a panaszáradatot, és hozzátegyem, mi az, amit nem vettem észre ezen a biennálén, konkrétan a Khaled Jarrar munka kapcsán, de megnevezhetnék más példát is. Azt, amit más, konkrétan a cikkben emlegetett barátom, észrevett. Azt az egyszerű tényt, hogy amikor bepecsételtetem a nemlétező állam pecsétjét az útlevelembe, nem maga az akció, az „állam”, hanem a művészi szabadság, a művészi gesztus (szabadsága) mellé állok – bármilyen patetikusan hangzik is ez. A participációra irányuló akciók olyan mértékben voltak jelen az elmúlt évek nagy kiállításain, hogy azok számára, akik ezeket rendszeresen látogatják, elsikkad magának a gesztusnak a fontossága. Ami ezt a biennálét a szakma egyöntetű fanyalgásával szemben védheti (és most tekintsünk el a biennálé weboldalán olvasható statement-től, ami pont erre játszik rá), hogy a kívülállók számára valóban meggyőző az az erős provokáció, a megosztás képessége, az, hogy indulatokat gerjeszt, véleménynyilvánításra ösztönöz, állásfoglalásra késztet, hogy él a művészi gesztus szabadságának szélsőségeivel.

Ha a másik elhíresült példánál, a cseh Martin Zet „Deutschland schafft es ab” című könyvbegyűjtő-könyvmegsemmisítő akciójánál maradunk, ami végül többé-kevésbé kudarcba fulladt, mondhatjuk, hogy a művész a német társadalom érzékeny pontjára tapintott. Thilo Sarrazin könyvéről, a Deutschland schafft sich ab-ról és annak utóéletéről e helyütt nem érdemes szót ejteni. Inkább azon érdemes elgondolkodni, hogy Zet egy olyan nemzet fővárosában kavarta fel az indulatokat (tegyük hozzá: könyvégetésről nem ejtve szót), amely a múltfeldolgozásra külön szót is létrehozott. A „Vergangenheitsbewältigung“ épp ezt a jelenséget, a Holocaust-trauma feldolgozását, a jóvátételt, a kultivált emlékezetpolitikát (és még sok minden mást) foglalja magába. A németek e téren valóban élen járnak, de látjuk azt is, mennyire büszkék erre, és mennyire érzékenyen érinti őket, ha valaki erre az ingoványos talajra téved és kicsit felszítja a parazsat. (Zmijewski szavaival élve egyébként a tűz és a hamu a német képzelet hordozó elemei…nesze neked, Kiefer!) Különben pedig elég csak Mittéből kicsit távolabb, mondjuk Hohenschönhausenbe ellátogatni, hogy láthassuk, az emlékezetpolitikával lehet, hogy nincs baj, de azért még bőven van mit tenni.

Szóval, ami kétségkívül Zmijewski mellett szól, a kiállítás aránytalanságai (a lengyel művészek nagy száma), a rossz(ul megválasztott) művek és a róluk a katalógusban megjelentetett hajmeresztő kijelentések (pl. Joanna Rajkowska: Born in Berlin), a rossz helyen és rossz időben megválasztott, reenactmentek formájában aktualizált történelmi események, a talán az ellenkultúra lényegéből és definiálhatatlanságából fakadó eredendő agresszió vagy inkább düh ellenére:

A kurátornak és szuggesztív tekintetű partnereinek – így kell kinéznie egy anarchistának, na… – mindenesetre sikerült az, amit oly sokszor hiányolunk a kortárs művészet egészéből (és itt nem csak a képzőművészetre gondolok): felkavarta az állóvizet, saját művének tekintve a biennálét egy vitatható és vitatott összművészeti alkotást hozott létre, röviden: nem félt.

NE4_P1080451.jpgOccupy itt, occupy ott… ι fotó: Nagy Edina

•••

Berlin Biennale, Forget Fear, 2012 04. 27. – 07. 01.

  • pocsikandi

    A tetkóm ürügyén néhány fontos pontosítást, kiegészítést kell fűzzek Nagy Edina remek és korrekt beszámolójához. Állításaival nem vitatkozom, de talán épp a hozzáfűznivalómmal megvilágíthatom, miért és főképp mit látok másképp a biennáléval kapcsolatban. A legfontosabb egy tévedés: Zmijewski “80064” c. videóját nem csak hogy ismerem, de rendkívül fontos munkának tartom. Még 2008-ban a Trafó kiállításán http://www.trafo.hu/hu-HU/program_1281 láttam, és óriási hatással volt rám, mivel épp akkoriban foglalkoztam emberi jogi dokumentumfilmekkel, szenvedésábrázolással, traumafeldolgozással. Ami megragadott, az épp – a számomra rendkívül értékes – etikai határhelyzetnek a filmes létrehozása, a provokáció jellege és annak érzékeny, mindenféle pátosztól, érzelemtől mentes megjelenítése volt.
    A biennáléval első látásra szerelembe estem, és úgy maradtam: a sokféle asszociációt keltő, náci szimbólumra is emlékeztető, a Forget Fear és akár Zmijewski nevének kezdőbetűjét is felidéző logót hazaérkezésem után néhány nappal tetováltattam az alkaromra. Hogy miért épp erre az érzékeny testfelületre, arra a fenti videó ad egyértelmű magyarázatot, de az a fontos tény is, hogy folyamatosan látni akarom.
    A biennálén én jóval kevesebb időt töltöttem, ám egészen más minőségben, mint Edina. A kiállított projektekkel egy néhány órás tárlatvezetésen ismerkedtem meg, amit Joanna Warsza vezetett. Lehetőségem volt azonban – ha csekély mértékben is – hozzájárulni két, számomra rendkívül fontos projekt sikeréhez. Mindkettő az Európai Roma Kulturális Alapítvány szervezésében, Junghaus Tímea kurátorságában zajlott. Az egyik, a biennálé egyik programjaként, a botrányos történetű, befejezetlen Roma Szinti Holokauszt Emlékműnél, a Tiergartenben szervezett demonstráció http://www.romacult.org/en/news/1/64/civil-unity-for-the-memorial-to-the-sinti-and-roma-murdered-under-the-national-socialist-regime volt. (Az emlékműről és a hozzákapcsolódó emlékezetpolitikai anomáliákról a projekt másik fontos munkatársa, Szász Anna szociológus írt egy tanulmányt az ÉS-ben http://www.es.hu/kereses/szerzo/Sz%C3%A1sz%20Anna%20Lujza.) A demonstrációt megelőző napon zajlott a CHB-ban a Roma Bölcsek Díj átadása http://www.theromanielders.org/.
    Én tehát nyilvánvalóan ezen események, legfőképp a “roma bölcsekkel” való találkozások, beszélgetések hatása alatt váltam érzékeny befogadóvá: a biennálé (valóban erősen Zmijewski által meghatározott) politikai aktivista szemlélete, számomra épp ellentmondásosságával meggyőző művészetfelfogása, a nyers, az egyértelmű kategóriákat taszító projektek provokatív kérdéssorai sokáig inspiratív módon dolgoztak bennem. Csak egyet hadd említsek, amely épp összefűzi azok céljait a mi biennálés részvételünkkel. A Nagy Edina által nem említett “Berlin-Birkenau” c. projekt keretében Lukasz Sorowiec nevű lengyel művész Auschwitz-Birkenau területéről ültetett át nyárfákat Berlin közparkjaiba, és nevelt magoncokat a biennálé számára. Ezeket haza lehetett hozni, és ha a tulajdonosa képes őket felnevelni, majd élő emlékművekké válhatnak. Daróczi Ágnes az egyik “roma bölcs” – aki számomra az a közéleti személyiség, akitől lehet tanulni “nem félni” – ötlete nyomán évek múlva, a kellőképpen megerősödött csemetéket talán kiültethetjük közösen a Nehru Parkba, a Roma Holokauszt Emlékmű mellé.

    A biennálé élő emlékezetét a karomon elhelyezett logón, a félelem felejtésének szándékát, ígéretét többé semmi nem veszélyezteti, nem tűnik el egykönnyen: önazonosságom része lett.

  • iparterves

    Egyetlen megjegyzés: a tetováláshoz nem nagyon lehet “egyszerű” módon közelíteni. Kizárt.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány