Géniusz, nóniusz

Dr. Czeizel Endre, hazánk legismertebb genetikusa nagy fába vágta a fejszéjét: a zeneszerző-, költő-, és természettudós-géniuszok után a magyar festőművészet zseniális alkotóiról készített hosszú tanulmányt, hogy kiderítse, vajon génjeikben hol rejtőzik a „kivételes talentum”. Tudományosnak nem igazán nevezhető módszerrel kiválasztott húsz, általa a géniusz kategóriába sorolt, már elhunyt alkotót, hogy aztán családfájuk részletes bemutatásával és a korábban is használt „2×4 faktoros talentummodell” segítségével vágjon bele a vizsgálatba. A „kiválasztottak” megtalálása érdekében Czeizel listákat készített és sorrendeket állított fel; ezekből megtudhatjuk többek között, hogy a tudományban a világranglista nyolcadik helyét foglaljuk el, viszont egyetlen magyar festőművész sem szerepel a legnagyobb lexikonokban kiemelt 50 elsőrangú géniusz között. A hazai vizsgálathoz egy Kieselbach Tamás által kezdeményezett közvélemény-kutatást húzott elő, melynek keretében 99 magyar közéleti személyiséget kérdeztek meg, hogy a XIX. század végétől a hatvanas évek közepéig kit tartanak az öt legjelentősebb magyar festőnek. Miután néhány szubjektív elem applikálásával húszra kerekítette listát (amelyben Munkácsy, Moholy, Csontváry és Rippl mellett többek között Gruber Béla és Szőnyi István is helyet kapott), megkezdte zsenijük körüljárását.

A körüljárás tulajdonképpen sikeresen megtörtént. A családfák iránt érdeklődők érdekes girbegurba magyar sorsokat kapnak, jól összefogott életrajzokkal, az egyszeri recenzens számára áttekinthetetlen, de pontosnak tűnő adatokkal. Megtudjuk például, hogy Zichy Mihály művész-személyiségében a kreativitás és a rajztudás konfliktusa áll a középpontban – ezt körítik a felbecsülhetetlen értékű adatok alispánokról és földbirtokokról, ezüst- és platinavagyonról vagy a balkezes zongorázás tökéletesítéséről. Egy másik fejezetből megtudhatjuk többek között, hogy Kassák 1967-es kiállítását a Fényes Adolf Teremben Kádár János is meglátogatta, és hogy a veleszületett adottságok képességgé válása a külső-környezeti hatások milyenségétől függ. Pontos információkat kapunk arról, hogyan működik a látás, mi az a DNS, és hogy a vizuális tehetségért felelős gént még nem azonosították.

Az általános ismeretterjesztés ujjgyakorlatán túl Czeizel sok szakemberrel és rokonnal tárgyalt, egyeztetett, pontosíttatott: többek között Bakó Zsuzsanna, Bernáth Mária, Mazányi Judit, Szabadi Judit, S. Nagy Katalin neve szerepel a köszönetnyilvánítások között. Egy kicsit sértett megjegyzésből kiderül, hogy Szinyei Merse Anna a telefonüzenetre nem reagált, és hogy Mednyánszky esetében Markója Csilla segített ugyan kijavítani a hibákat, de nem értett egyet a koncepcióval, ezért nem kérte, hogy megemlítsék.

A különböző körök megfutása helyett Czeizelnek igazából egyetlen könyvet kellett volna maga elé vennie, éspedig Rudolf és Margot Wittkower A Szaturnusz jegyében című, a művész-személyiségek történetét összefoglaló művét, annak is csak az utolsó oldalát. A szerzőpáros a nagy festő, Turner halhatatlan szavaival mint konklúzióval zárja az írást: „A művészet különös foglalkozás”.

Czeizel magáévá tehette volna ezt a megállapítást, de sajnos nem tette. Így felállította a próféta, tudós, és „csak festő” kategóriáit, felvetette, hogy Picasso torznak tűnő portréi összefüggésben lehetnek bizonyos modellek testi rendellenességeivel. A könyvben megmagyarázhatatlan okból kétszer – Leonardónál és Mednyánszkynál – is elővezeti, hogy a férfi homoszexuálisok jobb agyféltekéjének kreativitása mennyivel magasabban szárnyalhat, mint teszi ezt másoknál. Mindezek a messzire vezető elméletek azonban háttérbe szorulnak a magyar kultúrpolitika és a művészettörténészek ostorozásának minden fejezet végén vissza-visszatérő motívuma mögött. Czeizel feltevése szerint a magyar festőzsenik kivételes tehetsége nem marad el a világhírt elért külföldi társaikétól, csak éppen az említettek hibájából nem sikerült különleges teljesítményüket a határokon túl elfogadtatni. Ezt jelzi a könyv címében megjelenő „szégyen”-szó is. Czeizel elmarasztalja a „hazai ’köldök-néző’ szemléletet”, a „vájt fülűek” által kultivált modern különcségeket. Ezen a helyen csak annyit fűznénk hozzá, hogy a kérdés számunkra ennél kicsit bonyolultabbnak tűnik.

Abból az elméletből viszont, mely szerint a „10 milliós magyarság minden generációjában elméletileg 3 festőművész-géniusz várható”, igazából csak három fogalom öröklétének igazolására várunk, éspedig: magyarság, festészet, géniusz. A többit bizonyítani a könyv olvasása után nekünk is gyerekjáték.


Dr. Czeizel Endre: Festők, gének, szégyenek
Galenus Kiadó, 2007

Elképzelés

Beke László beszél a magyar konceptművészet első darabjairól

8 thoughts on “Géniusz, nóniusz

  1. Legutóbb a debreceni da Vinci kiállítás kapcsán előadást tartott ott, és kimutatott kapcsolatot Leonardo rokonsága és Mátyás király udvara között. Azóta vannak kétségeim Czeizel úr ténykedésével.

  2. Valaki beszolt a magyar -kritikus es -tortenesz tarsadalomnak, ez meg a sertodott kritika-kritika…

    En az osszes esztetat es kritikust elkuldenem utcat soporni, tegyenek vegre valami hasznosat.

  3. Nem értem a fanyalgást, feleim. Genetikus, nem művészettörténész, és az ő szempontjából nem cáfoltátok. Szeretem az ilyen “ez annál összetettebb” típusú érveket – oh, a művészek ennél sokkal komplikáltabb lények, semhogy holmi természettudós rendszert akarjon vinni közéjük, igaz?!

  4. Egy zsenikről szóló könyvét már rámtukmálták.
    Abból meg az derült ki, hogy minden zsenigén orvoscsaládtagok útján követhető nyomon a családfákban.
    A másik fixa ideája pedig az volt, hogy a női ágon lappangnak a zsenigének és csak férfiutódnál bukkanhatnak fel ismét.
    Szóval a recesszív jellegnek nincs sok köze a képzettséghez, szerencsés társadalmi és földrajzi helyzethez, de ezek szerint a műkincspiac működéséhez sem.
    Hát, ezek a mi zsenigenetikusunk felfedezései.

  5. Ha a magyar alapfokú közoktatásban komolyabban vennék a művészeti, kreatív oktatást és tehetséggondozást, akkor lehet, hogy sokkal több zsenink lenne.

  6. Nekem meg az a fixa ideám, hogy egy kisgyereknek tíz éves koráig csak a benne rejlő kreativitását kellene fejleszteni, kis tudósokat meg ráérünk később is képezni. Persze, ez azzal a veszéllyel járna, hogy a gyerkőcök elkezdenének gondolkozni.

  7. Kedves Miss Marple!

    Én sem szeretem az “ez annál összetettebb” érvet, de a magyar művészek nemzetközi elfogadtatása valóban bonyolultabb annál, mint ahogy Czeizel kezeli. Gyakorlatilag minden fejezet végén egy rövid bekezdésben közli, hogy a magyar kultúrpolitikusok és a művészettörténészek miatt nem lett egy-egy zsenink világhírű. Egyrészt a zsenifogalom használatával nem értek egyet, mert már Robert Musil is megállapította, hogy abban a korban, amelyben egy versenylovat is zseniálisnak nevezhetnek, a fogalom erősen leértékelődött. Másrészt amellett, hogy az elmúlt évtizedekben sok kultúrpolitikus sokféle dolgot elmulasztott, és a művészettörténészek is jó néhány lehetőséget elszalasztottak, nem feledkezhetünk meg a műkereskedelem sok évtizedes lemaradásáról, a “létező szocializmus” ebből a szempontból is befagyott évtizedeiről vagy a centrum és periféria számunkra gyakran szomorú viszonyáról. Ha ezeket nem vesszük figyelembe, hanem a csak bunkót húzzuk elő és lecsapunk, azt valóban nagyon egyszerű megoldásnak tartom. Ahogy Czeizel az életrajzok esetében nagyon szimpatikusan szakértőket hívott segítségül, úgy esetleg szintén szakemberek segítségével árnyalhatta volna ezt a kérdéskört – például az erre vonatkozó irodalommal is. Csontváry esetében tényleg sokat írtak erről, Munkácsyval és Rippl-Rónaival kapcsolatban is vannak erre vonatkozó tanulmányok.

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány