Különlegesen hideg látványvilág, zavarba ejtő témák. Festészet a festészet után, történelem a történelem után. A Műcsarnokban egy antwerpeni világsztár, Luc Tuymans borzolja a kedélyeket, igen-igen hűvösen.
Luc Tuymans: Fürdőszoba, 1996. Courtesy Zeno X Gallery, Antwerpen
A Műcsarnok hatalmas, fehér termeiben meghökkentően jól mutatnak Tuymans viszonylag kisméretű festményei. Retrospektív kiállítás ez (a címe is „csak” ennyi: Retrospektív), kiragadott darabok egy gazdag életműből. A művek látszólag semmitmondóan lebegnek a nagy semmiben, az emlékezet és az emlékezés végtelenbe vesző, apró darabkáiként tűnnek szemünkbe. A diszkrét művek azonban ezzel együtt is sok szállal (színvilág, motívum, kompozíció) kapcsolódnak egymáshoz, és a festő elméjén átrostálva egyfajta neuronhálózatként idézik meg az európai és a belga történelmet. A belga művész amúgy is „realista” alkotó, fényképek alapján fest, de gyakran radikálisan megváltoztatja a beállítást: néha csupán felismerhetetlen részleteket kapunk, néha meg kísérteties, irreális színvilágot. És történeteket! Mindenekelőtt történeteket, de csak részletekben, csak utalásokban. Mintha Tuymans az emberi elme működését próbálná meg követni, és reprodukálni. Hiszen mi magunk is információmorzsákból, emlékképekből, közismert fotókból és személyes érzésekből rakjuk össze világunkat. És ezek a töredékek önmagukban nem mindig keltenek érzelmeket, de legalábbis nem egyértelműen jókat vagy rosszakat.
Tuymans nem egyszerűen jó festő, ő posztkonceptuális festő. A konceptuális művészekhez hasonlóan nem (elsősorban) képekkel dolgozik, hanem szövegekkel, gondolatokkal és ideákkal. És ezekre nagy szüksége is van a nézőnek, mivel a képek témavilága nem dekódolható a festő kommentárjai nélkül. Egyik festményén például egy sejtelmes, hideg fényekben fürdő, szürkeségbe vesző orvosi rendelőt (Fürdőszoba) látunk. Persze Tuymans társadalmi és történelmi érzékenységét ismerve sejthető, hogy a ragyogóan tiszta csempék előtt valaha halálraítéltek ácsorogtak reménytelenül. A Törvénytelen IV. hóborította, monokróm szürkeségéhez viszont már szükséges Tuymans szikár „útbaigazítása”: „SS-irodák Mauthausenben”. A festésmodor és a festői témaválasztás távolról mintha a Brueghel családot és a 17. századi holland tájképfestészetet idézné, miközben tudható, hogy a nácik több mint 100000 embert öltek meg Mauthausenben, Ausztria legnagyobb koncentrációs táborában.
Luc Tuymans: Retrospektív
2007. december 15 – 2008. február 10.
Műcsarnok, Budapest, Dózsa György út 37.
Nyitva tartás: keddtől vasárnapig: 10-18, csütörtökön 12-20
Luc Tuymans interjú a Műcsarnokban látható kiállítása kapcsán. (Műértő)
Hát ez eléggé szar.
Viszont Hornyiknak jó tehetsége van arra, hogy elmondja azt, hogy a szar miért is jó nekünk.
Nem szimplán elég szar, hanem nagyon szar. A cikket el se olvastam, gyanítom, hogy a cikk jobb mint a képek. Az elözö kommnetelö legalábbis ebben erösített meg.
Nahát. Szoval meg sem nézzük miről van szó, de a beszédnek hiszünk. Hát igen, akárcsak a (mindennapi) politikában, vesszük a gondolatokat ahogyan kínálják, miért is érdekelne az eredeti eset. Pedig érdemes lenne elmenni és megnézni, miről is írt az író.
Úgy emlékszem Hume írja ‘a jó ízlésről’ című művében, hogy nem lehet olyan tárgyról ízlésítéletet mondani, amelyet nem ismerünk. Tehát.