Figyelni az apró dolgokra. A 30+ projekt négy nézőpontból

Az alább olvasható szöveg a 30+ kurátori projekt és kiadvány elemzése és kísérlet egy többszerzős cikk írására, amelyben a szerzők különböző szempontok szerint írnak a projektről. A szerzői kollektíva a Lehetőségek tere csapatából került ki, akik 2023. márciusában közösen látogatták meg a kiállítást Debrecenben, a MODEM-ben. Az intézmény 2019-ben indította el a programot, hogy középiskolásokkal ismertesse meg a rendszerváltás után bő három évtized hazai művészetét. A kurátorok 1989 és 2020 között minden évből kiválasztottak egy művet. Ezekhez a korszakot ismerő szakemberek, középiskolai tanárok segítségével elemzéseket írtak, a műveket pedig a MODEM bemutatta, múzeumpedagógiai gyakorlatokat társítva hozzájuk. A COVID időszakban átalakult a projekt: online foglalkozások kezdődtek és a program gyakorlatilag bárki számára hozzáférhetővé vált. A 30+ egy összefoglaló kiállítással zárult 2022 októberében, majd 2023 őszén megjelent egy módszertani kötet is, a művekkel, az elemzésekkel és a hozzájuk tartozó gyakorlatokkal.

30+ Kísérleti művészetpedagógiai projekt 
Kurátorok: Don Tamás, Mélyi József és Szabics Ágnes 
2022. október 22. – 2023. március 19. , MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ 

30+ Kísérleti művészetpedagógiai projekt. 2023 
Kiadó: MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ 
Szerkesztette: Don Tamás, Mélyi József és Szabics Ágnes 

30+ foglalkozás a MODEM-ben: Don Tamás kurátor és a diákok Nemes Csaba Időtlen (1996) c. munkájával. Fotó: MODEM

Kurátori pedagógia vagy közvetítés? (Puszt Zsófia, fotográfus, művészetközvetítő)

Művészetpedagógia, múzeumpedagógia vagy művészetközvetítés? – teszem fel magamnak a kérdést, amikor először lépek a 30+ kiállítás tereibe. A kiállítás és a projekt kurátorai, Don Tamás, Mélyi József és Szabics Ágnes kísérleti művészetpedagógiai projektként definiálják, mégis számomra nem teljesen pontos ez a megnevezés.

A cikk jelen részében arra törekszem, hogy saját, kortárs művészetközvetítéssel kapcsolatos ismereteimen keresztül, szubjektív szemszögből újra definiáljam a 30+ pedagógiai módszertanát. Pozícióm és lexikális tudásom a művészet oktatással kapcsolatban német szakirodalmakból táplálkozik, ezen belül is a kétezres évek elejétől megjelenő „kulturális és művészeti neveléshez” (kulturelle und künstlerische Bildung), valamint a „kritikai művészetközvetítéshez” (kritische Kunstvermittlung) kapcsolódó irodalmakhoz.

Meglátásom szerint az elmúlt évek során feltorlódtak és kezdenek összemosódni olyan fogalmak, amelyek a művészetközvetítéshez fűződnek. Ezeknek egy részét eleddig – művészetpedagógia, múzeumpedagógia – látszólag tiszta keretek közé sikerült illeszteni, másik részét viszont – pl. kultúraközvetítés – nem teljesen tisztázott definíció mentén alkalmazzák. Ebben a szövegben nem lesz alkalmam tisztázni az összes fogalmat, csak azokra fókuszálok, amelyek véleményem szerint a 30+ projekthez köthetők.

A múzeumpedagógia, valamint a művészetpedagógia fogalmai erőteljesen kötődnek az oktatás intézményes kereteihez. Ezért mindkét tevékenység általánosságban a hagyományos pedagógiai módszertanokból építkezik.[1] Ez azt jelenti, hogy a fő célkitűzésük a művészet esztétikai értékeinek átadása, tanítása, majd azon keresztül a kreatív gondolkodás elsajátítása.[2] Természetesen vannak olyan alternatív oktatási módszertanhoz köthető projektek, megközelítések, amelyek ennek ellentmondanak, de az intézményekben főleg hagyományos felfogással találkozhatunk. A múzeumpedagógiai módszertan ugyan az iskolán kívüli oktatást tűzi ki célul, de fontos, hogy a tananyagot egészíti ki.[3]

A művészetközvetítés e két fogalomtól eltér abban a tekintetben, hogy nem feltétlenül célja az intézményes oktatás kiegészítése, hanem ennél jóval tágabb értelmezést nyújt a kulturális intézmények oktatási tevekénységének fogalmi és módszertani besorolásához.  A ma is sokszor idézett Carmen Mörsch, német művészetközvetítő 2009-ben a tizenkettedik documentához kapcsolódó publikációjában arra törekedett, hogy az ott megjelenő közvetítői stratégiákat, s így a művészetközvetítés formáit rendszerezze, és ezáltal tisztázzon fogalmakat.[4] Célja, hogy minél pontosabban lefedje azokat a közvetítői módszertanokat, amelyek a kulturális intézményekben megjelennek.

Mélyi József, Szabics Ágnes és Don Tamás a 30+ című kötet bemutatóján, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, 2023 novemberében. Fotó: MODEM Facebook

A Mörsch által leírt négy „diskurzus” vagy módszertani gyakorlat a megerősítő (affirmatív), sokszorosító (reproduktív), dekonstruktív és átalakító (transzformatív). Az első gyakorlat az, amely a legtöbb esetben fellelhető a művészeti intézményekben, ténylegesen a szakmai „megerősítéssel” foglalkozik és olyan közvetítői programokat jelen , amelyek főleg a szakavatott közönséget célozzák meg. Ezzel szemben a sokszorosító gyakorlat, már a befogadó közönségnek szól: őket igyekeznek a közvetítők becsalogatni a kiállítóterekbe, szélesítve a látogatók körét. Ez a gyakorlat köthető leginkább a múzeumpedagógiai tevékenységhez, mivel olyanokat céloz, akik alapvetően nem néznék meg a kiállítást. Ezért[5] a harmadik, és az egyik legritkábban megtalálható gyakorlat a dekonstruktív diskurzus. Habár ennek [6] leépítése és a nem privilegizált társadalmi csoportok bevonása, ugyanakkor[7] így a módszertant átjárja az intézmény és a művészet kanonizációs folyamatainak kritikája. A legritkábban fellelhető diskurzus az úgynevezett átalakító, amelynek során már társadalmi folyamatok katalizálását és akár politikai aktivista tevékenységet is vállal a közvetítői gyakorlat, és így maga az intézmény is, amely a kereteket adja.

A művészetközvetítés tehát abban különbözik a múzeum- vagy művészetpedagógiától, hogy használ ugyan pedagógiai módszereket, de a kortárs művészeti intézmény különböző perspektíváit igyekszik összesíteni, és így létrehozni egy „oktatási kommunikációs stratégiát”.[8] Nem mindig a kiállító intézmény falain belül zajlik, és sok esetben projekt alapon működik. Fontos, hogy a szakmai megközelítése és definíciója országonként változik,[9] mert, ahogy Carmen Mörsch a szövegében   le is szögezi, „nem teljeskörűen lefedett fogalom”.[10]

A 30+ az alkotók definíciója szerint kísérleti művészetpedagógiai projekt. Ezt azért nem érzem pontosnak, mert a projekt megközelítése és módszertana sem pedagógiai pozícióból indul.

A módszertani kiadvány szerint kurátori projektnek indult, amely az 1968 utáni képzőművészettel kívánt foglalkozni, de már a kezdeti fázisában a pedagógia felé fordult a létrehozók fókusza. Don Tamás és Mélyi József, a 30+ megálmodói kurátorok, így végig ebből a pozícióból tekintettek a projektre, Szabics Ágnes képzőművészt, múzeumpedagógust akkor vonták be művészetpedagógiai szakemberként, amikor efelé kanyarodott a koncepció. Izgalmas módszertani fordulat, hogy a facilitátor viszont, aki a fiataloknak foglalkozásokat tartotta, nem Szabics Ágnes, hanem Don Tamás volt. Ennek ellenére Tamás magát teljes mértékben kurátorként definiálja, pedig az elmúlt években több művészet- és/vagy múzeumpedagógiához köthető kiállítást hozott létre. (Nemrég zárt be a Magyar Képzőművészeti Egyetemen az Álmainkban valóra válnak az álmaink c. kiállítás).

A Kis Varsó Tulajdonság (2001) című munkája a 30+ kiállításon. Fotó: Biró Dávid

A projekt megvalósulásához a MODEM biztosította az anyagi forrást, emiatt az is fontos szempont volt, hogy a kiállítást kinyissák a debreceni fiatalok felé. A foglalkozások azonban a világjárvány miatt végül nem múzeumi közegben valósultak meg, hanem online, iskolai órák és foglalkozások keretében, így a hangsúly teljes mértékben átkerült múzeumról az oktatásra.

Ahogy fentebb említettem, a múzeum- és a művészetpedagógia erősen kötődnek intézményes közegekhez. Ez a kötöttség okvetlenül is magában hordozza az intézményi hierarchiák reprodukálását. Ebben a rendszerben más helyet foglal el a kurátor, mint a pedagógus, így más pozícióból is beszél, ha pedagógiával kíván foglalkozni. Ez alapvető módszertani különbség, és számomra a döntő pont, amely okán nem nevezném a 30+ projektet kísérleti művészetpedagógiai projektnek. Amikor Don Tamást arról kérdezem, ő miként definiálná a 30+ módszertanát, kurátori pedagógiai projektnek nevezi, amelyről megint csak Mörsch egyik gondolata jut eszembe: „Némely kiállítóterek vezetői – különösen azok, akik magukat kritikus kurátorokként jellemzik – már nem elégszenek meg az elitista szereppel. Itt a művészetközvetítés és a vele összekapcsolható dekonstruktív és transzformatív lehetőségek[11] a minőségi nyereség és az új fogalomalkotás megteremtésének ígéretévé válnak. (…)[12] Egy olyan „nem teljeskörűen lefedett fogalom,[13] mint a művészetközvetítés, nyitva hagyja az interdiszciplinaritás és a szakterületek közötti átjárhatóság lehetőségét. Teret enged olyan oktatási projektek megszületésének, amelyekben megmarad a kurátor intézményi és szakmai pozíciója, mégis pedagógiai módszerekkel él. E gondolat és Mörsch fogalmi keretei alapján az alábbiak szerint definiálnám a 30+ projekt módszertanát: kurátori művészetközvetítés, amely a sokszorosító és a dekonstruktív diskurzusok közötti spektrumon helyezkedik el; igyekszik a művészet kritikai megközelítését átadni, azáltal, hogy a kortárs művészet oktatását elősegíti, és ezzel kritizálja a rendszerszintű oktatást. Célja kreatív, szabadon gondolkodó a kortárs művészetre nyitott befogadókat nevelni.

Gombhoz a kabátot (Árva Judit, művészettörténész, kritikus)

A 30+ ernyőfogalomként fedett és fed le egy „kísérleti művészetpedagógiai projektet” – ahogyan magukat nevezték –, kiállítást és módszertani kiadványt. A projekt rész mögött több száz foglalkozás állt, amelyek befolyásolták a módszertanok, kérdéssorok alakulását; egyaránt megjelentek iskolai keretek között és azokon kívül is, a múzeumi térben „in situ” workshopokként, illetve dokumentációként a falakon, némileg idézőjelbe téve és elmosva ezzel a határokat az egyes mű/tárgyak között. A 30+ ugyanis fordított szemléletmódot képviselt, hiszen a szakemberek nem egy meglévő kiállításra építettek művészetpedagógiai programot, ahogy az lenni szokott, hanem egy kiállítást hoztak létre, amelybe olyan műveket válogattak, melyek jól „használhatók” foglalkozások alapjául. Korántsem ördögtől való, hogy a kortárs művészeti színtéren olyan kurátori szemlélettel találkozunk, amely nem a hagyományos kereteken belül mozog, azonban ahhoz, hogy érdemben beszélhessünk arról, mivel is van dolgunk – a terminológiai problémákon túl, amiket Puszt Zsófi tárgyalt – érdemes a kiállítást, mint a tudásközvetítés és -megosztás platformját, mint autonóm kutatási produktumot közelebbről is megvizsgálnunk – azzal kitétellel, hogy a kritika kritikáját adhatja a majd egy éves időtávlat. 

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy fontos projektről beszélünk, amely mind helyszínében – ti. a Budapesten kívüli kevés művészeti helyszínek egyike, a debreceni MODEM adott otthont a projektnek –, mind tartalmában jelentős volt. Ráadásul a módszertani kiadvány az intézmény honlapján ingyenesen elérhető, ami széleskörű hozzáférhetőséget biztosít minden érdeklődő számára. Fontosak mindezek kivált most, amikor az állami oktatáspolitika, úgy tűnik, egy erősen kontrollált, torz és kizárólagos kultúrafogalommal dolgozik, és arra sem fél vetemedni, hogy egész területek létjogosultságát húzza át egy tollvonással.[14] 

Imre Mariann – Bogi: A lélek

A múzeumpedagógus gyakorlatában a Nemzeti Alaptantervre (NAT) támaszkodik; ez a kiindulópontja, az ebben foglaltak segítik munkáját, ez a mérce annak megítélésében, hogy „hol tart” a diák a tanulmányaiban, mi az, amit az egyes évfolyamok végére elsajátít és a múzeumpedagógus számára, mint adott tudás tételezhető fel. A probléma éppen itt kezdődik, a jelenlegi NAT ugyanis hemzseg a problémás és ködös tartalmaktól, megfogalmazásoktól, erősen nemzeti szemléletű és ignorál szinte minden haladó szellemű pedagógiai irányzatot, amely nem szimplán a lexikális tudás átadását, hanem a gondolkodás megtapasztalását, a párbeszéd alapú, módszertani megközelítést képviseli.

2020-ban nagy vitát kavart az új, módosított NAT bevezetése, a kritikai gondolkodás terminusának teljes kiirtása a majd’ 200 oldalas dokumentumból,[15] de a vizuális kultúra olvasztótégely-koncepciója is joggal váltott ki negatív visszhangot. Ahogy Tatai Erzsébet fogalmazott, „(…) az új NAT egy ideológiai mázzal leöntött kompiláció, (…) a különböző iskolák és iskolatípusok közötti átjárhatóság csak a retorika szintjén jelenik meg benne (…) A bevezetést a művészeti tantárgyakhoz (MK 20/17/406-407) mindaz jellemzi, amit a NAT kritikájában már más tantárgyakkal kapcsolatban megfogalmaztak: heterogén, ideologikus lózungok váltakoznak tartalmasabb részekkel. (…) A jelenlegi Nemzeti Alaptanterv vizuális kultúra fejezete zűrzavaros, ideologikus volta miatt alkalmatlan kerettantervek készítésére”.[16] Aktuálisan pedig ott tartunk, hogy a művészettörténet tantárgy gyakorlatilag megszűnik  a közoktatásban.[17] Ebben a kontextusban nem is szükséges hangsúlyozni, milyen jelentősége van egy olyan projektnek, amely a kortárs művészettel (ameddig még egy jobb kondíciójú oktatási környezetben sem jutnak el a diákok, illetve hallgatók) és a művek megközelíthetőségével, értelmezésével, a művészeti neveléssel és kreatív alkotással, gondolkodással foglalkozik. Ugyanakkor hiba lenne átugrani a kiállítást, amely tulajdonképpen a művészetpedagógiai projekt és a módszertani kiadvány – egyben kiállítás katalógus is – „között” foglal helyet, és kritikailag is megközelíteni.

A kiállítás publikációs forma, amely mögött koncepció, tematika és tudományos kutatómunka áll, amelybe beletartozik a célközönség megválasztása és a közös nyelv megtalálása, a kommunikáció és a „fordítás” is.

Egyaránt érvényes ez a kitétel a múzeumi (gyűjteményes) kiállításokra és a galériák működésmódjára; erre épülnek a kísérőprogramok, így a tárlatvezetések, a múzeum- és művészetpedagógiai alkalmak, ahol a néző többet tudhat meg a látottakról, a vizualitás mögötti tartalmi-teoretikai háttérről. A 30+ esetében e fogalmi megközelítésmód némileg értelmét veszti, hiszen a rendszer megborult, a kísérőprogram a kiállítás tárgya lett, a tárlaton megjelent művek pedig esettanulmányokká, foglalkozások „alapjaivá” váltak. Azaz csak bizonyos szempontból, hiszen meglehetősen hibrid megoldásokkal találkozhattunk a kiállítótérben. 

Szabó Dezső – Barczikay Dóra: Katasztrófa

A 30+ kurátorai a rendszerváltástól (1989) kezdve minden évből kiválasztottak egy-egy művet, amelyhez kortárs szakemberek írtak értelmező-leíró szövegeket; a jól ismert installációs struktúra (mű és szöveg) mellett, színes alapon jelentek meg a művészetpedagógiai foglalkozások dokumentációi, a kérdések és válaszok (a módszertani kiadvány/kiállítás katalógus is ezt a struktúrát követi). A kiállításban a kurátori szemlélet; (eredetileg curatorial)[18] és a formálisabb kurátor helyzetének ötvözete azonosítható, ahol utóbbi az intézményi hierarchiában betöltött szerepét megtartva volt egyben alakítója a pedagógiai projektnek is.

Első kérdésként a szelekció szempontjai vetődnek fel, vagyis, hogy miért éppen azok a művek kerültek kiválasztásra, amik. A szempontrendszert – meglehetősen szűkszavúan – Mélyi József fogalmazta meg a kiállítás katalógusában, eszerint a művészettörténeti relevancia csak egy a szempontok között, emellett a hozzáférhetőség, a több irányból való megközelíthetőség és a „használhatóság” is szerepel. Mélyi bevezetőjében leszögezi, a kiállítás „korántsem  »best of« lista; válogatásunkra mint javaslatra tekintünk, amely a későbbiekben más intézményekben mintaként, kiindulási alapként használható.”[19] Ezzel viszont az a probléma, hogy a kiállítás mégiscsak reprezentatív válogatást adott az elmúlt, kicsivel több mint 30 év magyar kortárs művészetéből – címe és ambíciói is ezt sugallják –, „javaslatként” való determinálása – bármit is jelentsen e kifejezés ebben a kontextusban – éppen ennek felelősségét puhítja fel. A MODEM tereiben ugyanis hagyományos kiállítási szituáció alakult ki, a kiállított művek és a kiváló szakemberek által írt magyarázó szövegek mellett megjelenő dokumentációk csupán adalékként szolgáltak a látványhoz, amely így kevésbé nyújtotta kísérleti művészetpedagógiai projekt benyomását; e kétféle tárgyegyüttes nem tudott együttműködni. Ha hagyományos kiállításról beszélünk, elkerülhetetlen a narratíva, a mondanivaló meghatározása – és persze a felelősségvállalás a válogatást, a bemutatott műveket illetően. Más kérdés, hogy ebben az esetben szükség volt-e ilyen grandiózus kiállításra, a művészetpedagógiai projekt nevében is megnevezett területe kapott-e másfajta nyilvánosságot, vagy ebben a szituációban megmaradt pluszként.

 

Hibrid kiadvány (Hegyi Dóra, művészettörténész, kurátor)

„Egy ember a világ

Egy nagyhatalmú mágus megunta, hogy az emberek nem tudnak koncentrálni a 21. században. Olyan sok információ és inger éri őket, hogy mindig zavarban vannak, hogy hova figyeljenek. Ezért sokszor nem veszik észre a fontos dolgokat. Emiatt a mágus úgy gondolta, hogy móresre tanítja őket. Mindenkire bűbájt bocsátott, amelynek hatására onnantól kezdve mindenki csak egy ember életével tudott foglalkozni és azon az egy életen keresztül szemlélni a világ történéseit. Úgy tudjuk megtörni ezt a bűbájt, ha összegyűjtünk a környezetünkből négy tárgyat és elképzeljük, hogy ezek a tárgyak hogyan kapcsolódhatnának egy ember életéhez. Majd egy vizuális napló néhány alapján keresztül elmeséljük és lerajzoljuk az általunk kitalált ember életét. Így bizonyítva a mágusnak, hogy most már tudunk figyelni az apró dolgokra is.” – Kísérő mese 8-10 éves gyerekeknek Kocsi Olga Rózsa mama (2019) című művének feldolgozásához.

Don Tamás kurátor diákokkal a MODEM-ben, a háttérben Nemes Csaba Időtlen (1996) c. munkájának részlete. Fotó: MODEM

A 30+ hibrid vállalkozás, amely a projekt történetét tükrözi, ahogy azt fentebb Puszt Zsófi is megállapítja. Komplex kiadvány kíséri a hosszúra nyúlt projektet, amely két egymással szorosan összefüggő részből áll. Egyrészt az elmúlt harminc év minden évéből egy-egy kortás alkotást bemutató művészettörténeti elemzés, másrészt az egyes művekhez kapcsolódó, a projekt három éve során összegyűlt művészetpedagógiai feladatok olvashatóak. Ez a két megközelítés azt eredményezi, hogy a könyv különböző szinteken olvasható és használható.

A 30 év, 30 mű módszertaninak tekinthető válogatás[20] (lásd Árva Judit elemzését) eredménye releváns lehet a kortárs művészeti szakma számára, ezen kívül művészetpedagógusok és a művészet iránt érdeklődő pedagógusok forgathatják haszonnal. Különösen érdekes szerepe lesz mostantól, azáltal, hogy a művészettörténet nem lesz külön tantárgy a középiskolákban. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy kortárs művészeti alkotásokra csak a tanárok kisebb része nyitott, mint ahogy a társdadalomban is jelen van az idegenkedés, az értetlenkedés a kortárs művészettel szemben, vagy az „ilyet én is tudok” hozzáállás. Az viszont biztos, hogy azok a diákok, fiatal csoportok és kísérő pedagógusok, akik megtapasztalták egy kortárs alkotás értő feldolgozását Don Tamással, megnyílhatnak a kortárs művészet iránt.

Ez a művészetpedagógiai könyv ugyanis bizonyíték és tanúságtétel amellett, hogy a kritikai szemléletű kortárs művészet transzdiszciplináris forrásanyagként használható a minket körülvevő világ égető kérdéseiről való gondolkodásban.

A művek értelmezésével és keletkezési kontextusuk felfejtésével művészeti, filozófiai kérdésfelvetésekre és társadalmi-politikai összefüggésekre láthatunk rá.

A rendszerváltás óta eltelt 30 évből, az adott évek, évtizedek legaktuálisabb problémáira fókuszáló művekből kiinduló foglalkozások a következő generációknak tehetik hozzáférhetővé ezt a számukra már részben történelmi időszakot, részben saját jelenüket. Míg az első évtizedből válogatott művek a rendszerváltás átmeneti világáról szólnak, a 2000-es évek alkotásai már múltként tekintenek a szocializmus időszakára, és megjelennek a globális világ és a neoliberális kapitalizmusnak az életünkre gyakorolt hatásai is, a 2010-es években a múlt szelei a politika hatására máshonnan fújnak, ezzel egyidőben nő a mindenütt eluralkodó, a digitalizáció következtében létrejövő, elmagányosodásból fakadó sérülékenység és a világ töredezett megélése. A műveket lehetne az emlékművek, a személyes hang/identitás, a megfigyelés/észlelés és a munka világa tematikák köré is csoportosítani.

Jovánovics György – Anna: 1956-os emlékmű

A többnyire csoportos feladatok a művekből és elemzésükből indulnak ki, az alsós (8-10), felsős (11-14), valamint a középiskolás (14-18) korosztályt célozzák meg és általában 30 percesek, hogy egy iskolai óra keretében is megvalósíthatók legyenek. A legtöbb mű megközelítéséhez – olykor digitális játékok kerettörténeteit idéző – rövid mesék is íródtak, amelyek esetleg a gyerekektől, fiataloktól távol álló, vagy nehezebb témába segítik bekapcsolódni a résztvevőket; általában egy bajban lévő szereplőt, hőst kell kisegíteni és ebben kérik a csoport közreműködését.

A feladatok egy része arra hívja a fiatalokat, hogy a mű technikája vagy ábrázolt témája alapján maguk is készítsenek alkotásokat, míg más feladatok arra bíztatnak, hogy a mű jelentéséhez kapcsolódjanak. Mindezt felszabadítóan teszik, a résztvevő korosztály jelenéhez kötődő felvetésekkel, a mai világból tapasztalatokat szerző digitális bennszülött fiatalok valóságát szólítják meg. Sokszor telefonnal készülő fotók és filmek, közösségi médiás praktikák is részét képezik a feladatoknak. A gyakran bonyolult és összetett művek üzenetét a fiatalok alkotói, illetve kreatív feladatokon keresztül szerzett tapasztalatuk alapján érthetik meg, sőt tovább is gondolhatják. Az ajánlott foglalkozásokon visszanyerhetik a kérdezés és a bevonódás képességét, amelyek gyakran nehézséget jelentek a mai fiatalok számára. A művek, amelyek gyakran maguk is megértési kísérletek és (világ)modellek, segíthetik a szintén veszélyben lévő metaforikus és szimbolikus gondolkodás fejlődését.

Néhány példát kiemelve, kérdés lehet, hogy mennyire megközelíthető KissPál Szabolcs A műhegyektől a politikai vallásig (magyar trilógia) című, kutatásalapú komplex alkotása, amely a Trianon-trauma emlékezetpolitikai kisajátításáról szól. A bevezető kérdések, mint „Mik a legfontosabb részei az identitásunknak? Fontos-e számunkra a nemzetiségünk? Mit jelent nekünk, hogy magyarok vagyunk? Milyen szavak jutnak eszünkbe a magyar nemzetről?”, mindenképpen segítenek a téma megközelítésében. Ugyanakkor a feladatok eredettörténetek, alternatív eredetmítoszok vagy egy magyar szuperhős megalkotására invitálják a diákokat, ami egy tanórás foglalkozás keretében nem tűnik könnyen megvalósíthatónak.  Chilf Mária Napló (1999) című akvarellsorozata, vagy Fátyol Viola Mama tésztaglóriával (2009) című fotómunkája már könnyebb kiindulási pontot jelenthetnek és a fiatalokat érintő, az önmagukhoz, családtagjaikhoz való kötődéssel kapcsolatos kérdéseket vetnek fel. A személyes érintettség miatt könnyebbnek tűnő feladatok is összetettek: például naplóírás és rajzolás, a mesében egy emlékezetét vesztett hősnek kell segíteni visszakapnia az emlékezetét (Chilf); családban generációkon át öröklődött szlogenek, szokások megjelenítése; kampány tervezése a láthatatlan munkáról (Fátyol).

Don Tamás kurátor pedagógusokkal a MODEM-ben, a 30+ projekt keretében. Fotó: MODEM

Aki létrehoz, vagy akár csak néz kiállításokat, az tudja, hogy az új és váratlan összefüggések felismerése részét képezi általában a kutatói szemléletnek, és különösen a vizuális és a térben megjelenő anyaggal való munkának.

Módszertani modell is ez a kiadvány, hiszen valószínűleg egyetlen osztály vagy csoport sem fog minden egyes műtárggyal foglalkozni, bár bizonyára kiválthatná a vizuális kultúra tantárgy féléves tematikáját vagy egy jelenkori történelemmel foglalkozó epochát (Waldorf iskolai rendszerben). A magyar oktatási rendszer igényeihez kapcsolódik az ambíció, hogy a szerzők egyes tantárgyakhoz is rendelik a foglalkozásokat, a művek témabesorolása viszont inkább a ma általános címkéző (hashtag) gondolkodást tükrözik.

Valóban hiánypótló a kiadvány, mert értő facilitátor segítségével abban segítheti a fiatalokat, hogy a művészekhez hasonlóan a kortárs világ kritikus szemlélőivé és kutatóivá váljanak.

A 30+ egy látogató szemével (Szabó Dóra, projektmenedzser)

A múzeumpedagógia nem volt ismeretlen számomra, de nem nagyon tudtam elképzelni, hogy egy olyan edukációs foglalkozás-sorozat, mint a 30+, miért akar, vagy éppen milyen módon tud kiállítássá változni. A múzeumlátogatás számomra olyan időtöltés, ami minden esetben együtt jár a tanulással és új nézőpontok megismerésével. Bár a 30+ nem egyetlen művész munkáit vonultatta fel, és nem is egy művészeti irányzat bemutatását tűzte ki céljául, úgy gondolom, hogy mindenképpen fontos és hasznos üzenetet közvetített mind a szakmai közeg, mind az átlagos kiállításlátogatók számára.

Mivel a múzeumpedagógiai foglalkozások az elmúlt három évtized magyar képzőművészeti alkotásaihoz kötődtek, így érthető és komfortos volt a kiállítás kronologikus felépítése. Egy évhez minden esetben egy mű és egy értelmező műtárgyleírás tartozott, majd ez egészült ki a múzeumpedagógiai foglalkozások során megvalósított feladatok bemutatásával, és a résztvevők élménybeszámolójával. A fiatalok által kivitelezett feladatokat falra szerelt monitorokon keresztül volt lehetőségünk megtekinteni. Egy konkrét műhöz rendszerint két-három, alkotásra ösztönző kérdésfelvetés kapcsolódott, a foglalkozások résztvevőinek megoldásait pedig diavetítés-szerűen lehetett megnézni a képernyőkön. Nekem különösen tetszett az élménybeszámolók közönség elé tárása, mivel így a módszertan és az annak köszönhetően létrejött alkotások bemutatásán túl a látogatóknak lehetőségük volt egy kifejezetten személyes nézőpontból is tájékozódni. Nagyon izgalmas volt, hogy a résztvevők belső megélései mennyire különböztek, miközben mégis rengeteg közös vonást mutattak a tanulás, a művészethez való kapcsolódás és az alkotás öröme tekintetében.

30+ kiállítás enteriőr a MODEM-ben. Fotó: Biró Dávid

A kurátorok által válogatott művek közül Chilf Mária vizuális naplója fogott meg leginkább. A műtárgy az 1999-es évet képviselte a kronológiában, és a művész közel másfél évét ábrázolja 10 x 10 centiméteres, színes négyzetek formájában. A kiállítás a műhöz kapcsolódóan háromféle feladatmegoldást mutatott be. Az első értelmében a művész egy napját kellett a résztvevőknek novella-szerűen összefoglalniuk. A második felvetés beemelte a közösségi média világát, így a fiataloknak egy híresség pozíciójába helyezkedve kellett Instagram bejegyzést készíteni. Végül az eredeti műhöz leginkább kapcsolódva, a harmadik feladat három 10 x 10 centiméteres rajz vagy fotó elkészítése volt, mely naplószerűen összefoglalta az alkotók három egymást követő napját. A három példa remekül szemlélteti, hogy egyazon kiindulópontból mennyi különféle irányba vezethet a közös gondolkodás és az alkotás.

Számos új ismeret és értékes útravaló birtokában távozhatott a kiállításról a látogató. Alapvetően a tanításban és a művészettel való foglalkozásban rejlő lehetőségekre hívta föl a figyelmemet a tárlat. Megmutatta számomra, hogy nem kell azonnal értenem egy művet ahhoz, hogy kapcsolatba léphessek vele, és hogy művészeti képzés nélkül is lehetséges és érdemes képzőművészeti alkotásokkal foglalkozni. Nagyon tetszett a projektnek azon felvetése, miszerint egy-egy műtárgy nem pusztán a művészi önkifejezés végterméke lehet, hanem inspirációforrássá is válhat a további alkotáshoz.


[1] Foghtűy Krisztina: Pedagógia, művészetpedagógia, múzeumpedagógia. Iskolakultúra, 3. évf., 21-22 sz., 1993, 39–47. Forrás: https://www.iskolakultura.hu/index.php/iskolakultura/article/view/29247 (Utolsó letöltés: 2024. 01. 04.)

[2] Foghtűy Krisztina: Pedagógia, művészetpedagógia, múzeumpedagógia. Iskolakultúra, 3. évf., 21-22 sz., 1993, 39–47. Forrás: https://www.iskolakultura.hu/index.php/iskolakultura/article/view/29247 (Utolsó letöltés: 2024. 01. 04.)

[3] „1. Múz.-i óra, amely tartalmilag szorosan kötődik az isk.-i tananyaghoz, s a múz.-i anyag feldolgozásában (hangsúlyosan vagy kevésbé hangsúlyosan) érvényesíti annak szempontjait (forráselemzés, helytörténet, honismeret, irodalmi emlékhelyek, művészettörténet tanítása, történelemtanítás).” A múzeumpedagógiai lexikon első pontjában is lefektetik, hogy a pedagógiai módszertan fontos része az iskolai tananyag kiegészítése. Forrás: http://www.kislexikon.hu/muzeumpedagogia.html (Utolsó letöltés: 2024. 01. 04.)

[4] Mörsch, Carmen: Am Kreuzungspunkt von vier Diskursen: Die documenta 12 Vermittlung zwischen Affirmation, Reproduktion, Dekonstruktion und Transformation. In: Carmen Mörsch und dem Forschungsteam der documenta 12 Vermittlung (szerk.): KUNSTVERMITTLUNG 2. Zwischen kritischer Praxis und Dienstleistung auf der documenta 12. Ergebnisse eines Forschungsprojekts. diaphanes, Zürich-Berlin, 2009, 9-35.

[5] „Ezen eseményeket rendszerint legalább minimális pedagógiai szakértelemmel rendelkező személyek szervezik, mint például: múzeumpedagógusok vagy művészetközvetítők.” MÖRSCH (2009) 10.

[6] „A küszöbfélelem a könyvtár- és információtudományi szakirodalomban használt terminus azt a lelki gátat jelenti, amely megakadályozza az emberek eljutását a könyvtárig, a könyvekig. Szimbolikus kép, mely hűen fejezi ki, azt a szorongást, melyet egy ismeretlen dolog válthat ki bennünk. Vagyis, amikor nem merjük megtenni azt a lépést, mely esetünkben bevezetne minket a könyvtárba [vagy más közösségi térbe]. Nem ismerjük a szabályokat, nincsenek viselkedési mintáink, nincsenek forgatókönyvek a fejünkben arról, hogy mit és hogyan kell tennünk egy ilyen közösségi térben.” Péterfi Rita: Olvasóközpontú olvasásfejlesztés. Könyvtári figyelő, 53. évf., 3. sz., 2007, http://ki.oszk.hu/kf/2010/10/olvasokozpontu-olvasasfejlesztes/, valamint https://cskwiki.hu/kuszobfelelem/#_ftn1 (Utolsó letöltés: 2024. 01. 04.)

[7] A fogalom definícióját lásd bővebben: Kurátori szótár / Curatorial Dictionary, Frazon Zsófia: Új muzeológia szócikk. https://tranzit.org/curatorialdictionary/index.php/szotar/uj-muzeologia-/ (Utolsó letöltés: 2024. 01. 04.)

[8] Eredeti fogalom: die Bildungskommunikationsstrategie. Forrás: https://www.goethe.de/ins/bg/de/kul/sup/kun/22035282.html (Utolsó letöltés: 2024. 01. 04.)

[9] Forrás: https://www.goethe.de/ins/bg/de/kul/sup/kun/22035282.html (Utolsó letöltés: 2024. 01. 04.)

[10] MÖRSCH (2009) 1.

[11] A dekonstruktív és a tranformatív diskurzusokra való utalás. Lásd fentebb a definíciójukat.

[12] MÖRSCH (2009) 14.

[13] Lásd fentebb

[14] Kőszeghy Ferenc: Kultúrharc piaci alapon – Az ötödik Orbán-kormány kultúrpolitikája. Mérce.hu, 2023.02.14., https://merce.hu/2023/02/14/kulturharc-piaci-alapon-az-otodik-orban-kormany-kulturpolitikaja/ (Utolsó letöltés: 2024. 01. 09.)

[15] Ld. Többek között: »Eltüntették a kritikus gondolkodást a NAT-ból«. Klubrádió, 2020. 02. 03., https://www.klubradio.hu/adasok/eltuntettek-a-kritikus-gondolkodast-a-nat-bol-110996 (Utolsó letöltés: 2024. 01. 05.); sz.n.: Tiltakozik a Széchenyi Akadémia vezetősége a NAT módosítása miatt. Népszava, 2020. 02. 05., https://nepszava.hu/3066123_tiltakozik-a-szechenyi-akademia-vezetosege-a-nat-modositasa-miatt (Utolsó letöltés: 2024. 01. 05.); Windisch Judit – Balla István: Új NAT: “A nacionalizmus lesz a vezérlő ideológia”. Hvg.hu, 2020. 02. 03., https://hvg.hu/itthon/20200203_uj_nat_nacionalizmus_honvedelem_csepe_takaro (Utolsó letöltés: 2024. 01. 05.)

[16] Tatai Erzsébet: Miért fáj nekünk a NAT? A vizuális kultúra, a művészetek és a Nemzeti alaptanterv 2020-ban. A mű, 2020. 02. 22., https://amu.hvg.hu/2022/02/22/miert-faj-nekunk-a-nat-a-vizualis-kultura-a-muveszetek-es-a-nemzeti-alaptanterv-2020-ban/ (Utolsó letöltés: 2024. 01. 04.)

[17] Fábry Béla: Művészettörténet a kukában. Népszava, 2023. 12. 06., https://nepszava.hu/3217759_muveszettortenet-a-kukaban (Utolsó letöltés: 2024. 01. 04.); sz.n.: A Szépművészeti előtt tüntettek a művészettörténet tantárgy megszüntetése ellen. Magyar Narancs, 2023. 12. 30., https://magyarnarancs.hu/kultura/a-szepmuveszeti-elott-tuntettek-a-muveszettortenet-tantargy-megszuntetese-ellen-264570 (Utolsó letöltés: 2024. 01. 04.)

[18] „A kurátori munka mára nemcsak a kiállításkészítést és műalkotások bemutatását jelenti, hanem olyan projektek kezdeményezését is értjük alatta, amelyek kevésbé műtárgyakon alapulnak, hosszabb távúak, diszkurzív és oktatási jellegűek, és a kezdeményezők, illetve a résztvevő együttműködésének az eredménye (…).” Kurátori szótár / Curatorial Dictionary, Szakács Eszter: Kurátori (szemlélet). Szócikk. https://tranzit.org/curatorialdictionary/index.php/szotar/kuratori-szemlelet-/ (Utolsó letöltés: 2024. 01. 05.) ld. még Maria Lind: The Curatorial. Artforum, Vol. 48., No. 2., 2009, 103. https://www.artforum.com/columns/the-curatorial-192127/ (Utolsó letöltés: 2024. 01. 05.)

[19] Don Tamás, Mélyi József, Szabics Ágnes (szerk.): 30+ Kísérleti művészetpedagógiai projekt. Kiállítás katalógus. MODEM, Debrecen, 2023, 5.

[20] A magyarországi múzeumi gyakorlatból példamutató módszertani projekt volt a Zsidó Múzeum és Levéltár 100 év! 100 év, 100 tárgy. A Zsidómúzeum száz éve című, a gyűjtemény történetét feldolgozó projektje, amely az elmúlt száz évből múzeumba kerülés évéből válogatott egy-egy tárgyat, amelyek így több évszázad tárgyait fedték le. Kurátor: Toronyi Zsuzsanna https://collections.milev.hu/exhibits/show/milev100 (Utolsó letöltés: 2024.01.04.)

30+ kiállítás enteriőr a MODEM-ben. Fotó: Biró Dávid

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány