Mit tegyen a kisvárosi délutáni tanoda, ha észreveszi, hogy a saját neméhez vonzódó diákját kipécézik a társai? Mihez kezdjen a lelkész, aki ifjúsági csoportjában egyre nyíltabb nőgyűlöletet tapasztal? Kihez forduljon az osztályfőnök, ha úgy érzi, tanítványai védtelenek a netes erőszakpornóval szemben? Jó szívvel ajánlom nekik A nem: számít! című könyv gyakorlatait.
Boné Ferenc, kolozsvári egyetemi oktató 2020-ban a nyílt utcán rugdosta meg és ütlegelte akkori barátnőjét. Felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Két év múlva megölte másik barátnőjét, Molnár Beátát. A férfit azóta jogerősen 21 év börtönbüntetésre ítélték. A 13 éves Seth Wals kizárólag lányokkal barátkozott, nőiesen öltözködött és viselkedett. A megszégyenített kaliforniai kisfiút 2010 szeptemberében társai halálba szekálták: felakasztotta magát.
A távolinak tetsző tragédiák – ha egyáltalán – ma már csak förtelmes szenzációkként élnek tovább a közvélemény emlékezetében. Pedig nem voltak végzetszerűek, sok jel mutatott arra, hogy mindkét erőszakos halál megelőzhető lett volna. Nem fatális katasztrófák történtek, intézményes és társadalmi okai is voltak a nemi alapú erőszaknak. Szóval a felelősség nem csak a dúvad férfié és a szívtelen osztálytársaké. A felelősségből – ha nem is a bűntetőjogiból – osztoznunk kell velük nekünk is. De ennél is fontosabb az áldozattá válás megelőzése, és az, hogy a nemi alapú erőszakot minél gyorsabban azonosítsuk.
Igény van rá
Ez a felismerés és a felelősségérzet mozgatta A nem: számít! című kézikönyv összeállítóit. A világ leghatékonyabb nemzetközi emberi jogi rendszerét és a strasbourgi bíróságot működtető Európa Tanács immáron másodszor bízott meg egy többnemzetiségű szakértői csapatot, hogy fiatalok nem iskolai keretek közötti képzését elősegítse a nemi alapú erőszak témájában. A 2019-ben megszületett kézikönyvet a nagyszerű pécsi Emberség Erejével civil szervezet magyarította, Juhász Vera vezetésével.
Nem tankönyvről van itt szó, noha a kiadvány kifejezetten gazdag információkban. Leginkább egy tanári kézikönyvre emlékeztet a szerkezete. Elsősorban az a célja, hogy lényeges ismeretekkel és praktikus tanácsokkal segítse azokat a facilitátorokat, ifjúsági csoportok felnőtt segítőit, akik értőn és olykor játékosan akarják megbeszélni ezt a felettébb érzékeny témát.
Különösen időszerű ez. A problémacsomag ott van a köznapi beszélgetések, a média és a politika napirendjén. Olyannyira, hogy a kérdés fogalomkészlete már kezd beépülni a köznyelvbe. A legkülönbözőbb helyeken (például a politikai nyelvben, a bulvárban, műkritikákban) bukkannak fel olyan kifejezések, mint „bántalmazó kapcsolat, toxikus (mérgező) kapcsolat, áldozathibáztatás, bántalmazott nő szindróma, vetkőztető pillantás, patriarchátus, macsóizmus vagy biztonságos környezet/erőszakmentes zóna”. A nyelvnek persze ez a természete: mindent bekebelez és a maga logikája szerint átformál. Mindez azt is mutatja, hogy igenis fontos témáról van itt szó, ami megmozgatja a nyelvi fantáziát is. A zűrzavar korszakát éljük, remélhetőleg a teremtő zűrzavarét.
Tapasztalati tanulás
Az emberi jogi nevelés célja az egyéni és társadalmi változás, alapja pedig a tapasztalati tanulás. A készségekhez és értékekhez a legrövidebb úton a megélés alapján juthatunk el. Ez nem jelenti azt, hogy mindent – akár a szexuális erőszak elkövetését vagy elszenvedését – személyesen kell átélnünk ahhoz, hogy tudásunk legyen róla. A mások által közvetlenül átélt-megélt, akár szituációs játékokban, vitákban, közös feldolgozással megszerzett ismeretek is érvényes tapasztalatnak számítanak. Ideális esetben a tapasztalás a reflexión és az általánosításon keresztül vezeti el a fiatalt az alkalmazásig, az aktív cselekvésig, azaz jelen esetben a nemi alapú elleni erőszakkal való szembefordulásig.
A kézikönyv kívánatosnak tekinti a kritikai gondolkodást (65.old.). Ennek szellemében igyekszem bemutatni ezt a kifejezetten értékes vállalkozást.
Nyelvi kihívások
Előbb következzenek a könyv nyilvánvaló értékei. A gender (a társadalmi nem) megközelítést sokszor teszi nehezen befogadhatóvá a túlterhelt és viharosan változó zord nyelve. Ezzel szemben A nem: számít! üdítően közérthető, ami annál is figyelemreméltóbb teljesítmény, mert értelemszerűen igen sok tudományos, angolból átemelt szakmai fogalom és jogi szöveg van benne. A fordítók nyilván nem lazíthatták fel a saját gusztusuk szerint, mondjuk, az Isztambuli Egyezmény ólomsűrűségű szövegét, de a többi helyen dicséretesen gördülékeny mondatokat olvashatunk.
Komoly értéke a munkának az is, hogy nem a szakértői elvárásoknak megfelelően, hanem egy gyerek- vagy fiatal felnőtt közösség számára is jól érthetően, egyszerűen magyaráz el olyan alapfogalmakat, mint például a heteronormativitás, az interszex jelensége, a randierőszak, az interszekcionalitás vagy kiberfeminizmus. (A feladat nehézségét az is mutatja, hogy utóbbinál, ami a feminizmus negyedik hullámának számít, maguk a kiberfeminizmus követői is csak addig jutottak el, hogy első nemzetközi találkozójukon 100 pontban tisztázták, mi is nem számít kiberfeminizmusnak.) A fogalmak, jelenségek, jogszabályok magyarázata a szövegtestben bővebben, majd a mellékletében (267–269.) röviden is megtalálható.
Gyakorlatsor
Legnagyobb erénye a kézikönyvnek a Gyakorlatok a nemek és a nemi alapú erőszak témakörének fiatalokkal történő feldolgozásához című 2. fejezete (61–176.). Bár a jól kidolgozott csoportos gyakorlatokat elsősorban nem iskolába, hanem ifjúsági klubokba, tanodákba, és más, nem formális nevelési környezetbe szánták, de tanárok is jól használhatják őket.
A csoportsegítőket és tanárokat jó okkal figyelmeztetik a szerzők, hogy mielőtt belevágnának a közös munkába a fiatalokkal, előtte jól átgondolva tisztázzák magukkal, hogy miért is kell foglalkozni a nemi alapú erőszak problémájával éppen az ő körükben, a csoporthoz tartozó fiatalokat miért érdekli a téma, és milyen nevelési célokat szolgál ennek a bonyolult és érzékeny kérdésnek a feszegetése.
A tizennyolc gyakorlatot négy nehézségi szintre osztották. A szerzők nyilván nem azt várják el, hogy egy-egy ifjúsági csoport végig rágja magát mindegyiken. Ez irreális is lenne. Ez egy menü, amiből a fiatalok és a facilitátor választanak, ha úgy látják, akkor egyet, ha úgy, akár többet is. A különféle tematikájú és megközelítésű feladatok a probléma egy-egy lényeges vonatkozására összpontosítanak. A csoportvezető aszerint választ, hogy az adott közösséget mi foglalkoztatja. Például hogyan reagáljunk a nem kívánatos szexuális közeledésre, mi is az a kapcsolati erőszak, és miként ismerjük fel, valamint hogyan védekezzünk a (nemi alapú) megszégyenítés (bullying) ellen?
Ízelítőként nézzünk meg véletlenszerűen négy különféle nehézségi szintű gyakorlatot! A legegyszerűbb, hogy a fiatalok csoportfeladatként dolgozzák fel a számukra elvileg a legotthonosabb területen, az online médiában megjelenő erőszakváltozatokat. Valamivel nehezebb egy ötletbörze, amelyen azt vitatják meg a résztvevők, hogyan próbálják meg és miként tudják elkerülni az erőszakot a környezetükben. Itt szembesülhetnek a nőket és férfiakat, a hetero- és homoszexuális embereket fenyegető erőszak különbségeivel. A harmadik szinten van a Herceg hófehér paripán elnevezésű gyakorlat. Itt a párkapcsolati bántalmazás korai felismeréséhez kapnak segítséget. Míg a legnehezebb az a kétórás szimulációs gyakorlat, amelyben a különféle szerepekben „egy iskolai közösségnek” el kell jutniuk egy szabályzat megszövegezéséhez, amivel leküzdhetővé válik a nemi alapú erőszak az intézményben.
Rejtett aknák
És most jöjjenek azok a bizonytalanságok, kérdések, amelyek a könyv hagyott bennem.
Ezek az izgalmas gyakorlatok nyilvánvalóan megnyitják és felvillanyozzák a résztvevőket, de érzésem szerint akár megoldhatatlan feladat elé is állíthatják a segítőt és a fiatalok közösségét. Előfordulhat, hogy katarzis helyett valami egészen más következménye lesz a közös problémafeldolgozásnak. Maga a kézikönyv is számol ezzel.
Mit tegyen például a facilitátor, ha egy résztvevő gyerek vagy fiatal olyan személyes élményről számol be, ami bűncselekménynek minősül? A szerzők a titoktartás fontossága ellenére is fontosnak tartják, hogy a csoportsegítő tájékoztassa a hatóságot. Ez így is van jól. De a kézikönyv szerint „gondoskodni kell arról is, hogy az intézkedések ne jelenthessenek további kockázatot” az áldozat számára (73.). De vajon mindez elvárható-e egy tanártól vagy egy jó szándékú, de a gyermekvédelemben járatlan csoportsegítőtől?
A könyv tán nem foglalkozik súlya szerint azzal a problémával, hogy a facilitátor sokszor (valószínűleg szinte soha) nem tudhatja, hogy a résztvevők közül kinek van súlyosan traumatikus erőszakélménye, miközben a gyakorlatok során intim mélységekbe juthatnak el. Ez valószínűleg egy olyan paradoxon, aminek nincs megnyugtató feloldása.
Emberi jogok?
A kötet az emberi jogokat a jogok szuperlatívuszának tekinti. A munka alapállítása, hogy „a nemi alapú erőszak az emberi jogokkal való visszaélés egyik legelterjedtebb formája” (4.). Ezt többször is leszögezi.
Nem kérdés, hogy a nemi alapú erőszaknak emberi jogi vonatkozásai is lehetnek, mint ahogyan az sem, hogy az államnak is vannak vele kapcsolatos feladatai (45.). De az emberi jogok szigorúbb vagy hagyományos felfogása jó okkal ragaszkodik ahhoz, hogy az emberi jogi szabályozás az egyén és az állam, az egyén vagy a főhatalom közötti kapcsolatra terjed ki. Ezt a kapcsolatot ugyanis emberi jogi garanciák esetén valamiféle kikényszeríthetőség és racionalitás jellemzi. Ember és ember kapcsolata nem ilyen, sokkal bonyolultabb és többszínű. Évezredek óta tiltják a törvények, a lopást, az emberölést, a szexuális erőszakot, mégis időről időre vannak olyan személyek, akik ezeket a szigorú jogi normákat is áthágják, meglopják, megölik, megerőszakolják embertársaikat. Azzal még nem értékeljük le a nemi alapuló erőszakot vagy nem kicsinyeljük le az elszenvedett sérelmeket, ha nem minden nemi alapú erőszakot tekintünk az emberi jogok megsértésének (26.). És azzal még nincsen minden rendben, ha ezeket – bármilyen nemes indíttatásból – konzekvensen emberi jogi sérelmeknek tekintjük.
Be kell látni, az állam felelőssége nem végtelen ezekben az ügyekben sem, de egy jóindulatú, közjóra törekvő állam képes lehet kezelni a nemi alapú erőszak jelenséget a büntetőjog és a polgári jog segítségével, valamint intézményeivel és eljárásaival. Természetesen abban az esetben, ha az állam vétkes, és valami olyat tesz, ami jogfosztással jár, vagy olyat nem tesz, ami elvárható lenne tőle (nem nyomoz, elbagatellizálja a problémát, nem segíti az áldozatokat, stb.), akkor a nemi alapú erőszakról már teljes joggal beszélhetünk emberi jogi problémaként.
Meglehet, ez a különbségtétel túlságosan elméleti. Belátom, legtöbbször nem az elnevezésen vagy az elkülönítés finomságain múlik a dolog érdeme. Itt is az a lényeg, hogy a nemzetközi közösségekben és különösen Európában a nemi alapú erőszak elleni küzdelem egyre fontosabb, és ez minden tekintetben pozitív változás. De ha minden égető társadalmi problémát egyben szőröstől-bőröstől emberi jogi ügynek is tekintünk, akkor – akár szándéktalanul is – mégiscsak totális állam iránti elvárást fogalmazunk meg. Márpedig ember és ember közötti viszonyokban jobb, ha az államnak, a közhatalomnak inkább egyértelmű korlátokat szabunk.
Sötét számok
Nekem kicsit hiányoztak a számadatok, különösen a magyar adatok a könyvből. Persze, az is lehet, hogy a megrendelő Európa Tanács nem engedte az anyagot még inkább magyarítani. Ha így volna, akkor rosszul tette. Mert érdekes lenne arról olvasni tanároknak és csoportsegítőknek, hogy a hazai gyilkosságok női áldozatainak szinte mindegyike párkapcsolati erőszak áldozatai is egyben. Viszont az nem igaz, hogy több női halálos áldozat lenne, mint férfi, nagyjából 1:3 az arány. Így többnyire az is felülbecslés, hogy hetente meghal egy magyar nő párkapcsolati erőszak miatt (3.).
Szintén tévhit, hogy a hozzátartozó sérelmére elkövetett testi sértések miatt induló nyomozások feltűnően eredménytelenek lennének Magyarországon. Az ilyen ügyek 60–70 százalékában vádat emel az ügyészség. Igaz, volna min javítani, de összevetve az elvileg szintén nehezen nyomozható és nagy látenciájú rendőri, börtönőri erőszakcselekményekkel, ahol az arány mindössze 1–5 százalékos, relatíve már nem is annyira rettenetes az állam teljesítménye a családon belüli erőszakcselekmények felderítésében és szankcionálásában. Jó lett volna még, ha fiatalok legalább hallhatnának a legsúlyosabb nemi alapú erőszakcselekmények elterjedtségéről. A nagy képhez hozzátenne, hogy nálunk százakról vagy ezrekről kell-e beszélnünk. A hivatalos adatok még akkor is eligazítanak valamennyire, ha tudjuk, ezeknek a bűncselekményeknek igen nagy a látenciája.
Zsugorfólia
De ezek mind csak apró hiányosságok az összképhez képest. Ez a kézikönyv hiánypótlónak számít nálunk, és fontos támogatást ad azoknak a felelősségteljes nevelőknek, akik vannak olyan elkötelezettek, hogy a nemi alapú erőszak nehéz és fontos témájának feldolgozásához segítséget nyújtsanak a fiataloknak.
„A nemek közötti egyenlőség megteremtése alapvető célja minden olyan társadalomnak, amely emberi jogokon, a demokrácián és a jogállamiságon alapul” (14.). Bombabiztos civilizációs indikátor tehát. Ahol ilyen állami tevékenység nem folyik, az az ország civilizációs veszteségeket szenved el. Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy ma egy ilyen kiadványt, ha kinyomtatnák Magyarországon, és könyvesboltban árulnák, könnyen lehet, hogy csak befóliázva tehetnék. Eszelős helyzet. De ünnepeljük, hogy mindezek ellenére vannak, akik szembe szállnak a tudatlansággal és az állami stupiditással.
Zádori Zsolt a Magyar Helsinki Bizottság sajtómunkatársa, ismeretterjesztő és újságíró.
A nem: számít!, 272.oldal, 2023, Emberség Erejével Alapítvány
A kötet PDF formátumban letölthető itt.
