Az Ame Panzh, amely öt fiatal roma aktivista kollektívája, már jóval Az ébresztőkönyv címet viselő, tabukat döntögető kiadványa előtt is hatást gyakorolt rám. Az Ame Panzh munkásságával vidéken élő egyetemista diákként találkoztam először, az akkor legfelkapottabb online közösségi média platformon, a Facebookon. A TV Baxtale adásait nézve döbbentem rá arra, hogy bár diákjogi aktivistaként tevékenykedtem és a nemzetközi diák érdekérvényesítésben már otthonosan éreztem magam, mégis, húszas éveim elején járó fiatal roma nőként szorongtam, és tudat alatt, vagy talán nagyon is tudatosan a roma közösségek, a saját közösségünk ügyét kifejezetten nem vállaltam fel. Ettől függetlenül persze, akaratlanul is képviseltem a roma közösségeket, hiszen a többségi társadalom tagjai számára, reprezentatív értékű volt minden felszólalásom, cselekedetem.
Sokszor keveredtem én magam is a rendkívül mérgező és káros “jó cigány” és “cigány megmondó” szerepkörébe, mint a “kitört cigány”, az “integrálódni képtelen sokaság” egy különleges anomáliája. Ezért először is azoknak a fiatal roma értelmiségieknek ajánlom ezt a könyvet, akik már érezték magukat hasonlóan, és azoknak is akik nem, mert biztosan fogják, csak idő kérdése.
Hosszú évek folyamata, önismereti útja és a roma értelmiségi közösség munkássága vezetett el oda, hogy a mai napon, levetkőzve a saját internalizált rasszizmusomat, az imposztor szindrómát, úgy érezhessem, hogy az én hangom is számít, és végre értelmezni tudom a környezetem, a történelmem és a párhuzamos társadalmakat, amelyekben élek.
Az Ame Panzh Az ébresztőkönyv című kötetében összefoglalt moderált beszélgetések ezt az utat képesek elősegíteni egy roma fiatal számára. Ennek a könyvnek ereje van, hatást gyakorol. A történelmi múltra visszatekintő elnyomás következtében, eszközök hiányában elveszített narratívánk visszaszerzése.
Farkas László, Fedorkó Boglárka, Ignácz Judit, Márton Joci és Suhai Nikolett az Ame Panzh, vagyis “Mi Öten” elnevezésű kollektíva diskurzust épít és konstruktív vitákat generál, elemzi a rendszerszintű anticiganizmus, rasszizmus, szexizmus és LMBTQ+ ellenesség jelenségeit, a pozitív önreprezentáció kialakításáért küzd egy olyan belföldi diskurzusban, értelmiségi közegben, amely üzenetüket legtöbbször figyelmen kívül hagyja. A mainstream közbeszéd érdektelenségének folytán saját platformok kialakításával – mint például a TV Baxtale YouTube csatorna –, hallatja hangját a romákról folytatott, azonban a roma szakembereket, a roma közösségeket, mint aktív, a dialógust formáló szereplőket kizáró, vagy a roma közösségeket dísznövényként használó etikátlan kommunikáció közepette. Válaszul a belföldi média rendkívül megalázó, sok esetben egyenesen rasszista, a többségi társadalom által közvetített és formált romaábrázolására, ami jobb esetben “nyomorpornó’ rosszabb esetben gyűlöletkeltés, hamis félelmet generáló hatásvadászat.
Az Ame Panzh tagjainak elhivatott aktivista munkájának, tapasztalataik összefoglalásának újabb lépcsőfoka ez a kiadvány. Állásfoglalás az érintetteknek a diskurzusba való bevonása mellett, figyelemfelhívás a különböző marginalizált csoportok párbeszédformáló képességére, amelyet sok esetben elvitat a többségi társadalom, a kényelmes status quo fenntartásának érdekében.
Olvasóként nemegyszer lettem libabőrös egy-egy történettel találkozva. Az első mondat, ami bennem mélyebb érzelmi reakciót váltott ki a Bogi által feltett Szabad egy romának dühösnek lennie? kérdés volt. Judit a válaszában annyira pontosan írja le azt a késztetést, amit én is sokszor érzek: “Gyakran érzem azt, hogy romaként érzelemmentesen, kimérten és higgadtan kell reagálnom, sértő, rasszista és joggal felháborító helyzetekre, megnyilvánulásokra, mert csak így kerülhetem el, hogy rám süssék a sztereotip bélyeget, miszerint mi csak agresszívan tudunk megnyilvánulni. Úgy tűnik, hogy a negatív érzelmek kimutatásával reflektálni kizárólag a nem roma emberek privilégiuma.”
Felszabadító volt olvasni ezeket a sorokat.
Ez a könyv nem csupán a fehér privilégiumról, a fehér megmentő szerep tévedéseiről, hanem a többségi és kisebbségi társadalom egyenlőtlen kapcsolatáról is szól.
Globális trendek kontextusába helyezi az emberi jogi jogsértéseket, a társadalom szolidaritásra való képtelenségét, interszekcionális megközelítést alkalmazva, nem csak a nemzeti roma kisebbség szűk metszetét vonva górcső alá.
A megszólalók a roma közösségeket nem más marginalizált közösségek nélkül, vagy azok hátrányára kívánják értelmezni, hiszen azt nem is lehet. Az alapvető kulturális, szociális és gazdasági javakhoz nem hozzáférő embertársainkra, a hajléktalan ellátásba szorított embertömegek, a szexuális kisebbségekhez tartozókra, az erőszakos bűncselekményeket elszenvedő nők helyzetére is felhívják a figyelmet az aktivisták, akik akár saját maguk is több, egyenlőtlenséget elszenvedő csoporthoz is tartoznak egyidejűleg.
A roma női hősökről szóló szekciót, amely a Roma nők, akikre büszkék lehetünk címet viseli, különösen nagy szeretettel és büszkeséggel olvastam. Nem csupán az 1956-ban forradalmárként harcoló és négyhónapos terhesen harcban elesett cigánylány, Szabó Ilonka Kócos történetével ismerkedhetünk meg, hanem egy kortárs történettel is a Romániában működő, független roma feminista színházi csoport, a Giuvlipen munkásságával. A társulat tagja a nemzetközi roma színházi társulatokat tömörítő kortárs művészeti platformnak, mely évente megrendezi Európa szerte a Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivált.
Fontosnak tartom, hogy ez a könyv erősen támaszkodik a belföldön és nemzetközi színtéren is, civil és privát szektorban, illetve akadémiai pályán aktívan munkálkodó elismert szerzők szakértelmére. A kötetet az teszi különlegessé, hogy személyes történeteken keresztül megismerjük a szerzők személyiségjegyeit, akár a bennük dolgozó feszültségeket is.
Kirajzolódik az olvasó előtt, hogy kik is a roma aktivisták, milyen szempontok vezérlik őket munkájuk során, értékrendjüket milyen élmények és tapasztalatok határozzák meg, amelyeket a gyermekkori szegregált – vagy éppen nem szegregált – oktatásban, később akár a randizás, a kapcsolatok kialakítása során, felnőttként a munkaerőpiacon szereztek.
Ez a roma aktivista hangokat, azaz a saját hangunkat képviselő publikáció ajánlott olvasmány lehetne minden, pro-roma szervezetekben munkát vállaló aktivistának, a segítőknek, támogatóknak is, de legfőképpen a többségi társadalom kezében lévő média munkatársainak.
Ha bárkiben is felmerült már a kérdés, hogy az országban élő legnagyobb nemzeti kisebbségi csoport miért alulreprezentált a médiában, a középvezetői vagy felsőbb vezetői pozíciókban, hogy mit jelent a gyűlöletbeszéd, a kollektív ellenségképzés, a cigányság milyen történelmi meghatározottságokat hordoz, amelyek determinálják jelenét, az alsóbb társadalmi rétegekben bebetonozott, szinte megváltoztathatatlan pozícióját, azoknak ez a könyv értelmezéseket, elemzéseket és kritikai megközelítéseket kínál. Modern, hamincas, roma fiataloktól.
Figyelem! Ez a könyv nem az áldozati szerepben rekedt, gyenge és megmentésért kiáltó roma hangok felerősítője. Az olvasó egyedülálló és friss nézőpontokat ismerhet meg, mely bátorságot, sikereket, önkritikát és önreflekciót kínál, inspirációt ad. Az olvasót, akár roma, akár nem, önvizsgálatra készteti a roma értelmiség újabb generációjához tartozó aktivista fiatalok kollektívája.
E cikk zárásaként szeretném felmenteni az amúgy is társadalmi egyenlőtlenségekkel szembenéző, roma értelmiségi fiatalokat egy rájuk rótt és igazságtalan teher alól. Elutasítom, azt a szemrehányó narratívát, amely szerint minden roma fiatalnak kötelessége visszaadni valamit a közösségének, és akár orvos kutatóként is egy szegregátumban munkát vállalnia. Az üzenetem: legyél kiegyensúlyozott és jó szakember, más dolgod nincs.
Kovács Dezdemóna Mária Nemzetközi Kapcsolatok szakos és joghallgató diák, a Roma Női Hálózat tagja, roma nőjogi aktivista.
Ame Panzh: Az ébresztőköny
256 oldal. Tea Kiadó, 2023
