Beszélgetés Várnagy Tbbvel, a Liget Galéria vezetőjével. Várnagy Tbb-t a 2009-ben megrendezett éves Stúdió kiállítás apropóján faggattam a kiállítás kurátori koncepciójáról.
Süvecz Emese: Pályáztál vagy meghívtak?
Várnagy Tibbi: Fölhívtak, mert kurátort kerestek, mire én azt mondtam, hogy ha elfogadják az öteltet, amelyet felvetettem, akkor részemről O.K.
S.E.: Mi volt az ötlet?
V.T.: Az, hogy ne a kurátor határozza meg a lehetséges témákat, vagy műfajtokat. Tulajdonképpen visszanyúltam ahhoz a metodikához, amit a Második Kortárs Magyar Epigon kiállításon, 1993-ban csináltunk. Akkoriban létrehoztunk egy fórumot ahol mindenki publikálhatta, hogy mit szeretne kiállítani, s ehhez hozzá lehetett szólni, lehetett alakítani. Annyi a változás – ami persze egy marha nagy változás!– hogy’ 93-ban mi ezt egy xeroxozott, A5-ös újsággal csináltuk, amely 100/120 példányban jelent meg, csakhogy egy ilyen újságot elkészíteni, kipostázni nem ugyan az, mint az interneten csinálni ugyan ezt.
A javaslatom az volt, hogy aki részt szeretne venni, az hozzon létre egy blogot ahol meg tudja mutatni mi fogalkoztatja. Evidensnek tűnt, hogy e blogfelületek kommunikálni kezdenek egymással, és így megszülethet valami, ami talán picit több mintha a művészek csak a megnyitón, vagy a rendezés napjaiban találkoznának először a többiek munkáival.
S.E.: Megnézzük most ezt a blogot együtt?
V.T.: Május körül vágtunk bele. Ekkor jöttek létre az egyéni blogok és ezután született meg ez a közös, fő oldal. Ennek volt már előzménye, de ezt most nem részletezem. Itt az látszik, hogy a baloldali ablakban vannak az egyes művészek blogjai. Akiknek a neve előtt plusz jel van, azok végül ki is állítotottak. Akiknél két kötőjel van, azok részt vettek ebben a kommunikációban, de egy bizonyos ponton kiszálltak, vagy legalábbis a kiállító teremben már nem jelentek meg.
S.E.: Akkor ezt egy olyan kiállításnak szántad, ahol maga a kurátori folyamat része a kiállításnak, vagy inkább olyannak, ahol a műalkotásokat bemutató tér az internetet is magába foglalja?
V.T.: Igen, ez volt az ambíciónk, hogy a kiállítás és a blogok kiegészítsék egymást. A kiállítótér az három dimenziós és helyhez kötött, a weben meg a gondolatmeneteket lehet megismerni, amelyek a kiállító térben megjelenő munkákhoz vezettek.
S.E.: Már a hatvanas években is akadt rá példa, de az elmúlt évekre különösen jellemző volt az a megközelítés, mikor maga a kurátori folyamat a bemutatás részévé válik. Ez az önreflexiós szemlélet gyakran előnyt élvez a klasszikus értelemben vett kiállítással szemben. Mi a véleményed, hogyan látod a saját munkádat ebből a szempontból?
V.T.: Nem próbáltuk meg regulázni a művészeket, hanem problémákra próbáltuk fölhívni a figyelmet. Ugyanakkor a blogok automatikusan dokumentálták az előkíszítés folyamatát, ami már az Epigon esetében is így volt. Ez a megközelítés számomra izgalmasabb, mintha a munka lezárásaként nyomtattunk volna egy kiállítási katalógust, s remélem, hogy ez így informatívabb is.
S.E.: Mit gondolsz miért szerepeltél azon kurátorok között, akiket a Stúdió megkeresett?
V.T.: A Fenyvesi Áron azt mondta, azért, mert gyakran láttak tavaly a Stúdió 50 eseményein. Az egy olyan kiállítás-sorozat, ahol minden este más-más művészek mutatkoztak be. Nem voltam ott minden este, de a Stúdió közel van, s nyáron átalában semmi nem történik….
S.E.: Ez nagyon vicces magyarázat, de valami árnyaltabb érv nem gondolod, hogy szóba kerülhetett? Nekem például az ugrott be elsőre a felkérést látva, hogy nem véletlenül épp Téged hívtak meg, mivel a Stúdió jópár éve önszerveződő közösségként működik. Ez utóbbi kijelentés látszólag egy ellentmondás, mert ugye mindig is egyesület voltak, de így kívülről nézve úgy tűnik, hogy szemléletváltás történt. A budapesti galériák között viszont tényleg a Liget Galéria az, amely annak ellenére, hogy van egy vezetője, mégis nyitott intézményként, voltaképp demokratikusan működik. Rólad köztudott, hogy mint vezető, egy anti-főnök vagy, hogy alapvető igényed van arra, hogy megosszad a döntéshozatali jogkörödet másokkal.
V.T.: Ebben van valami, nem tagadom, ahogy gondolom maga a projekt is ezt mutatja.
S.E.: Akkor beszéljünk esetleg a kiállításról kifejezetten ebből a szempontból, hogy milyen értelemben lehet ezt egy kollektív kiállításnak tekinteni?
V.T.: Nem hinném, hogy ez egy kollektív kiállítás, csak azt mondom, hogy közös gondolkodás eredménye. A művészek között egyetlen olyan kollaboráció jött létre, amely korábban nem létezett, mert Czene Márta és Szabó Klára Petra itt most összeálltak és létrehoztak egy közös munkát. A Trafó Galéria viszont a Stúdió hagyományos éves kiállításainak korábbi helyszíneihez képest nagyon kicsi hely, ökonomikusan kellett gazdálkodnunk, s erről muszáj volt együtt gondolkodnunk.
S.E.: Most is többes számban beszélsz. Kik vettek ebben részt?
V.T.: Mindenek előtt Erőss Nikolett, a Trafó Galéria vezetője, mert persze kisebb volumenű munka lett volna, ha kitalálunk egy témát, vagy egy szalon-kiállítást csinálunk.
S.E.: Mennyire bizonyult partnernek ebben a Trafó?
V.T.: Semmi problémát nem okozott számukra, hogy esetleg a kiállító téren kívül is dolgozhassunk. Két ilyen munka is született, az egyik a pénztárral szemben levő Multiplika Autómata, a másik a SZAF-nak az egyik márványtáblája.
S.E.: Hogyan alakult ki a tervezett együttgondolkodás a gyakorlatban?
V.T.: Volt egy kurátori felhívás, amelyhez bárki csatlakozhatott, aki egy web2-es felületen, nyilvánosan elkezdett blogolni, és ezt elérhetővé tette a többiek számára.
S.E.: Engem az együttműködés módja érdekel, hiszen annyi féle képpen lehet együttműködni. Lehet például „kollaborálni“, vagyis minden döntést közösen, egyhangúan meghozni, de lehet önálló pozíciókat megfogalmazva egymás dolgaira reagálni. Közhelyes kijelentés számba megy, hogy a kiállítás par excellence egy csatatér, amely különböző szakmák, felfogások és érdekek találkozásából születik meg, ahol szükségképpen folyamatos interakció zajlik a felek között, tehát mindenképp csapatmunka van a háttérben. Mennyiben más az, amit Ti hozatatok létre? Milyen utat választottatok, miért, és ez hogyan válik láthatóvá a kiállítótérben?
V.T.: Onnantól kezdve, hogy megkaptuk a javaslatokat megindulhattak a diskurzusok.
S.E.: Konkrét témákat dobtatok fel? Improvizatív, ötletbörze jellegű volt?
V.T.: Igen, ez utóbbit jobban szerettük, miint mikor egy-egy festményt, vagy más már elkészült munkát javasoltak bemutatásra, de felvetésként elfogadtuk azokat is. Közben a srácok dolgozni kezdtek, egyik munka készült a másik után. Előszőr volt egy intenzív körlevelezés, kezdtek kialakulni bizonyos közös érdeklődések, majd eljutottunk abba a fázisba ahol már el kellett gondolkodni afelől, hogy mi hova kerüljön, vagy mi legyen a címe az egésznek, mi kerüljön a plakátra, a meghívóra, ahogy az lenni szokott. Csak most nem az volt, hogy a kurátor dönt, hanem mindenkinek volt beleszólása. Egyedül azt szögeztük le, hogy ha valamiről nem születik döntés adott határidőre, akkor arról a Nikolettel együtt mi döntünk.
S.E.: A döntéshozatali mechanizmust gondolom kiemelni az elmondásod alapján, mint a kiállítás-csinálásra vonatkozó alternatív megközelítést. A döntés megosztása a szerzőség kérdését veti fel. A szerzőség joga a kiállítási koncepció vonatkozásában a kurátort illeti. A szerzőség kérdése az irodalomelmélet közel 40 éve vissza térő témája, amelyet a művészeti világ feminista kritikusai a gyakorlatban is feszegettek, elsősorban Marion von Osten projekt-kiállítás meghatározására gondolok, melyet barátaival a zürichi Stedhalle-ban kísérleteztek ki. A döntés megosztása a hatalom megosztása, mint ilyen az intézménykritika egy formája lehet. Ostenéket azonban sok kritika érte, ezekből számomra a módszertani jellegűek az érdekesek: nem mindig sikerült egy olyan intellektuális pluszt kihozni az együttműködésből, amely indokolttá tette volna a megosztott szerzőséget – a politikai törekvést leszámítva, ami persze közel sem elhanyagolandó tényező. Maria Lind münchenben már a Szputnyikoktól (ötletelő szakembergárda, akik szerződéssel, fizetett alkalmazottként dolgoztak a kurátori csapatban) megvonta a végső döntés jogát. Lindet meg ezért a döntéséért éri kritika, nevezetesen az, hogy mennyiben tekintehtő alternatív megközelítésnek a hatalomhoz való hozzáállása. Hogyan gondolkodsz ezekről a szempontokról a Stúdió kiállítás koncepciója kapcsán?
V.T.: Nálam e mentalitás a Helyettes Szomjazók aktivitásával kezdődött, ahol ez evidens volt. Én pályám legelejétől így dolgoztam. A Ligetben nekem meg kellett tanulnom ezt a szakmát, és ki mástól tanulhattam volna, mint azoktól, akik ott kiállítottak. Én nem tudom megmondani, hogy egy fiatalnak mit kellene ma csinálnia, de ha ő mond valamit, akkor lehet, hogy vannak olyan tapasztalataim, amelyeket föl tudok ajánlani a közös gondolkodáshoz. S Nikolettben is él ugyanez az ambíció. De maga a Stúdió tagsága sem homogén, mert vannak benne rutinos, nagy tapasztalattal rendelkező fiatal művészek, s vannak olyanok, akik a pályájuk elején állnak. Szerintem jó, ha a legkülönfélébb tapasztalatok involválódni tudnak a közös munkába.
S.E.: Említetted, hogy a galéria-csinálásról kialakítottál az évek során egy elképzelést.
V.T.: Én ezt mondtam volna?
S.E.: Én valahogy úgy értettem, hogy a Liget Galéria kapcsán az imént erről is szó volt. Engem az érdekelne, hogy ahhoz képest, hogy volt ez az affinitásod az együttgondolkodásra és a kiállítás-csinálásra, hogy értékeled a tulajdonképpeni végeredményt? Mennyiben sikerült megvalósítani az együttgondolkodást?
V.T.: Akkor valami félreértés történt, mert nekem nincs ilyen határozott elképzelésem. Mindig konkrét helyzetekben dolgozunk, s megpróbálunk kihozni belőlük valamit. A Liget Galéria, vagy bármely más kiállítótér különböző adottságokkal és lehetőségekkel rendelkezik, onnantól, hogy mekkora, milyen a technikai felszereltsége, akár odáig, hogy milyen az intézményi beágyazottsága, a potenciális közönsége, vagy egyátalán mi az az aktuális társadalmi kontextus, amelyben meg szeretnénk szólalni.
S.E.: Ez is már egyfajta koncepció. Mennyire tudtál élni az adott paraméterekkel?
V.T.: Azt hiszem nem lenne jó, ha én nyitnám a kritikák sorát.
S.E.: Az önreflexió az fontos lehet szerintem, de az is lehet, hogy még túl friss élményről beszélgetünk.
V.T.: Talán nem volt rossz ez a metodika, de nagyon kiváncsi vagyok, hogy mit mondanak majd a kritikusok. A megnyitón érkezett első megjegyzések arra vonatkoznak, hogy a korábbbi éves Stúdió kiállításokhoz képest, a Trafóban mi kevés művész mutattunk be. Vagy például, hogy itt most nincsenek nagy műtárgyak. De nyilvánvaló, ha mi bemutatunk néhány bazi nagy képet, akkor még kevesebb a kiállító.
S.E.: Én úgy értelmeztem a Trafós megoldást, hogy ott nem a reprezentatív érték volt a legfontosabb cél.
V.T.: Igen, mi is azt reméltük, hogy nem egy szalon jellegű bemutató lesz ez, hanem valami olyasmi, ami a maga módján képes fölvázolni, mi az, ami mostanában a fiatal művészeket foglalkoztatja.
***
Kiállítás címe:Minden nap lefekvés előtt tizenhat órát gondolkodom.
Kurátor: Várnagy Tbb
Résztvevő művészek: Czene Márta – Szabó Klára Petra, Csiszér Zsuzsi, Erdei Krisztina, Farkas Roland, Kaszás Tamás, Király András, Kristóf Krisztián, Plágium 2000, Szabó Péter, Szentesi Csaba, Szinyova Gergő, Vándor Csaba és a SZAF
Trafó Galéria, 2009.09.11-2009.10.18