Idén nehéz volt úgy sétálni Budapest belvárosában, hogy ne tudatosuljon a járókelőben: Hanuka ünnepe van, és most épp Belső-Erzsébetvárosban jár. Nemcsak a Chabad Lubavits Központ megkapó autódísze vagy a köztereken felállított óriás gyertyatartók rongálása emlékeztette a városlakókat a fény ünnepére. Nem lehetett elmenni reflektálatlanul sem az idei Negyed6Negyed7 Fesztivál tömérdek eseménye, sem a Gozsdu udvar közepén felállított Hanukia pad mellett.
A Hanukia pad a BLOKK Építész Műhely munkája. Projektfelelős: Bazsó Ferenc, Szabó Bulcsu
Schönberger Ádám nyitóbeszéde a Negyed6Negyed7 Fesztivál első napján, a Hanukia padon
fotó: Negyed6Negyed7 Fesztivál
Bár a Negyed6Negyed7 kifejezés inkább időintervallumnak hangzik, valójában egy területet jelöl. Budapest VI. és VII. kerületét, Belső-Erzsébetvárost, a történelmi zsidónegyed és a mai partyközpont zónáit. A fesztivál száznál is több programja ezen a télen a nehéz múlttal terhelt vigalmi negyed nagy forgalmú utcáit, épületeit, lakóit, tranzitlényeit, írott és íratlan szabályait, szubkultúráit valamint különféle jelenségeit mutatta be változatos módon, ünnepi hangulatban. Célja volt, hogy megismertesse a kerület épületeit, múltját és az egymás mellett jelen lévő szubkultúrákat. A szigorú vallási ünnepektől kezdve a kortárs buliszokásokig.
Egy terület – és mellesleg önmagunk – megismerésének kiváló módja a séta. A megtett út olyasmi emlékeket képes létrehozni a térről, mint az ujjakba ivódott zongoradarabé. Talpmemória – mondhatnánk. Ismeretszerzési szempontból azonban nemcsak a fizikailag megtett út számít. A sétáló szellemi állapota, pillanatnyi hangoltsága is befolyásolja a térről alkotott képzetét. Ha mászkálás közben épp telefonál, facebookozik, vagy gondolatban szakdolgozatot ír, netán szakítani indul, és mintegy előjátszva, menet közben félhangosan elsírja magát, akkor hiába tesz meg tisztes távot, gondolatban nem azokon az utcákon, nem azok közt a falak közt jár. Többségében így sétáljuk végig mindennapi útjainkat. Egyik pontból a másikba tartva legfeljebb csak egészségmegóvás céljából nézünk a lábunk alá, a fejünk fölé vagy a vállunk mellé. Szülinapi bulira loholván, vagy egy kis thai leves kedvéért átvághattunk akár több százszor is a Kazinczy utcán anélkül, hogy bármit megtudtunk volna arról, hogy miért van ott két mikve is (vagy, hogy mi is az pontosan).
A Negyed6Negyed7 Fesztivál a járkálás információközvetítő erejét felismerve kilencféle városi sétát ajánlott az erre fogékony közönségnek. Elhatároztam, hogy amennyire csak tudok, elmegyek. A kívánt szellemi kondícióba hoztam magam, egy a mindennapi dolgok iránt érzékeny, megfigyelői hozzáállást vettem fel. A flâneurét. Ez az állapot különben sem idegen tőlem. Főleg, ami a lassúságot illeti. Saját – a mindennapokban sok gondot okozó – tempóm révén még teknősbékára sincs szükségem az éber kószáló ideális sebességének eléréséhez. Kedvelem ezt a helyzetet, a kevesek egyike, amelyben a lassúság végre kívánalom. A sietség ugyanis nem engedi megérteni a megfigyelni szándékozott valóságdarabokat, rohanva képtelenség interakcióba lépni egy-egy környezeti elemmel. Csörtetve legfeljebb egy bájos sziára vagy egy jól megérdemelt bazmegre futja. A nagyvárosban céltalanul csatangoló flâneurnek azonban van ideje andalogni, lófrálása során tárgyakra bukkanni, és a talált tárgyak között saját tapasztalatai alapján kapcsolatokat teremteni. Egyfajta szubjektív térképet tud így létrehozni, alternatív útvonalakkal és mozgó kereszteződésekkel. Utcák, terek, tárgyak és fogalmak közt. A VI., VII. kerületét most éppen. Összeköti a Fényújságot a diáklázadásokkal, vonalat húz a Gozsdu udvar és a Műcsarnok közé, ugyanazzal a figyelemmel tekint egy hajléktalanra, mint a tükörbe.
Fényújság. Közösségi képregény a Negyed6Negyed7 Fesztiválon, 2013 | fotó: Balla Csönge
Készül a Fényújság, Negyed6Negyed7 Fesztivál, 2013 | fotó: Balla Csönge
Ragasztás, Negyed6Negyed7 Fesztivál, 2013 | fotó: Balla Csönge
Figyelembe kell venni azonban, hogy a flâneur eredetileg egy Baudelaire-i kifejezés a XIX. századból. Kérdés tehát, hogy a passzázsban-lét manapság létezhet-e egyáltalán? Létezik-e egyáltalán a haszonelvvel való szembeszegülés bármilyen formája ma? Nekem például az volt a célom, hogy kószálói tapasztalataimra alapozva megírom ezt a cikket. Ez azonban messze áll a szabadság flâneuri ideájától.
Ahogy a szervezett városi séták is, amelyek inkább tekinthetők rendhagyó tanóráknak vagy tárlatvezetéseknek, és nagyon is a kapitalista logika alapján szerveződnek. Úgy gondolom, vállaltan. A Negyed6Negyed7 Fesztivál alatt ugyan nem, általában azonban fizetni is kell értük. A szervezett városi séta tehát – legyen az gasztró, történeti vagy építészeti – egy szolgáltatás. Sightseeing. A sétavezető pontos program mentén halad A-ból B-be, a szabadon mászkálás nem jellemző. De ez nem is az a műfaj. És különben is, lehet, hogy utóbbi manapság lehetetlen.
A flâneur szabadsága az érzékeltek kollázsszerű összeillesztésében, a megértés sajátos strukturálásában azonban ma is adott. A szelektálás szabadságát én abban éltem meg, hogy a műsorfüzetben listázott tömérdek lehetőség közül a VI., VII. kerület épített környezetével, köztereivel, valamint a térérzékeléssel foglalkozó vagy ezek határterületein mozgó programokon vettem részt. Az átélt programok nyomán a Negyed6Negyed7 Fesztivált egyfajta közművelődési projektnek tekintettem. Alapozva egyrészt élményeimre, másrészt arra, hogy a szervezők, – ahogy a bevezetőben említettem – szándékuk szerint a két kerület kulturális sokszínűségét akarták bemutatni.
Botlatókő (stolperstein) Eichmann Izsák Simon (1905-1941) emlékére, egykori lakhelye bejárata előtt | fotó: Fekist
(Budapest, VIII. ker. Lujza utca 38.)
Több sétán is voltam tehát. Rögtön az elsőt – Julius Palacinka: Stopelsteine in Budapest – viszont technikai okok miatt elszalasztottam. Kivételesen nem a lassúságomnak köszönhetően. Megpróbáltam hát utólag egyedül végigjárni a feltételezett utat. Ez a séta a beharangozója szerint a budapesti Botlatóköveket mutatta meg a kerületben (csak később, mint ígérte). A köveket ismertem, és már akkor is úgy gondoltam, hogy Gunter Demnig munkájának figyelmen kívül hagyásához nagyon sietősnek és érzéketlennek kell lenni a mindennapi sétálónak. „A macskakőmementókkal a művész a nemzetiszocializmus áldozatainak állít emléket, egy folyamatosan növekvő, földbe ágyazott hálózatot, egy decentrális óriás emlékművet hozva létre” – ez a mondat biztos elhangzott valamelyik fölött, csak angolul. Julius-ék – gondolom – ezeket a köveket járták végig, emlékezve a kerület második világháborús múltjára, a Király utca – Rákóczi út – Dohány utca – kiskörút – nagykörút határolta gettóra is.
Erről jut eszembe: egy másik sétán Beleznay Éva, Budapest egykori főépítésze elmondta, hogy a Klauzál teret is magába foglaló gettó örökségével mint szégyenfolttal a kerület nem foglalkozik eleget. Az Elszabott Budapest információgazdag túra volt – amolyan tanóraféle – a Madách tértől egészen a Blaháig. Közművelődési szempontból is nagyon tanulságos volt. Az egykori főépítész meg nem valósult pályázati anyagokat, építészeti terveket mutatott a séta bizonyos pontjain. Mesélt a döntéshozást befolyásoló nem csak szakmai tényezőkről és az alulról jövő, civil nyomás hiányáról is. Az általunk mindennap taposott utcáknak és mindennap használt épületeknek az alternatíváit látva meginoghatott az a sokaknál megkérdőjelezhetetlen tudat, miszerint bizonyos szint fölött nincs beleszólásunk a lakóhelyünk alakításába. Az épített környezet befolyásolásának lehetetlensége – a megfigyelői pozícióban begyűjtött sétálói reakciókra alapozva – jelentem, sokakban átértékelődött.
Az egykori Orczy-ház | fotó: Vasárnapi Újság, © Falanszter.blog.hu
„1939. július 12-én hirdették ki sokadik alkalommal a monumentális épületeket magában foglaló új budapesti városközpont létrehozását maga elé tűző úgynevezett Fórum-pályázatot, amely nemcsak a Kiskörút Deák tér és Rákóczi út közötti szakaszának rehabilitációját, hanem az új Városháza megtervezését is magába foglalta. A kiírás szerint az építészeknek a fent leírtakon kívül, a Martinelli-féle egykori Invalidus-kaszárnyát a Károly király út felé is úgy kellett kibővíteniük, hogy ott szerves kapcsolat alakulhasson ki a Belső-Erzsébetvárost átszelő, az Andrássy úttal párhuzamos leendő Erzsébet (Madách) sugárúttal. Az 1940. január 12-én a 42 érvényes pályaterv közül nyertesnek kikiáltott Kertész K. Róbert és Weichinger Károly külön-külön, ám mégis közösen jegyezte Új Városháza-terv, a Vilmos király út (jelenleg Bajcsy-Zsilinszky Endre) sugarába állított „felhőkarcolójával” visszautalt a régi városházák kötelező formai kellékeire.” /Jamrik Levente: A Horthy-korszak meg nem épült felhőkarcolói. Falanszter.blog.hu/
Más típusú élmény volt a sétaszínház. Először is ötödmagammal meg kellett rajzolnom a saját kerületi térképemet fejből. Szubjektív csomópontok, elnagyolt, sőt, kihagyott utcák, jó és rossz emlékek. Igazi flâneurnek való feladat. Aztán térképpel a hátunkon indultunk el öten. Megkezdődött tévelygésbe és fagyoskodásba torkolló befogadói sorsközösségünk.
Nem tudtam, hogy a sétaszínház ilyen jó közművelési műfaj lehet. A színházi szituációban megkívánt koncentrált figyelem itt ugyanis kikerül az utcára. Mini terror, bármi és bárki szereplő lehet. Egy idő után már minden jelentővé válik. Nem lehet megkülönböztetni, hogy ki van benne a játékban és ki nincs. De már nem is kell. Épp ez a lényeg. Ebben a helyzetben én mint néző vagyok a flâneur szerepében. (Mégis létezik ez a helyzet!) Mindent értelmezek, mindent összefüggésbe hozok. Befogadói éberséggel tekintek a környezetem minden elemére: a furcsán villódzó büdös kapualjra, a szembe jövő szépségre, egy hontalanra és a padon heverő kifosztott pénztárcára is. Utóbbiról kiderül – nem a játék része, bizonyos B.-né K. Mariann személyigazolványa van benne. Én mégis annak tekintem. Nem tudom, mikor van vége.
A Város Mindenkié szocio-túra állomása. A Menhely Alapítvány emléktáblája a Blaha Lujza téri aluljáróban
fotó: Csoszó Gabriella
A Város Mindenkié szocio-túra Takács Attila aktivistával | fotó: Csoszó Gabriella
Akkor is őrzöm az éberségem, amikor már arról van szó, hogy vannak, akik életvitelszerűen használják a köztereket. A hajléktalanmentes zónák megszabásával Budapest szinte egész területén büntethetővé vált a csövezés. Vajon milyen térképet rajzolnának a VI., VII. kerületről azok, akiket ez alapvetően érint?
A Blaha Lujza térről is indult egy séta A Város Mindenkié aktivistája, Takács Attila vezetésével. Épp onnan, ahol a jó hangulatú városépítészeti túra befejeződött. Csak nem akkor. Hogy milyen jelentős csomópontokat láthatunk hajléktalanszemmel, mekkora szabadsággal bír egy hontalan, kié a köztér és a hasonló égető kérdésekre adható válaszok az utóbbi néhány hónapban alapvetően fogalmazódtak át. Az szocio-túra nemcsak empátiára nevelt, ahogy bizonyos értelemben a sétaszínház is tette, hanem azt is deklarálta, hogy a köztér szabadabb használata nemcsak a hajléktalan embereknek, hanem a többi városlakónak is alapvető joga. Egy ideális esetben.
A séták egybefüggő tanulsága az volt számomra, hogy a budapestiek többsége nem igazán ismeri sem a saját városát, sem a saját életének tágabb kontextusát. Ezzel összefüggésben pedig nem sokat tud az épített környezethez szorosan kapcsolódó múltról és jelenről, következésképp nem számol a jövő alakíthatóságával sem. Erről azonban nem feltétlen csak önmaga tehet. Sehol egy jól kidogozott emléktábla-rendszer vagy más XXI. századi ismeretközlő megoldás. Általános, hogy saját környezetünk megismerésére és megóvására nem jut elég idő, és kevés hozzáférést segítő eszköz is. A Negyed6Negyed7 Fesztivál és minden más, efféle tudást átadni igyekvő kezdeményezés ezért üdvözlendő.
