Más helyek

A múlt heti poszt nyomdokain haladva az alábbiakban egy másik nem-budapesti eseményről lesz szó, a dunaújvárosi Garázsfesztiválról. Ez esetben azonban nem a fesztiválon lehetett képzőművészetet szemlélni (vagyis csak keveset); maga a kétnapos fesztivál volt a művészeti projekt.

A fesztivál ötletének kiindulópontja, egy fotósorozat, a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet egyik kiállítására született. Bár a blog olvasóinak jó része tisztában van ezzel, mégis jegyezzük meg röviden itt és most, hogy az „ICA”  a rendszerváltozás idejére visszanyúló kezdetek óta segíti művészeti projektek által a város múltjának, jelenének megértését, jövőjének elképzelését (a legutóbbi években talán még a korábbiaknál is nagyobb intenzitással, köszönhetően a nemrég leköszönt Zólyom Franciska irányításának). Egy itteni kiállításra készítette el László Gergely és Rákosi Péter, azaz a Tehnica Schweiz azt a fotósorozatot, amelynek témája egy dunaújvárosi garázsor belső terei voltak.

A dunaújvárosi garázssorokat szövetkezeti alapon építették a hetvenes években. Igénytelen, hosszan elnyúló földszintes blokkok ezek, egyen-vasajtóval és éppen akkora kocka terekkel, amelyekben egy autó elfér. A monoton kialakítást meghazudtolva azonban a garázssorokat a város (elsősorban férfi-) lakói mindig is a legváltozatosabb tevékenységekkel töltötték meg (bütykölés, szerelés, tárolás, evés-ivás, zenélés, gőzkieresztés, rejtőzés, egyedül és társasan). A garázssor tehát a magán- és a közélet egyik gócpontja, ahonnan, ha az ajtókat egyszer mind kinyitnák, a szociológusokat és a kultúrantropológusokat többé bottal sem lehetne elzavarni.

Talán ezért, de kevés garázstulajdonost  lehetett rávenni, hogy egy fotózás erejéig megnyissa garázsát az alkotópáros előtt. Ezért a Tehnica Sweiz a művész, tervező, fotós és egyéb barátokhoz fordult ötletekért: mi lehet a csukott garázsajtók mögött? A legvadabbakat/legérdekesebbeket ezután megvalósították és fotósorozat fomájában ki is állították. A fotózáskor a városban tartózkodó cirkuszból kölcsönzött láma pedig a fesztivál címerállatává vált, ahogyan a Kudász Arion által megálmodott garázs-tűzijáték képe is. (Dunaújváros „eredeti” logója itt )

A fesztivál ötlete is annak a kérdésnek a kapcsán vetődött fel, hogy vajon miként lehetne a garázsokat mégis kinyittatni. A helyiekkel való együttműködés természetes kiindulópontjának a garázsokban próbáló zenekarok tűntek (a garázszenekarok nagyban hozzájárulnak Dunaújváros rendszerváltozás utáni Detroit-étoszához). A koncerteknek tehát már a tavaly őszi első fesztivál esetében is fontos szerep jutott. A siker és a fesztivál jövője azonban mégis elsősorban azokon a helyi fiatalokon múlt és múlik, akiket Gergőék megnyertek az ügynek: egyrészről annak ellenére, hogy a projektet a TE ITT ÁLL public art program támogatta, sosem valósulhatott volna meg lelkes közmunka nélkül; másrészről az alkotó páros nem titkolt szándéka, hogy a kezdeményezést a jövőben   teljes egészében rájuk szeretné hagyni; az idei fesztivál, mind a helyszínek, mind a blog postok kialakításában nem kis részben az ő elgondolásaikat tükrözi.


Önkéntesek a fesztiválon. | fotó: Katarina Sevic

Tehát a fesztivál. Jelen sorok írója a szeptember 17-én és 18-án zajló eseménysor második napján vett részt; mint megtudtam, az első, pénteki estét ugyan elmosta az  eső, de a programok nagy részét azért megrendezték.

Szombat, három óra, verőfényes napsütés. A Városháza téren vegyes csapat gyülekezik: rezesbanda, mazsorett lányok és BMX-es fiúk nem keveredő csoportokban, közöttük egyenpólós önkéntesek, és jó pár vigyorgó budapesti, ezek többnyire fényképező géppel vagy kamerával a kézben. Begördül a menetet vezetni hivatott Suzuki, rajta hatalmas karton-láma.


Rákosi Péter, a Tehnica Schweiz egyik tagja és a láma | fotó: Somogyi Hajnalka

Elindul a menet; a mazsorettek kezében forognak a botok, a fúvósok fújják az indulót, a dobos üti az ütemet, a biciklisek lábbal hajtanak, a helyiek többnyire a járdákon követnek minket. Kicsit bizonytalan, de vidám riposzt a hagyományos dunaújvárosi bányászlámpás és fáklyás esti felvonulásokra. Ami biztos: hogy a mazsoretteket és a BMX-eseket nem lehetett könnyű egy bolyba szervezni. Ahogy elhagyjuk az Építők útját, a házak elmaradnak; elhaladunk a stadion mellett; a ligetes úton megritkul a közönség, a fiúk lassúnak találják a menetet, a lányok is takarékon pörgetnek; de azért mindannyian kitartunk a Vasmű monumentális bejáratáig, ahonnan egy kis kanyarral befordulunk a garázssorra. A blokkok oldalán stenciles feliratok: „Névtelen utca”: állítólag ez a garázssor hivatalos neve, Gergőék tehát kifújták. A fesztivál idejére megnyíló garázsokat a Suzukin pózoló láma kicsinyített másai jelzik a tetőkön.


fotó: Katarina Sevic


fotó: Katarina Sevic


fotók: Katarina Sevic

Innentől szabad foglalkozás: A BMX-esek egy ugratón villognak, Szabó Laci bácsi, a „szinti állócsillag” négykor belecsap a mulatósba saját garázsában, kinyit a büfé, az önkéntesek bográcsban főznek, megnyílik a „chill” garázs (bár érthetetlen okokból épp Laci bácsi mellett). Sós Kata képzőművész egy tévéstábbal kering, gyerekműsort csinál, Katarina a fesztivál kitűzőivel és lámás nyalókával bizniszel.


Katarina | fotó: Somogyi Hajnalka


Ugrató | fotó: Katarina Sevic


Laci bácsi és a chill | fotó: Katarina Sevic

Van dj garázs, mozigarázs, ahol a tegnapi fesztiválprogramból – Horváth Tibor „Memoranduma” és Keserue Zsolt „Dreams Come True” című, a garázszenekarokról készített dokumentumfilmje – az utóbbit ismét meg lehet nézni. Sorolhatnám még a helyi versbarátok (pajzán) költészeti showműsorát, amelyen a szerzők neveinek bekiabálói egy-egy üveg bort nyertek, majd az egymás után színpadra lépő helyi zenekarokat, de az este e részéről már nálam avatottabbak is beszámoltak.

Úgy tűnt, eljött mindenki: a BMX-esek haverjai, Laci bácsi haverjai, a versbarátok haverjai, a büfés haverjai, a szervezők haverjai… és a zenebarátok is. (Rengeteg kép a fesztiválról itt) Egyre bizonyosabbá vált, hogy a garázssort a jóisten is fesztivál helyszínnek teremtette.


Gyuszi bá | fotó: Katarina Sevic

Mindez nem is olyan meglepő, ha a társadalom tereinek Michel Foucault-i értelmezését húzzuk elő: a garázssor, ahogyan egy fesztivál(helyszín) is, igazi heterotópia:  ezek „…valós, létező helyek, a társadalom alapintézményeinek részei, egyfajta ellen-helyszínek, olyan, konkrét módon megvalósult utópiák, melyekben a valós helyszínek, az adott kultúrában megtalálható minden egyéb létező helyszín, egyszerre képviseltetnek, követeltetnek vissza és fordíttatnak ki; helyek, melyek minden helyen kívül esnek, jóllehet valóságosan behatárolhatók.” A Garázsfesztivál tehát nem annyira a public artban jól ismert, a helyiek bevonásával megkísérelt „rehabilitációs” projektekhez sorolódik, hiszen a garázssornak semmi szüksége rehabilitációra (jóllehet hosszú évek után végül a szervezők közbenjárására, a Dunaferr segítségével sikerült visszakapcsoltatni a sor közvilágítását, ami nem kis fegyvertény). Sokkal inkább kétfajta heterotópia – a garázssor „időt felhalmozó”, mert mindennapjait évtizedek óta, és a rendszerváltástól sem zavartatva, szinte változatlanul pergető, és a fesztivál „abszolút időbeli”, tünékeny heterotópiájának – egymásra találása, egymásba játszatása megy végbe a szerzői ötlet nyomán; a garázsok magánvalóságainak szinte szó szerinti „kifordíttatása” a köztérbe. Az esemény tehát egy éket, az ünnep cezúráját kínálja a szabadidős tevékenységek megnyugtató, a garázssorokhoz hasonlóan monoton idilljének megtörésére.

Szerintem szép, hogy az avantgárd életet művészetté emelő, a társadalom jobbítására törő hagyományára épülő közösségi aktus mellett a fesztivál identitásának részeként megmaradt a kiinduló ötlet szürrealitása is, amennyiben az elképzelt belsők képeslapként is terjesztett fotói beépültek a fesztivál tudatalattijába. Köszönhetően egyrészt a blognak, amelynek a fizikai helyszínnel szinte egyenlő fontossága van: a képek mellett a fesztiválig vezető valós és „álhírek”, videók, akciók (pl. az állítólag Guiness rekordot döntő „hányan férnek el egy garázsban” kísérlet) csak a neten kísérhetők végig. Az itt közzétett infót egészítették ki a guerilla propaganda egyéb elemei: plakát, matrica, stencil és a mindenen szereplő címer, amelyen a dunapentelei hagyományból maradt keresztes bárányt felváltó teljesen tájidegen kabalaláma és a római eredetre (Intercisa) utaló oszlopfőt kiszorító szintén abszurd garázstűzijáték az identitásépítés valóságtól eldobbantó, önmagukon is vigyorgó elemei.
A garázsfesztiválban ezért az a legjobb, hogy nyitott és zárt ajtók is vannak. Ha kinyílnak, be lehet látni; ha nem, mindenki azt képzel mögéjük, amit akar.


Névtelen | fotó: Somogyi Hajnalka

A szerző a Magyar Állam Kállai Ernő ösztöndíjasa.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány