“Die baby, or something of the sort…”


Anna Halprin: Circle with Earth, dancing with life on the line, fénykép, 1989
(The Death of the Audience kiállítás, Secession, Bécs, 2009)

Isten (Nietzsche) ember (Foucault) a valóság (Baudrillard), a művészet (Hegel), a szerző (Barthes) és a kurátor (Art Lies) után most, Pierre Bal-Blanc kiállítási biztos indítványa nyomán végül a nézőt is elérte a halál.

“A néző halála” (“The Death of the Audience”) című kiállítás meghívójának szövege “a közönséget saját temetésére hívja meg”, magyarázza sajtószövegében a bécsi Secession-ban július 3-tól szeptember 6-ig nyitva tartó tárlat kurátora. “Ahogyan Michel Journiac (Messe pour un corps, 1969) vagy Anna Halprin (Ceremony of Us, 1969) [mindketten a kiállításban szereplő művészek] a maguk során műveik segítségével átértelmezték a rítus műfaját, a kiállítás arra törekszik — magyarázza tovább Pierre Bal Blanc — hogy a megnyitónak igazi jelentését visszaadja: A hagyományos, passzív néző halott, ehelyett mindenkit egy nyitott formában való részvételre invitálunk.”

Miután sajtószövegében Bal-Blanc a közönség halálát a “szerző Barthes-i halálának logikus következménye”-ként magyarázza, jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, hogy akkor ezt a mostani alkalmat tekintsük egyben a szerző (újjá)születése pillanatának is? Mert bizony a szerző halála Barthes híres esszéjében épp az olvasó születését vonta maga után… És valóban, a kiállítási koncepció több eleme is utal arra, hogy kurátorunk a közönség elhaláloztatása árán tán éppen a szerzőt szeretné feltámasztani. Például mindenek előtt érdemes észrevenni, hogy — Bal-Blanc saját szóhasználatával élve — a kiállítás professzionális kívülállókat sorakoztat fel. Olyan művészeket, akik a műtárgykereskedelemből és az intézményes működésből többnyire ki voltak zárva, vagy csak e felségterületek peremvidékén bukkantak fel időről időre. Mintegy mellékesen jegyzem meg, hogy ennek valamelyest ellentmondani látszik az a tény, hogy még én is képes voltam három, egymás közvetlen szomszédságában szereplő ismerős névre bukkanni a kiállítók listáján (Sanja Iveković, Michel Journiac, Pierre Klossowski), akik a maguk módján Bal-Blanc kiállítása előtt is meglehetősen ünnepelt művészek voltak. Azonban, visszatérve a “szerző-avatás” feltételezett szándékához, valóban felvethető, hogy egy nemesebb értelmében a szónak ezek a művészek különállásuk miatt eredeti közegükből ki is emelkednek, tehát jelentős szerzőként új életre kelnek, mert, ahogy Bal-Blanc magyarázza, alapjáratban ők nem voltak fő képviselői a 60-as, 70-es, 80-as évek semmilyen avantgárd mozgalmának, csak éppen részt vettek egyikükben-másikukban, de aztán fegyelmezetlenségük miatt (sic!) mégis eltávolodtak azoktól. Bal-Blanc itt olyan neveket említ, mint David Lamelas (konceptuális művészet), Emilio Printi (Arte Povera), Rasheed Araeen (minimalizmus), Franz Erhard Walther (performansz), Robert Breer (kinetikus művészet), Gianni Pettena (radikális építészet) és Anna Halprin (posztmodern tánc), akik mind szereplői kiállításának, tehát a kurátor (újra)felfedezettjeinek tekinthetők.


Sanja Iveković: After Herrman J. Painitz „Organogramme of Biennales and Art Markets”,
kollázs, 2009 (Secession, 2009)

Ehhez hozzátehetjük, hogy a nagyon egyéni úton járó művészek általában nem pusztán különállásuk miatt annyira érdekesek vagy meghatározóak, de kétségtelen, hogy, különállásuk összefügg bizonyos művészi minőségeikkel, melyeket a karámban működő kollégáik már helyzetüknél fogva sem mondhatnak magukénak, és az is örökzöld séma, hogy akik vállalják a hősiesebb művészsorsot, azokra szerencsés esetben — ha a marginalizáltság keskeny ösvényéről éppen nem az ismeretlenségbe zuhannak — könnyebb lesz emlékezni. Ezek után már csak egy pillanatra azt kell felidéznünk, hogyan is határozza meg Foucault a szerzőt “Mi a szerző?” című (1969-ben írt) tanulmányában és máris könnyebb szívvel kockáztathatjuk meg a megállapítást, miszerint a fentebb sorolt alkotók, legalábbis a Bal-Blanc kiállítás keretei között, marginális művészből bizony vérbeli szerzővé avanzsáltak. Foucault szerint ugyanis azokat a művészeket érdemes igazán szerzőnek nevezni, akiknek művei egy jelentős, korszakokon átívelő diskurzust képesek megalapozni. Bal Blanc, kiállításával most szemlátomást ahhoz kíván hídfőt teremteni, hogy ezeknek a főként 60-as, 70-es és 80-as években aktív művészeknek a szelleme napjaink művészeti diszkurzusába is “átívelhessen”.


Michel Journiac: Rituel d’envoűtement, emberi csontok, fémelemek, 1980
(Secession, 2009)

“A néző halála” kiállítás alkalmával azonban egy másfajta szerző születését is ünnepelhetjük. A kiállítási koncepció bevezet egy “harmadik műalkotás”-nak nevezett fogalmat, melynek szerzőjeként a kurátor saját magát jelöli meg. Miután a kiállítás egészét egy művészi hipotézisként határozza meg, Bal-Blanc röviden kifejti, mit ért “harmadik műalkotás” alatt. Itt legjobb, ha magát a szerzőt idézem:

“My artistic proposal for the Secession is to invest everything on the exhibition level, to concentrate all energy on the challenge of producing what I call “the third work of art” (la troisiėme oeuvre): rather than subordinating the artwork to a unified discourse, I exhibit it to produce a multiplicity of discourses. “Third artwork” represents the capacity of creating, by means of showing two works from different artists, [as] “third works”; these are the virtual and ephemeral productions of an exhibition. This immaterial, fugitive but very dense “third work of art” that exists before all art works retreive their autonomy is the challenge of the exhibition. To put this in other words: the commentary starts at the opening of the show and has to remain open for appropriation by everybody who wants to participate and take time to follow the process of each of the artists and works.”


Nicola L.: The Secession Evolution Rug, székek, vetítővászon, 2009
(Secession, 2009)

Ha nem is mindent egyformán világosan, annyit azért az idézetből mindannyian megérthetünk, hogy a kurátor kábé hogyan képzeli el a kiállítást, mint saját alkotását, és közben hogyan próbálja meghagyni benne az egyes művek életterét. A termeken végigsétálva ez élőben is megtapasztalható, az viszont a leírás alapján önmagában is értékelhető, hogy a kiállított művek érvényesülésének ügyére a kurátor milyen nagy gondot fordít. A tárlatnak mint egésznek az általános nyelve végül kissé kaotikus, de miután e káoszból tökéletesen érthető és élvezhető módon szólalhatnak meg az egyes művészi hangok, Pierre Bal-Blanc kiállítását jobb kurátori műnek tartom azoknál az eseteknél, melyekben egy tökéletesen kontroll alatt tartott rendezői diskurzus (kurátori kijelentés) fegyelmi rendjében feszengnek és fuldokolnak a művek. Más szóval, e tárlat számomra többek közt azt sugallja, hogy nemcsak a közönségnek és a szerzőnek kell feldobnia talpát a tökéletes kiállítás érdekében, de még a kurátor részéről is jól jön némi visszafogottság, még akkor is, ha az elemi életterében korlátozza őt.

Halál tehát mindannyiunkra, nem csak a píár kedvéért!

 


Szacsva y Pál: A néző hálája
(Secession, 2009), fotó: Robert Eichhorn

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány