A TIK, vagyis Time Inventors’ Kabinet egy kétéves Európatanács pénzelte művészeti-kutatási projekt az ökológiai időről. Miközben írom ezt a cikket a vonaton, Pozsonyban éppen elkezdődik az egyik TIK workshop: szélvezérelte rádióadásokat fognak gyártani. Mivel a projekt csak 2012 júniusában fejeződik be, itt most némileg idealisztikusan csak a benne rejlő lehetőségeket vázolom, illetve olyan kritikai szempontokat, melyeket csak később lehet majd igazán érvényesíteni.
A kezdeményezés a szélóra ötlete körül forog, mely a vízórával és a napórával ellentétben notóriusan pontatlan jószág, ezért inkább meteorológiai mérőműszerként használják, mintsem időmérésre. Ugyanakkor pont a pontatlanság miatt érdekes órát hajtani vele, hiszen “a minket körülvevő világ stabil áramkörökre, egyenletes ciklusokra, előrelátható ismétlésekre és gondtalan kompatibilitásra törekszik” (Lyotard) Ezért a szélóravezérelt világ másvilág.
sozita rajza
Nem véletlen az sem, hogy az inspirációt Raymond Roussel regényei adták, aki a szürrealisták és Foucault egyik kedvence. Két leghíresebb regényében is foglalkozik hasonló ötletekkel. Az Impressions d’Afrique-ban (Afrikai benyomások) leírja a “l’horloge à vent du pays de Cocagne-t”, vagyis a Cocagne országi szélórát. Ebben az országban — amely egyébként a valóságban egy 2659 lakosú francia városka — olyan szerencsések a meteorológiai körülmények, hogy a szél óramű pontossággal fúj, először egyik, majd a másik irányból. Egy hatalmas óralap közepére rögzítették egy vitorlanagyságú kelme sarkát, amely az egyenletes szélben lobogva óramutatóként működik. Ez az óra sokkal jobb, mint a hagyományos napórák, mert akkor is működik, ha sötét van vagy felhős az ég. Roussel másik híres regényében (Locus Solus) a főszereplő feltaláló meteorológiai ismeretei bemutatása végett olyan gépet tervez — a Demoiselle-t, vagyis a Kisasszonyt —, amely “csupán a nap és a szél felhasználásával hoz létre műalkotást”. Ez a geneológia jól mutatja, hogy a kortárs algoritmikus művészet előremutató tendenciái a klasszikus avantgarde-ban gyökeredznek, szemben a közelebbi neoavantgárd hagyománnyal.
A terv szerint a résztvevők európa nagyvárosaiban szélórákat helyeznek üzembe, melyek alapján a szélbiztosok szélidőzónákat állapítanak meg. A szélórák szélkódokat küldenek a központi szélszervernek, amiről lekérdezhető a különböző geográfiai pontokon mért aktuális szélidő. A szélidő három mértékegysége a tik, a tak és a tuk — ezer tik egy tak, ezer tak pedig egy tuk. Javasoltam, hogy a tik-et a Greenwich-i királyi obszervatóriumban található etalon lábhoz hasonlóan egy konkrét fizikai tárgy keltette szélerősségben rögzítsék. Miután összelőtték a rendszert, a TIK projekt művészei tehát ezzel a ketyegéssel dolgoznak majd.
A láb etalonja a Greenwich-i királyi obszervatórium falán (Bggoldie fényképe a Wikipédián).
Már amikor van ketyegés, mert a szélidő egyik különleges tulajdonsága éppen az, hogy amikor nem fúj az idő, akkor a szélidő is áll. Tehát nem csak nonlineáris a ketyegés, hanem néha teljesen kihagy. Mint minden időfeltalálónak, a projekt művészeinek is az ilyen “szökőidő” kezelése okozza a legtöbb gondot. Barbara Huber, az egyik résztvevő azt mesélte, hogy az iszlám időszámítás történetében volt egy alkalom, amikor igazi szökőévet tartottak, vagyis az év összes napja szökőnap volt. Ilyenkor senki sem dolgozott, mert a munkások hagyományosan nem kaptak fizetést a szökőnapokon. A legenda szerint azért adták fel ezt a szokást, mert az uralkodó elvesztett egy fontos csatát, amely egy szökőnapon volt, így nem számíthatott a zsoldosaira. A TIK projektben szerencsére nem ilyen súlyosak a következmények, de mégis furcsa, ha mondjuk egy rádió egyszer csak elhallgat, és nem lehet tudni, mikor szólal meg utoljára.
Lehetőségek
A médiaművészet egyik leggyakoribb fajtája leírható az ilyen művek létrehozására használt egyik programozási nyelv nevével: Processing, vagyis feldolgozás. A feldolgozás kommunikációelméleti szempontból a bemeneti jel átkódolása egy másik kimeneti jellé. Nem csoda, hogy sok információtechnológiával működő műalkotás erre az eljárásra épül, hiszen a programozási nyelvek csak adatokat és függvényeket ismernek, a függvény pedig pont ezt csinálja: a megadott paraméterek alapján kiszámol egy kimeneti értéket. A szélóra például a szélből csinál időt: a szélszenzorok szolgáltatják a bemenetet, amit egy algoritmus ketyegéssé alakít. Ez így talán banálisan hangzik, de ha a Mona Lisát próbálnánk beilleszteni ebbe a sablonos kommunikációelméleti diagrammba, akkor egyáltalán nem lenne ilyen könnyű dolgunk, a kibernetikus művészet egyik prototípusával, Duchamp Nagy Üvegével azonban már könnyebben boldogulnánk. De milyen szempontok alapján lehet megítélni egy-egy ilyen művet? Rákérdezhetünk, hogy mit nyerünk azzal, ha pont a szelet pont idővé alakítjuk!
Az első szélóra mérőműszere Brüsszelben.
A TIK háromféle kontextusban lehet érdekes: művészeti, politikai és technológiai kísérletnek is fel lehet fogni, és remélhetőleg mindegyik területen hoz új eredményeket. Művészetileg egy új időélményt ígér — politikailag pont ennek a fonákját, vagyis az idő kritikáját — techológiailag némi előrelépést a meteorológiai szenzorok és az asszimetrikus idő elektronikus kezelése terén.
Az ilyesfajta médiaművészet sokszor azon áll, vagy bukik, hogy olvasható-e reprezentációként a kimenet, vagyis hogy mennyire átlátható (transparens) az algoritmus, ugyanakkor képes-e új fényben láttatni az addig is ismert jelenségeket. Röviden: szélnek látszik-e? Megfordítva: tud-e újat mutatni a szélről? Nem lehet elégszer átvenni Dziga Vertov forradalmi-médiaművészeti programját: az új technológia új látásmódoz vezet, az új látásmód új élményhez, az új élmény új emberhez.
Politikailag az idő kritikájának nagy hagyományai vannak: híres anekdota, hogy a párizsi kommünárok összetörték az órákat, ezzel bojkottálva a kapitalista időt. Órák nélkül ugyanis nem lehetett nyilvántartani, hogy mikor “kell” felkelni, hogy mennyit késtek a munkából, vagy hogy ki hány órát dolgozott. Innen olvasva értelmezhető a TIK egyik lehetősége: a szélidő nem egyenletesen folyik, ezért nem alkalmas a kapitalizmus történetét terhelő racionalizációra. Ugyanakkor jobb, mint az egyszerű időtlenség, hiszen mégis alkalmas egyfajta egyeztetésre, amely összehangolja és megteremti az interszubjektív valóságot. Egyszerűbben: meg lehet beszélni egy közös találkozót anélkül, hogy pontosan tudnánk, mikor fog eljönni az ideje. Vagy konkrétabban:
Technológiailag a csináldmagad szélmérés egy friss terület. Az amatőr elektroműszerészek ma már fillérekért vehetnek az alkatrészboltban fényszenzort, mozgásérzékelőt, infravörös kamerát, hő- vagy légnyomásmérőt. A természetérzékelők piacán azonban sok a kitöltetlen folt, és a lehetőségek végtelenek. A TIK projekt egyik mellékszála például a méhecske-érzékelők fejlesztése lesz.
A művészetkutatási projekt során az elméleti munka, a technikai fejlesztés és a tartalomgyártás kéz a kézben halad: a programban a szimpózium, a workshop és a residency váltja egymást —- folyamat és eredmény így lesz valóban multidiszciplináris. Az idő eszmetörténetének áttekintését a szélóra-rekonstrukciók építése követi (pl. Leonardo da Vinci tervei alapján), melyeket végül rádiófelvételek készítéséhez használnak fel. A lényeg persze maga a folyamat, amely során rengeteg elméleti szöveg, videó interjú, dokumentáció, technikai leírás, szoftver- és hardver fejlesztés születik.
A szétfutó szálakat a pad.ma nevű szoftverrel tartják össze, ami egy nagyon okos videómegosztó rendszer. Ez az indiai fejlesztésű szabad szoftver alapszolgáltatásaiban a mindenki által ismert Youtube oldalhoz hasonló. A feltöltött anyagokat különböző szempontok alapján —- szerző, címkék, helyszín —- lehet rendszerezni. Fejlettebb funkciói segítségével viszont egyetlen videóhoz több párhuzamos kommentár (“transcript”) is fűzhető, amikben a szöveget a videó különböző időpontjaihoz kötik. Ezek a párhuzamos, kommentált videó-részletek magukban is visszakereshetőek, sőt, a hozzájuk tartozó videó is visszajátszható. Így lehetséges, hogy a többhónapos folyamat során termelt videókból egyetlen kereséssel kiválaszthatóak azok a percek, amikor mondjuk a méhekről volt szó, és ezeket a perceket rögtön egyben meg is lehet nézni. Ez nem csak dokumentációnak jó, hanem például a szélirányította rádióadásban is lesznek részek, amikor a rendszerben tárolt anyagokból egy algoritmus fogja összevágni az adás tartalmát. Ahogy befejezem ezt a cikket, éppen a TIK workshopnak is vége van, és a dokumentációs oldalon elérhető az a hangfájl is, ahol kipróbálják a koncepciót.
Idézett művek
Lyotard, Jean-Francois: Libinal Economy, 1973.
Roussel, Raymond: Impressions d’Afrique, Paris: Flammarion, 2005, pp. 116-117.
Roussel, Raymond: Locus Solus, http://www.gutenberg.org/files/19149/19149-h/19149-h.htm
