Amellett, hogy a társadalmilag elkötelezett művészeti gyakorlatok leírására még mindig használjuk az elavult, mégis máig kötelező “kritikai” jelzőt, az utóbbi időkben egyre több kísérletet látunk ezeknek a gyakorlatoknak széleskörű újraértelmezésére, mégpedig annak figyelembevételével, hogy alapvető megkülönböztető jegyük az önálló társadalmi-szociális kutatómunka. Ebben az értelemben a művészet a társadalmi szociális szférába való beavatkozás, mégpedig félig autonóm pozícióból, ugyanis egyfelől nem korlátozzák egyik vagy másik társadalomtudományi diszciplína terminológiai és módszertani kötöttségei, másfelől nem tekinti feladatának, hogy a társadalmi közép- vagy felső osztály fogyasztói ízlése számára esztétikailag értékelhető tárgyakat hozzon létre.
„No Commission” című, egynapos konferencia a Műcsarnokban | fotó: Gulyás Gábor
Tömören megfogalmazva: egy ilyen interpretációs paradigmán belül tekintve a társadalmilag elkötelezett művészeti gyakorlatokban, amelyek a társadalom lehetőségeit és változásait mutatják be, megvan a tudományos komolyság (ebben hasonlítanak más társadalomtudományokhoz) és a játékos kreativitás (ebben a tekintetben pedig megfelelnek a művészetet autonóm szférának tekintő romantikus és a polgári művészetfelfogásnak). Ily módon ezek a gyakorlatok egy olyan tevékenység produktumai, amelynek célja intellektuális fogyasztásra szánt termékek előállítása a közönség kritikus része számára – tehát a közönség kritikai reflexióra és a jelenkori történelem vizsgálatára hajlamos, azt igénylő része számára, amelyhez tartozók egyre fontosabbnak érzik, hogy megértsék ennek a történelemnek a szerteágazó politikai, társadalmi és gazdasági aspektusait. Mindez igaz (legalább is a megfogalmazott szándék szintjén) a Műcsarnokban az “A pult mögött” címmel megrendezett kiállításon szereplő munkák jó részére is. A kiállítás a poszt-szocialista országokban végbement társadalmi és gazdasági változásokkal, az ezek nyomán kialakult (materiális és ideológiai) viszonyokkal, valamint a mindennapi életre és politikára gyakorolt hatásukkal foglalkozott – röviden: az (egykori) kelet-európai régióban „az átmenetnek” nevezett időszak jelenségeinek értelmezésére tett kísérletet egy bizonyos szempontból. Mindezek jegyében indokoltnak tűnt (és bizonyult) a nyilvános reflexió az ilyen jellegű munkák stratégiai pozíciójára és a társadalomtudományok területén betöltött szerepére.
Clemens von Wedemeyer, Petrányi Zsolt, Keserue Zsolt | fotó: Gulyás Gábor
A kiállítás kapcsán „No Commission” címmel egynapos konferenciát rendeztek a Műcsarnokban (Páldi Lívia és Döme Gábor szervezésében). Az esemény megfogalmazott célja a társadalmilag elkötelezett művészettel kapcsolatos általános módszertani kérdések megvitatása volt egy-egy, a kiállításon bemutatott munka alapján. Bár a konferenciát a Műcsarnokbeli kiállítást (egy mára klasszikus) nyilvános ön-reflexív gesztussal lezáró eseménynek szánták, nem meglepő hogy, határozott záró megállapítások helyett inkább új irányokat nyitott a kérdések felvetésében és a reflexiókban. A konferencia címe a gazdaság területét jelöli ki az értelmezési mezőként, ahová a kiállítás pozícionálta magát, hiszen a valutaváltásból ismerős „No Commission” terminus a tulajdonképpeni váltási árfolyam (csereérték) és az afelett számított összeg különbségére (haszonrés) utal (s emellett a szabad kereskedelem lehetőségére, az ajándékgazdaság hagyományára stb.). Ahogy az ilyen rendezvények esetében gyakori, mivel a szélesebb közönség csak kevéssé érdeklődik a téma iránt, a nyilvános vita sajnos ezúttal is jobbára a szakmában dolgozók, ismerősök és kollégák (a kiállításon résztvevő művészek, szervezők és kritikusok) közötti beszélgetés lett.
Clemens von Wedemeyer | fotó: Gulyás Gábor
A konferencia két szekcióban zajlott. Az egyikben a művészek saját, művész-kutatói gyakorlatukra reflektáltak, a másikban kurátori szempontból vizsgálták a művészeti kutatás mint kritikai gyakorlat helyzetét és viszonyait (ez utóbbi volt Joanna Sokolowska előadásának témája). Az első szekcióban három előadást hallhatott a közönség. Clemens von Wedemeyer a Barbican Centre-beli projektjét mutatta be, mint ami jól szemlélteti kutatói módszerét és néhány antropológiai problémát, amivel az ezen a területen dolgozó művészek és tudósok szembe kerülhetnek. Wedemeyer ennek jegyében szólt az etnológiai és antropológiai terepmunkáról, s arról, hogyan elhatárolja el saját szemléletét a pozitivizmustól az úgynevezett “negyedik fal technika” segítségével, amelyet Sztanyiszlavkij realista színházától kölcsönzött, s saját igényeihez igazítva alkalmaz. Így teremt önmaga számára egy a brechti “kritikai távolsághoz” hasonló pozíciót. Keserue Zsolt a dunaújvárosi helyi közösséggel készített interjú sorozatának szakmai hátteréről szólt, s ezzel sajt dokumentációs gyakorlatából kiindulva általános bepillantást engedett a szociológiai terepmunka módszereinek művészi alkalmazásába. Hogyan dolgozzuk fel az elbeszélt történeteket, és hogyan integráljuk azokat a szocializmus alatti és utáni életkörülményekről szóló metanarratívákba? A szekció utolsó előadója, Margareta Kern az archívum (oly sokat vitatott) kérdéséről beszélt, a dokumentum státuszáról, valamint a narratívák és a helyszíni dokumentáció igazságértékéről. Kitért ezek mellett a közösségekkel való munkában alkalmazott különféle stratégiákra, valamint a közösségi emlékezet megfelelő prezentálásának problémáira – különös tekintettel a képi emlékek kérdésére. Ezzel felhívta a figyelmet egy másik potenciális „csapdára”, s lehetséges megoldásokat mutatott be, amelyek segítségével az emlékezet archeológiájával foglalkozó kutatás elkerülheti a „műfaj” kliséit, kódjait, konvencióit – az ő kutatómunkája esetében a családi albumokban szereplő képek beállított, megrendezett volta vet fel ilyen kérdéseket.
Margareta Kern, Joanna Sokolowska, Lázár Eszter | fotó: Gulyás Gábor
Egy panelbeszélgetés átfogóan foglalkozott a kurátori és művészi gyakorlattal kapcsolatos kérdésekkel. Legérdekesebb pillanatai azok voltak, amikor a szó újra és újra visszaterelődött a művészi gyakorlat anyagi és ideológiai feltételeire a neo-kapitalista berendezkedésű poszt-szocialista társadalmakban – mint a keretrendszerben, amely egyszerre teszi lehetővé a művészi kutató munkát és jelöli ki annak határait. Ezt a kérdést vizsgálta tágabb összefüggéseiben Joanna Sokolowska is, aki előadásában pozitív példákat mutatott be az ilyen jellegű gyakorlatok által felvetett metodológia kérdések megoldására. Különféle gyakorlatokról szólt, amelyek mindegyike a művészi autonómia és a bűnrészesség metszéspontjában helyezhető el, és ugyanakkor azokra a körülményekre reagál, amelyek között ő maga „értéktöbbletet” hoz létre – példák erre Mona Vatamanu és Florin Tudor művészi vizsgálódásai, amelyekre Sokolowska többek közt esettanulmányként hivatkozott.
Angel Judit, Maja és Reuben Fowkes | fotó: Gulyás Gábor
A rövid konferencia záró momentumaként először Angel Judit mutatta be a kiállítás katalógusát, majd Maja és Reuben Fowkes előadása következett, akik szerzőként is szerepelnek a kötetben – erre később még röviden kitérek. A katalógus három részből áll. Az elsőben a művészeti termelés poszt-szocialista társadalmakban kialakult feltételeiről írnak kritikusok, történészek, kurátorok (Ekaterina Degot tömör, de megvilágító erejű leírást ad az oroszországi művészeti gazdaság viszonyairól a poszt-szocialista fordulat előtt és után), politika-filozófusok (Tamás Gáspár Miklós a Bipoláris szindrómákat tárgyalva a munkásról ír, Ovidiu Tichindeleanu pedig az alternatív gazdaságokról) és művészetelméleti szakemberek (Maja és Reuben Fowkes azt vizsgálják, mennyiben lehetséges a széles értelemben vett fenntartható fejlődésről beszélni ma, a látszólag globálisan integrált kapitalizmus korában). Ilyen reflexiók (kétségkívül a katalógus legérdekesebb része) vezetik be a kiadvány másik két tartalmi egységét, vagyis a kiállítás kurátori koncepcióját, valamint a projekt keretében bemutatott munkák leírását és reprodukcióit. A katalógus tehát megkísérli átfogóan bemutatni azokat a bonyolult jelenségeket, amelyekre a művészek kutatásaikban reflektáltak, vagy legalább is megpróbált különböző szempontok szerint segítséget adni azok megértéséhez.
Margareta Kern | fotó: Gulyás Gábor
A konferencia egy olyan tematikus kiállításhoz kapcsolódott, amely maga is kurátori kutatási projekt. A kurátorok azt vizsgálták, hogy különböző művészeti kutatások hogyan lépnek túl a poszt-szocialista korszak gazdasági változásainak puszta illusztrálásán, s hogyan vetik azokat kritika alá. Egy ilyen kiállítás az ehhez kapcsolódó konferencia megszervezésével egyben arra is vállalkozik, hogy megváltoztassa a közvélekedést, mely szerint egy kiállítás önmagában nem lehet elméleti munka, hanem annak csak „díszítője.” Nyilvánvaló konklúzió, hogy ez a gesztus csak a kiállítás – a greenbergi értelemben vett – „még szilárdabb körülsáncolása önnön kompetencia területén belül”.
Cristian Nae
