Még a „legfelvilágosodottabb” nyugati országokban is működött a cenzúra szinte valamennyi formája a körülbelül 100 éven át virágzó modernizmus születése idején. A képzőművészet evolúcióját az olasz mintára, 1648-ban alapított Művészeti Akadémia (Académie de peinture et sculpture) megcsontosodott esztétikai kánonja gátolta leginkább Párizsban. Az Akadémia által favorizált klasszicizmussal és romantikával szakító első modernista mesterek nehezen találtak kiállítóhelyet munkáik számára, mert a galériatulajdonosok féltek a szakmai kamarához hasonlóan működő Akadémia elutasító véleményétől, és a vásárlóközönségre nagy hatással bíró konzervatív kritikusok pocskondiázó cikkeitől. Az akadémiai kánont az intézmény (1881-től az Akadémiához kötődő Francia Művészek Társasága – Société des Artistes Français) által 1725-től kezdve, évente megrendezett párizsi Salon kiállítás reprezentálta. Jellemző módon a Salon kurátorai 1864 és 1882 között minden évben elutasították Cézanne képeinek kiállítását. Az akadémikus cenzúrát gyakorló Salon ellenében, 1863-ban megalakult a Salon des Refusés, a Visszautasítottak Szalonja, amely megalakulásának első évében kiállította Cézanne festményeit, amelyeket persze kórusban gyalázták a konzervatív műítészek.
A modernizmus első évtizedeiben a hivatalos elutasítások sok energiát adtak nemcsak az új utakat kereső művészeknek, hanem a munkásságukat elismerő pártfogóiknak is. Gertrude Stein (1874–1946), a Párizsba költözött amerikai írónő és műgyűjtő a 27 rue de Fleurus 21.-es számú házában lévő lakásának szalonját művészeti galériává alakította, ahol sorra mutatta be a modernista mesterek műveit, amelyek közül sokat megvásárolt. Az amerikai írónő példáját sok tehetős műgyűjtő és művészetbarát követte Párizsban. A 20. század első évtizedeiben sorra nyíltak a modernistákra specializálódott galériák a városban. Kinevelődött az új irányzatokat értő és nagyra értékelő kritikusok, művészettörténészek új generációja is, akik viszonylag rövid idő alatt az értelmiség körében világszerte népszerűvé tették az új művészet-megközelítéseket. Az Akadémia és a szaksajtó konzervatívjai marginalizálódtak. A következő évtizedek során kialakult és végül megmerevedett a modernizmus ugyancsak (főleg kereskedelmi és esztétikai szempontú) kirekesztésekhez vezető kánonja, amely ellen az 1960-as évektől kezdve új, a modernizmus analóg logikáját elvető irányzatok (pl. a hippie-, később a punk– és new wave képzőművészet, új festészet, kisajátító művészet, stb.) alakultak a nyugati országokban.
A sajtó és a könyvek cenzúrája is bevett gyakorlat volt a nyugati országokban a 20. század második feléig. Az egyes országok egymástól eltérő intenzitású cenzúráját terjedelmi okokból nincs módom e tanulmány keretein belül ismertetni, de általánosságban elmondható, hogy a nyugati országok cenzori gyakorlata elsősorban a baloldali nézetek terjedését kívánta megakadályozni. A cenzúra az első világháború alatt, és az azt követő években, elsősorban az orosz bolsevik hatalomátvétel előidézte riadalom miatt mindenütt felerősödött. Az egymáshoz nagyon hasonlító bolsevik és nemzeti szocialista cenzúrával tanulmányom következő fejezetében fogok foglalkozni.
Természetesen nem csak a politikai alapú cenzúra tiltott be könyveket, hanem működött a szakmai féltékenység és a gazdasági konkurencia megsemmisítésének igénye is. Fontos példája a cenzúra pártfüggetlenségének a 20. század egyik legnagyobb hatású pszichoanalitikusa, a „szexuális forradalom” kifejezés megalkotója, az amerikai börtönben meghalt Wilhelm Reich (1897–1957) története. A Nemzetközi Pszichológiai Társaságból a régi barát és szellemi vetélytárs, Sigmund Freud lánya indítványára 1934-ben kizárták a tudóst. A fasizmus tömegpszichológiája című könyvét a Németországban hatalomra jutott nácik betiltották, miután a szerzőt éppen e tanulmánykötet publikálása miatt kirúgták a Német Kommunista Pártból. A könyvet, amelyben az agresszív viselkedés okát a szexuális kielégítetlenségre vezette vissza, Reich más munkáival együtt, az amerikai FDA (Food and Drug Administration) kormányhivatal javaslatára, Maine állam bírósága utasítására 1956-ban elégették a „szabadok és bátrak” büszke Amerikájában. Nem kis részben Reich meghurcoltatásának következménye, hogy halála és művei elégetése után tanai és az örömelven alapuló pszichoterápiája, az addig egyeduralkodó, művelői számára rendkívül jövedelmező freudi therápia ellenében, gyorsan közkedveltté lettek Amerikában, és nézeteit a reklámipar és a politikai PR – ezeken a területeken ugyancsak a freudi elvek domináltak korábban – is alkalmazni kezdte.
