A kortárs cenzúra Magyarországon

„A rendszerváltozás után az emberek a saját vállukra vették az intoleranciát. A demokrácia most a legtöbb ember számára azt jelenti: intoleráns lehetek.”
Halász Péter
(Bárdos Deák Ágnes: Beszélgetés Halász Péterrel 1. – 2004. február 20.)

Banner04.jpg

Jelen tanulmányomat főleg személyes tapasztalatok alapján írtam. Miután az 1970-es évek végén, a néhai Varsói Paktum első punk együttese, a SPIONS megalapításában való részvételem miatt a Magyarországot akkor uraló bolsevik diktatúra hatóságai kicenzúráztak az „Béketábor” „legvidámabb barakkjából”-ból, a következő évtizedeket emigrációban, Franciaországban, Kanadában és az Egyesült Államokban töltöttem. Munkám révén beutaztam Közép- és Dél-Amerikát, hosszú ideig éltem a Karib-tenger szigetein és Délkelet-Ázsiában. A cenzúra különböző változataival, a politikai mellett az etnikai, vallási és kereskedelmi alapú be- és kitiltásokkal, ki- és berekesztésekkel, szexuális és életkori alapú diszkriminációval ezeken a helyeken is gyakran találkozta

Censorship4_01.jpg

Az 1990-es évek végén kezdtem el újra Magyarországon is dolgozni. Megdöbbentve tapasztaltam, hogy az egypártrendszer cenzorainak funkcióját a lakosság vállalta magára. Magyarország a számtalan apró cenzor, betiltást követelő kis kritikus országa lett. Az emberek a gyűlölködésben, kirekesztésben, kiközösítésben találnak örömet. A „mindent jobban tudók” országának lakói nem azt keresik szenvedélyesen, hogy miben értenek egyet, hanem azt, hogy miben nem. Különösen fájó volt tapasztalnom, hogy a bolsevik diktatúrában folyamatosan cenzúrázott egykori munkatársaim az „új rendszerben” döntési pozíciókba kerülve még eltökéltebben cenzúráznak, mint a régi tiltók.

A lakossági cenzúra mellett természetesen tovább működnek a politikai és gazdasági hatalom cenzorai is. Az előbbiek az aktuális kormány-ideológiától eltérő nézeteket igyekeznek kiszűrni a „közszolgálati” (valójában kizárólag a mindenkori hatalom érdekeit kiszolgáló) médiából. A globalizálódott tömegember igényeinek kiszolgálásából élő, a tömegek szellemi felnövésének megakadályozásában érdekelt utóbbiak kereskedelmi szempontokra hivatkozva tiltanak, rekesztenek ki „rétegkultúrának” minősített tartalmakat. 

Censorship4_02.jpg

Az egyik közszolgálati televíziós csatorna felkérésére 1997-ben a bolsevik diktatúra „lélekgyilkos” (ez a műsor szerkesztőinek megfogalmazása volt) cenzúrájáról szóló „beszélgetős” műsorban vettem részt. Alig kezdtem el válaszolni a hozzám intézett műsorvezetői kérdések többségére, a szerkesztő-riporternő rendre leállította a forgatást, mondván „ezt nem fogják adásba engedni”. Megítélésem szerint egyszer sem próbáltam olyasmit mondani, amit bármelyik nyugati televízió illetékesei kifogásoltak volna. Azóta sok televíziós, rádiós és sajtó interjút adtam, de alig volt olyan médiaszereplésem, amelynek során ne cenzúráztak volna meg. Vagy utólag vágtak ki részleteket az interjúkból, értelmetlenné téve azt, amit engedtek elmondanom, vagy – élő tévé és rádióinterjúk esetében – rám keverték a zenét, a kortárs cenzor egyik legfontosabb munkaeszközét. És persze a közlés minőségét silányítják a terjedelmi korlátok. A magyar „közszolgálati” médiában soha sincs elég idő, legtöbbször a műsorvezető többet beszél, mint a meginterjúvoltak. Miután észrevettem, hogy ritkán kapok lehetőséget közlendőm kifejtésére, alkalmazni kezdtem a sound bite, a rövid, frappáns, hirdetés-szerű, önálló tőmondatokban, szlogenekben való közlés Amerikában megtanult művészetét. És persze a közszolgálati médiákban megcenzúrázottak számára is nyitva áll még az Internet, amelynek hatósági kontrollálására egyenlőre kevés lehetősége van a Központi Erőtérnek.

A közelmúltban egy művészeti portál felkérésére videó-életrajzokat (VideoBio sorozat) készítettem kortárs művészekről. Az interjúk során minden alkalommal megkérdeztem az alanyokat, hogy fontosnak tartják-e az aktualitást művészetükben. Legtöbbjük az aktualitáson a politikához való kapcsolódást értette, s szinte valamennyien közölték, hogy nem foglalkoztatja őket az aktualitás kérdése, illetve nem az adott kontextusnak, hanem az „örökkévalóságnak” dolgoznak. Ez az elefántcsont tornyos hozzáállás a Centrális Erőtérnek a kultúrába történt durva beavatkozása következtében megváltozni látszik. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a groteszk módon Alaptörvénybe foglalt, szélsőségesen nacionalista, konzervatív, hatalomra kerülve azonnal a cenzúra fegyverét lóbáló, közpénzekből alaposan kistaffírozott, bigott, gyűlölködő, bosszúvágyó, kirekesztő vénemberek vezette Művészeti Akadémia (MMA) uralma alá kerül a teljes magyar kultúra, beindult a nagyon régen esedékes ellenállás a korában szigorúan apolitikus ifjú művészek körében is. A bolsevik diktatúra KISZ-szervezőtitkárainak stílusában mozgalmakat alapítva akciózni kezdtek. Még olyan elkényeztetett, kortárs nyuszik is villogó szemű, kérlelhetetlen kultúrharcosokká váltak, akik a velük korábban készített interjúm során teli szájjal pocskondiázták rég marginalizált generációmat politikai szerepvállalásáért, és magukból kikelve tiltakoztak, amikor megkérdeztem, hogy művészetüknek van-e köze az aktualitáshoz.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány