„Amiről nem beszélünk, az nincs..”
Kádár János
A 20. század az ideológiai (bolsevizmus, fasizmus, nemzeti szocializmus) és gazdasági (USA) alapú diktatúrák kialakulásának kora volt. Az ideológiai alapú diktatúrák cenzúrája a megcenzúrázottak közvetlen fizikai fenyegetettségével (börtön, haláltábor, kivégzések, stb.) párosult, míg a pénz teljhatalmának cenzúrarendszere forrásmegvonással büntet, illetve forrásátcsoportosítással jutalmaz mindmáig. A diktatúrák cenzorainak működése ellenében született meg az adott rendszerekkel semmiféle kapcsolatot nem tartó underground kultúra, és erősödött fel – legalábbis az értelmiség körében – a betiltott irányzatok iránti érdeklődés.
Az 1930-as években, a hidegháborús csatározások egyik szellemi vetületeként a politika által kiprovokált harc indult a figuratív és az absztrakt művészeti irányzatok között. Sztálin abban az időben számolta fel a Szovjetunióban az 1917-es bolsevik hatalomátvételt és az azt követő radikális társadalmi, politikai átrendeződést teljes szívvel támogató avantgarde művészetet. Minden hatalmi eszközzel támogatni kezdte a klasszicista és barokk stílusbeli, hangulati, szemléleti hagyományokat átvevő, figuratív szocialista realizmust.
Ugyanebben az időben Amerikában a hatalmi művészetpolitizálás az ellenkező irányba fordult. A politika és a nagytőke egyaránt az absztrakt művészetet kezdte támogatni a figuratív irányzatok ellenében. Ennek a figurativitást alapból kedvelő amerikai műélvezetnek gyökeresen ellentmondó irányváltásnak egyszerű a magyarázata. Ahogy akkor nyugat-európai kortársaik többsége, úgy az észak-, közép- és dél-amerikai figuratív művészek legtöbbje is erősen baloldali gondolkodású, sokszor nyíltan kommunista volt az 1930-as években, természetesen ez műveikben is megmutatkozott.
1932-ben a New York-i Museum of Modern Art (MOMA) egyik alapítója, a modernista művészet rajongója és gyűjtője, Abby Aldrich Rockefeller rávette fiát, a modernizmust, baloldaliságot nem kedvelő Nelson Rockefellert, hogy a meggyőződéses kommunista hírében álló Diego Rivera mexikói muralistát bízza meg az akkor épülő Rockefeller Center halljába szánt óriási falfestmény elkészítésével. Rivera nem vette figyelembe megrendelője érzékenységeit. Man at the Crossroads (Ember a keresztútnál) című, 1933-ban elkezdett murálján nemcsak egy moszkvai, május elsejei felvonulást örökített meg, hanem ráfestette a nemzetközi kommunizmus hősei, Marx, Trotzkij és Lenin figuráit is. Mivel Rivera nem volt hajlandó átfesteni az inkriminált részleteket, Nelson Rockefeller elrendelte a freskó megsemmisítését. Az eset tovább erősítette a baloldali művészektől korábban is rettegő Nelson Rockefeller félelmeit. 1939-ben ő lett a Museum of Modern Art igazgatója. Mivel a múzeum működési költségeinek döntő részét mindmáig a Rockefeller család fedezi, az új igazgatónak sikerült elérnie, hogy az intézmény egyre ritkábban állítson ki figuratív műveket, s ne is vásárolja azokat gyűjteménye számára.
Az 1940-es években indult absztrakt expresszionizmus az első, nemzetközileg is ismerté vált amerikai modernista művészeti irányzat volt. Nelson Rockefeller közbenjárására, az absztrakt művészetet kifejezetten utáló Harry S. Truman elnök utasítására az amerikai kormánypropaganda az absztrakt expresszionizmust, mint a szabadság és individualitás kifejeződését játszotta ki a főellenség, Sztálin által favorizált figuratív szocialista realizmus ellenében. A kormány titokban óriási pénzeket juttatott amerikai és nyugat-európai galériáknak, művészeti intézményeknek, művészettörténészeknek, kritikusoknak, kurátoroknak, hogy a figuratív irányzatok ellenében az absztrakt expresszionizmust propagálják. Nem kis részben a nagytőke és a politika által támogatott irányzat ellenében született meg az 1950-es években az ugyancsak esszenciálisan amerikai pop-art.
A hatalomra jutott nácik 1937-ben, tehát nagyjából az amerikai figuratív művészetek ellehetetlenítése kezdetének idején, Münchenben rendezték meg a később más német városokban és Ausztriában is bemutatott Entartete Kunst (Degenerált művészet) című, az általuk nemzetellenesnek, zsidó-kommunista indíttatásúnak minősített modernista művészetet lejáratni szándékozó kiállítást. Sztálinhoz hasonlóan a nácik is a romantikus, klasszicista figuratív művészetet látták üdvösnek, s igyekeztek megsemmisíteni minden más irányzatot. A német modernisták egy része emigrált, más részük, mint orosz kollégáik, börtönbe, koncentrációs táborba került, néhányan közülük kiállítási lehetőségektől megfosztva, a föld alá kényszerítve folytatta kutatásait.
A második világháború után a szovjet érdekszférába került országok bolsevista kormányai átvették, és saját képükre formálták a szovjet (és náci) cenzúra ízlésbeli és tartalmi kritériumait. Egy személyes emlék az 1970-es évek Magyarországáról: a diktatúra „felpuhulásának” jeleként az egyik nagy állami kiadó, más korábban betiltott fiatal írók műveinek társaságában megjelentette néhány rövid írásomat egy gyűjteményes kötetben. A kritikai siker következtében felmerült az ötlet, hogy a kiadó publikálná egy kötetnyi írásomat. Hónapokig tartó tusa kezdődött a cenzorként funkcionáló szerkesztővel. Benyújtott írásaim nagy részét különböző indokokkal, vagy indoklás nélkül visszadobta, a többi át akarta íratni. Végül Cenzúra címmel egy olyan írást nyújtottam be, amelyben fekete filctollal véletlenszerűen kitakartam szavakat. „Csak nem képzeled, hogy a cenzúráról írhatsz?!”, kiáltotta a cenzor felháborodottan, „Nálunk nincs cenzúra!”. Többé nem próbálkoztam írásaim kiadatásával, inkább még mélyebben ástam magam az undergroundba, és segítettem megalapítani a Varsói Paktum első punk-rock együttesét, a SPIONS-t.
