A posztszovjet keleti blokk népe jórészt román szerzőknek köszönheti, hogy a posztkommunizmusnak már nemcsak elmélete és gyakorlata, de genealógiája is van. A román nyelven is író szerzők pedig többek között egy orosz(?), egy magyar(?) és egy francia(?) filozófusnak, vagyis Boris Groysnak, Tamás Gáspár Miklósnak és Claude Karnoouhnak „köszönhetik” ugyanezt – à la Rejtő Jenő. Mi magyarok pedig – ebben az állítólag posztnacionalista korban – hálásak lehetünk, hogy ebből a buliból se maradtunk ki teljesen.
A kötet borítója Dan Perjovschi rajzával
A „poszt”-ok halmozása a szerzők (mindenekelőtt e poszt szerzőjének) többszörösen is hátrányos helyzetét mutatja, a cím pedig a posztkommunista országokon belüli kulturális és filozófiai menazséria (avagy menedzsment) eltéréseire hívatott utalni. Viszonylag ismert ugyanis az a némelyek által jellegzetesen „magyarnak” tartott mentalitás, mely „komoly” történelmi, genealógia és néplélektani okokat tulajdonít annak, hogy a „magyarok” messze nem tudják magukat olyan jól menedzselni, mint példának okáért a „horvátok” vagy a „románok”. Ha pedig konkrétumokra van szükség ezen helyzetkép illusztrálásához, akkor gyakran kerül elő Timotei Nădăşan és az Idea példája, amely nem csupán egy művészet- és társadalomkritikai folyóirat, hanem egy kiadó is, amely angol nyelvű megjelenést biztosít román – de persze nem csak román – kultúrakutatók, kritikusok és művészek számára. Az Idea folyóirat egy 2006-os számában jelent meg az a válogatás is, amely A romániai posztkommunizmus genealógiája címet kapta. Az Idea szerkesztői ezzel a válogatással vettek részt a 2007-es Documenta folyóirat-projektjében – magyar résztvevő is volt, mégpedig az Exindex –, majd pedig további szövegek beemelésével egy önálló kötetet is létrehoztak, melynek címéből az univerzalitás és a marketing igényeinek megfelelően elhagyták a „román” jelzőt. A végtermék pedig egyáltalán nem érdektelen, habár egy poszt keretein belül csak egy-két elméleti és gyakorlati „hájlájtot” tudok majd felvillantani.
Dan Perjovschi a kötetben is szereplő rajza
Dan Perjovschi a kötetben is szereplő rajza
Rögtön az első maga TGM, aki a kötet első írásának szerzője, melynek címe: Capitalism Pure and Simple (magyar verzió: Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus). A magyar antikapitalizmus (marxizmus, posztmarxizmus, neomarxizmus, újbaloldal, szélsőbal – nézőponttól függően) egyik vezető filozófusa felől nézve viszont a „posztkommunizmus” kifejezés rögtön és meglehetősen dicstelenül érvényét is veszti, hiszen TGM nemhogy megvalósult kommunizmusról, de még csak megvalósult szocializmusról sem beszél, hanem egész egyszerűen („pure and simple”) államkapitalistának nevezi a Kádár-rendszert. Ehhez képest pedig az új és felszabadult demokratikus rendszer nem is lehet más, mint szimplán kapitalista. Némiképp hasonló szellemben értékeli korunkat a tanulmánykötet másik felvezető szövegének szerzője Alexandru Polgár is, aki az Idea egyik szerkesztője, és szövege egyfajta szerkesztői előszónak is tekinthető. Polgár – részben TGM nyomdokain – a demokratikus forradalom árnyoldalaira és a kapitalizmus üdvtörténetének hátulütőire mutat rá, és egy valóban baloldali, új kritikai elmélet és helyzetértékelés szükségességére hívja fel a figyelmet. A posztkommunizmus genealógiája tehát a felütés alapján – elméleti vállalkozásként – meglehetősen balosnak tűnik, és a későbbi szövegekben is több esetben felbukkan a megvalósult „kommunizmus” és a jelenlegi antikommunizmus újjáértékelésének igénye. Ennek során a kommunista, illetőleg államkapitalista, totalitárius rendszer bűneinek számbavételén túl azokat az „ideákat”, vagyis azokat a társadalmi és technológiai invenciókat is értelmezni kellene, melyek az iparban, a kultúrában és a szociális ellátásban – a finanszírozás és a menedzsment módjától persze nem függetlenül – megvalósultak. Ez egy meglehetősen provokatív kép, amely elárul valamit arról is, hogy a kötet szerkesztői milyen értelemben beszélnek posztkommunizmusról, melynek precíz definiálása éppolyan nehéz, mint amilyen egyszerűnek tűnik.
Ciprian Mureşan: Cím nélkül, 2009.
Az Idea szerkesztői szerint a kommunizmus és a posztkommunizmus nemcsak egy (és persze több) lokális (keleti blokk), hanem egyúttal egy globális (hidegháború és globalizáció) történet is. Sőt a posztkommunizmus egyúttal az „átmenet” története is, amelynek során sokszor felbukkannak olyan kifejezések, mint a „lábadozás”, a „felépülés”, és a „normalizáció”, melyek ahhoz szükségeltetnek, hogy helyreálljon valami, amit a kommunisták tönkretettek és leromboltak. Ez a retorika pedig akkor a legizgalmasabb, ha a kolonializáció, az önkolonializáció és a posztkolonializmus elméleteit és gyakorlatait is számításba vesszük. Ebből a szempontból a leginformatívabb írás talán Ovidiu Ţichindeleanu szövege, aki a romániai ATTAC egyik vezető szerzője és a világháló tanúsága szerint Kisinyovban (Chişinău) és New Yorkban él. Ţichindeleanu a kommunizmus és a posztkommunizmus történetét beilleszti a modernizmus és a posztmodernizmus nagy narratívájába, és megkérdőjelezi a „jó fiúk” (Nyugat) és a „rossz fiúk” (Kelet) populista narratíváját, melyet a nyugati segítségre szoruló posztszovjet országok 1989 után nagyon gyorsan a magukévá tettek olyan feddhetetlen demokratákkal az élen, mint Václav Havel. A román filozófus és médiatudós ráadásul egy újabb kifejezést is bedob a teória fortyogó akadémikus üstjébe (avagy kaotikus és öncélú nyelvjátékába – ez is nézőpont kérdése): az „intim [nemcsak személyes, de egyúttal finom, rejtett és mélyreható – mondhatni bensőséges] kolonializációt”, amelynek célja mindmáig az, hogy elhitesse az adófizetőkkel, illetőleg a sokasággal, hogy a totalitárius rendszerek egyetlen alternatívája a „nyugati”, liberális demokrácia. Vajon ez is csak nézőpont kérdése?
Ciprian Mureşan: Az ötéves terv vége, 2004.
Adrian T. Sîrbu – Alexandru Polgár (eds.): Genealogies of Post-Communism. Idea Design & Print, Cluj, 2009. 341 oldal
