Beke László

Negyven év barátság és szakmai kapcsolat volt köztem és Beke Laci között.

Az én betegségemmel kezdődött a kapcsolatunk és az ő megromlott állapotával zárult.

Mindvégig élénk párbeszédet tudtunk folytatni olyan dolgokról, amik a múlékony anyagi léten kívül estek.

Laci számos performanszomban vett részt. Nem szeretném egyiket sem kiemelni, de próbálok egy-két emlékképet feleleveníteni.

Nem tudhattam, hogy hány hetet, hónapot fogok még élni, csak az volt a biztos, hogy nem akarok és nem is tudok 24 évesen meghalni. Ezzel a határozott tudattal álltam ki a nyolcvanas években a teltházas nézőtér elé. Laci mindvégig szorosan mellettem állt és hangosan, felejthetetlenül felolvasott egy szöveget, aminek minden szava a lelkembe hatolt.

Egy olajoshordóba voltam földdel eltemetve, Laci a betemetett fejem felett állt és hangosan felolvasott egy szöveget, aminek szavai szívembe hatoltak.

Egy felfüggesztett deszkán térdeltem, Laci jobbra-balra hintáztatott, vigyázott rám, hogy ne essek hanyatt.

Laci egy letakart asztalon feküdt hassal lefelé, félmeztelenül. Egy szöveget olvasott fel, aminek minden szavát magaménak éreztem. A szöveg felolvasása közben én erőteljesen masszíroztam, paskoltam Laci hátát, amitől a hangja akadozottá, a szövege töredezetté vált.

Laci egy szöveget olvasott fel, aminek minden szava aranyat ért nekem. Én az ölébe hajtottam a fejem. A sötét teremben egy gyertya fényénél olvasott és a gyertya megolvadt faggyúja a homlokomra csöpögött. Én eközben egy égő lámpakörtén szalonnát pirítottam és a sercegő zsírját egy kenyérszeletre csöpögtettem. Amikor megsült a vacsora, átadtam Lacinak az ételt és én a szájamba vettem az égő lámpakörtét. Ízletesen falatozott, miközben néha a kopasz fejembe törölte a kezét.

A Műcsarnok világító üvegtetőjében lógtam szédítő magasságban egy hintaszerű építményen, magamhoz ölelve egy hatalmas, velem egy méretű szürkeharcsa tetemet. A mélységben Lacit láttam a tömegben, aggódó tekintettel.

Ljubljana felé utaztunk egy autóban. Addig soha nem látott vihar kellős közepén haladtunk. A tomboló fergetegben végig beszélgettünk, mintha mi sem történne körülöttünk.

Sokat beszélgettünk az évek során. Sok tanácsot adott nekem. A legfontosabb számomra az a beszélgetésünk volt, amikor kérdezte, hogyan lehetséges az, hogy én kemény, szinte realista performer vagyok, miközben dekoratív festészettel is foglalkozok. Kérdezte, miért nincs ez a két tevékenység egyben? Többek között ennek a beszélgetésnek is köszönhető az, hogy az elkövetkező időszakban a vásznaim tűzzel való kormozásával, aktívan mozgó testlenyomatok készítésével és gesztusfestészettel is foglalkoztam. Ezek a tevékenységek a performanszaimban is megjelentek.

Laciért tavaly decemberben mentem utoljára. Először nem ismertem meg, annyira megváltozott, de amikor beszállt az autóba, ugyanazt az élénk, érdeklődő, nyitott beszélgetést tudtuk folytatni, mint amit az elmúlt negyven évben.

A MOME aulájában a fotós hallgatóknak volt egy kiállítása. Lassan, közelről megnézett minden képet, háttal állt nekem, de feltűnően érdeklődő testtartással megvizsgált mindent.

Majd kikísértem, beszálltunk az autóba és hazavittem. Nem tudtam kiszállni, hogy segítsek neki, mert így is közlekedési fennakadást okoztam. Hátra tekintve köszöntem el Lacitól és a visszapillantó tükörben még láttam, ahogy kinyitja a háza bejárati ajtaját, ahol lakott.

Budapest, 2022. június 13.