A Képző- és Iparművészeti Lektorátus (akkori nevén: Magyar Művészeti Intézet és Képzőművészeti Lektorátus) 2008 és 2012 között négy évben bonyolított társadalmi bevonáson alapuló public art projekteket.1 Nagyvárosok, kistelepülések, majd kisebb városi közösségek berkein belül többségében 2–2 hétig voltak láthatók olyan helyspecifikus művek, amelyek az adott helyszín/befogadói közösség problémáira reflektáltak valamilyen módon.
Mivel 2010-ig szervezőként és lebonyolítóként magam is részt vettem a programsorozat létrejöttében, a következőkben a lektorátusi public art-projekteket a gyakorlati megvalósítás szempontjából fogom bemutatni. Külön hangsúlyt helyezek arra, hogy milyen szakmai, intézményi és financiális háttérrel dolgoztunk. Illetve az elemzésből az is kiderül majd, hogy a tematikai/esztétikai fókusz hogyan és miért mozdult el öt év alatt a nagyvárosi terek esztétikai alapú képzőművészeti beavatkozásaitól a kisebb közösségek aktív bevonását igénylő, performatív jellegű együttműködések irányába.
A Képző- és Iparművészeti Lektorátus (a továbbiakban: Lektorátus) – 2013-as megszűnéséig – a mindenkori kulturális minisztérium háttérintézményeként működött. Egyéb miniszteriális feladatok (művészeti középdíjak stb.) bonyolítása mellett a fő feladatköre a vidéki köztéri képzőművészeti alkotások zsűrizése volt. (Ugyanezt a feladatot Budapest határain belül a Budapest Galéria látta el.) Az újonnan felállított köztéri képzőművészeti alkotások túlnyomó részét ekkortájt a történelmi/politikai emlékművek, illetve helyi/nemzeti hírességek portrészobrai tették ki; kisebb százalékban pedig szórakoztató, bájosnak szánt, esztétikailag sokszor giccsbe fulladó zsánerszobrok születtek.
Fontos megemlíteni, hogy a köztéri művek megrendelője legtöbb esetben a helyi önkormányzat volt, és mi, a Lektorátus művészeti tanácsadói, gyakran közvetlen, mindennapos kapcsolatban álltunk a helyi önkormányzatok kulturális referenseivel. A zsűrizés jogi hátterét az önkormányzati törvény biztosította,2 mi ehhez szolgáltattuk a szakmai keretet. A képzőművészeti zsűriket az adott feladat (elbírálandó alkotás) figyelembevételével állítottuk össze. Gyakran bonyolítottunk országos nyílt vagy kisebb meghívásos tervpályázatokat, mindig a kezdeményező bevonásával.
2007 környékén (nem utolsósorban a 2006-os 1956-os forradalom és szabadságharc 50. emlékévének kimerítő köztéri szobordömpingje után) mi, a Lektorátus belsős munkatársai is felléptünk azzal az igénnyel, hogy a rendelkezésünkre álló kapcsolati tőke és infrastruktúra felhasználásával ráirányítsuk a figyelmet a köztérhasználat alternatív móduszaira.
2010 előtt még nem volt NER, és a kezdeményezésünk nem is politikai alapú volt, sokkal inkább társadalmi és esztétikai. Megpróbáltuk a köztér fogalmát, ha nem is újradefiniálni, de legalább megmutatni mind az önkormányzatok, mind a térhasználók számára, hogy a köztér másra és másként is használható, nemcsak az örökkévalóságnak szánt emlékműszobrászat színhelyeként.
Mindebben elévülhetetlen érdemei vannak Kertész László kollégámnak, aki 2008. január 1-től lett a Lektorátus szakmai igazgatója, és akinek szakmai elhivatottsága nélkül ez a sokéves projekt nem valósulhatott volna meg.3
A 2008-as „pilot év” financiális hátterét az a harmincmillió forint biztosította, amit az (akkoriban MSZP-SZDSZ kormány) Oktatási és Kulturális Minisztériuma Renszánsz Év keretéből pályáztunk meg sikerrel. A helyszínek kiválasztásánál közrejátszott, hogy mely vidéki nagyvárosokban vannak jól működő kortárs kulturális és/vagy művészeti felsőoktatási intézmények, amiket bevonhatunk az együttműködésbe.
Először a helyi önkormányzatokat kellett „megpuhítani”, hogy vegyenek részt a programban. Emlékszem, saját készítésű Mi is az a public art?-pamfletek segítségével próbáltuk meggyőzni a kulturális referenseket. Ehhez többek között a korábbi magyarországi referenciapontokat, a Polifónia (1993) és a Moszka tér (Gravitáció) [2003] példáit használtuk. Az önkormányzatok meglepően nyitottnak mutatkoztak, így nyolc nagyváros (Debrecen, Dunaújváros, Eger, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged és Szombathely) köztereire tudtunk országos, nyílt pályázatokat kiírni.
A pályázati kiírás szerint „a társadalmi nyilvánosság tereihez és azok problémáihoz kötődő, kötetlen műfajú, lehetőleg helyspecifikus és interaktív, de minden esetben kontextusfüggő, az adott közösséget vagy a társadalom egészét érintő kérdéseket tematizáló művek” létrejöttét vártuk. Műfaji vagy technikai megkötés nem volt. A művészek műfaj iránti érdeklődését mutatja, hogy az első évben 116 pályamű érkezett be, amelyből 24 valósult meg. A pályázatok elbírálásához minden városban eltérő összetételű zsűrit kértünk fel. A megvalósult munkák között volt participativ, folyamat alapú projekt (pl. László Gergely – Rákosi Péter [Tehnica Schweiz]: Első Dunaújvárosi Garázsfesztivál vagy Tihanyi Dominika: Ön itt áll, Győr, Szeged), és bőven akadt az adott helyszín történelmi múltjára vagy akár esztétikai hiányosságaira reflektáló képzőművészeti alkotás (pl. Mátrai Erik – Martin Henrik: Hullám-tér, Diósgyőr, Szabics Ágnes: Túlélési stratégiák 33, Miskolc).
A következő évtől szívügyünk lett a program folytatása. Kertész László a Lektorátus oldaláról, Boros Géza pedig a Kulturális Minisztérium Művészeti Főosztályától dolgoztak fáradhatatlanul a financiális háttér megteremtésén. 2009-ben a korábbinál kisebb keretösszeggel, de a projekt támogatása bekerült az államtitkárság éves költségvetésébe. Kertész László szakmai javaslata alapján a program is kibővült: a nagyvárosi projektek (TE ITT ÁLL) mellett sikerült kiírni public art programot 4000 fő alatti települések számára (A mi kis falunk). Illetve – kísérleti jelleggel – közösségek bevonásán alapuló, az Interneten megvalósítandó public art művekre (NET-tér).
Ennek az évnek az újszerűsége a kistelepülési programban rejlett. A pályázó művészek maguk keresték meg a helyi önkormányzatokat, akiknek csak a helyszínt kellett rendelkezésre bocsátani és a jó szándékot, más kötelezettségük nem volt. A kezdeményezés lehetőséget teremtett arra, hogy a kisebb közösségekbe beágyazott művészek közvetlenül érjék el a kortárs képzőművészethez nem kapcsolódó társadalmi rétegeket. A pályázat sikeresnek bizonyult, 47 településre érkezett be pályamunka. A tervek többsége olyan színvonalas volt, hogy a kuratórium csak a második fordulóba behívott művészekkel való konzultáció után tudta kiválasztani a nyertes pályázatokat. Végül a keretösszeg részbeni megosztásával három faluban három mű valósult meg.
Hogy a művész mennyire ismeri az adott közösség problémáit, és mennyire tudja személyesen megszólítani a helyieket, legtöbbször meghatározza a projekt sikerességét is. Pozitív példa erre Szabó Ildikó és Tesch Katalin munkája, a Re-habilitáció, amit Hegyhátszentmártonon valósítottak meg. A 71 fős település legfőbb problémája – mint a magyarországi falvakban általában – a halálozás és elvándorlás miatti elöregedés. Szabó Ildikó itt nőtt fel, így a művészek személyesen kereshették fel a falu összes lakóját, fényképeket gyűjtve be az eltávozott, egykor a faluban élt szeretteikről. 2009 novemberében, Mindenszentekkor héliummal töltött fekete lufikra ragasztott arcképek idézték meg azokat, akik már nincsenek jelen, valamikori otthonuk közelében, transzcendens közösséget hozva létre a falu utcáin. A program nyitónapjára a kitelepülteket is meghívták, így a gulyáspartin lehetőség nyílt az összejövetelre, „segítve a múlt terápiás hatású kibeszélését és az emlékezetkultúra létrejöttét”.
2010-ben elmaradt a public art program, mivel a leköszönő kormány kiürített kasszát hagyott hátra, így nem volt financiális keret a Lektorátus éves költségvetésén kívül eső projektekre.
2011-ben az akkor már FIDESZ-kormányzat alatt működő kulturális tárca (NEFMI) továbbra is Boros Géza hathatós segítségével, 10 millió forintos keretösszeget biztosított a Lektorátus számára public art programok megvalósítására. A figyelem fókusza egyre inkább a kistelepülések, majd azon túlmenően – településtípustól függetlenül – minden kisközösségi forma szociális helyzetére, annak problémáira terelődött. Ezért a programra szánt keretösszeg egészét a Lektorátus olyan „új típusú public art” munkák megvalósítására írta ki, amelynek fókusza a folyamatelvű közösség- és településrehabilitáció volt.
Ennek egyik kiemelendő programja a mélyszegénységben élő miskolci roma szegregátum, Lyukóvölgy lakóinak bevonásával megvalósult Belső világunk című folyamatelvű mű lett. Horváth János, Osgyáni Gábor és Takács Gábor több hónapos előkészítő munkájának köszönhetően a helyi fiatalok bevonásával valósult meg egy közösségi festés. A részvétel önkéntes volt; a fiatalok végül a családsegítő szolgálat és a projektgazdák intenzív hirdetésére, illetve sok család személyes felkeresése után jelentkeztek. Az alkotói munka során a résztvevők egy fiktív szobasarkot hoztak létre Horváth János festő-pedagógus vezetésével. A mű ugyanilyen fontos állomása volt a „láthatóvá tétel”: az installációt felállították a miskolci Polgármesteri Hivatal udvarán, mellette tablókon jelentek meg az alkotók. Ezáltal a projekt megmutatta Lyukó személyes arcát is a döntéshozók számára, amit eddig talán kevésbé ismertek.
Horváth János, Osgyáni Gábor és Takács Gábor: Belső világunk, Miskolc-Lyukóvölgy, 2011. Fotók: Lektorátus
2012-ben a public art-program, egyedülálló módon, bekerült a Lektorátus állandó költségvetésébe évi 10 millió forinttal. Ez a kiszámíthatóság és tervezhetőség új távlatokat nyithatott volna meg. Kertész László már 2011-ben elkészített egy hároméves programtervet az éves pályázatok mellett kritikai műhellyel, csoportos kutatással, nemzetközi konferenciával. A kulturális intézményrendszer szétverése azonban mindezt rövidesen meghiúsította. Mindenesetre 2012-ben még négy projekt megvalósulhatott az eredeti kiírás szerint. Ebből közösségi bevonáson alapuló projektként kiemelendő a Berecz Zsuzsa, Sarah Günter és Szabados Luca által jegyzett 20 forintos operett. A szervezők budapesti Józsefváros egyik foghíjtelkén alkotói workshopot hoztak létre a környékbeliek bevonásával. A projekt magját az egykor hajléktalan – ma szociális munkás – Horváth Csilla alias HoCsi által írt azonos című novella teremtette meg. A történet köré közösségi előadást szerveztek, amely a kerület utcáin végigvonuló processzióban csúcsosodott ki.
A public art projektek során mindvégig igyekeztünk súlyt fektetni a kommunikációra és a művek dokumentációjára, több-kevesebb sikerrel. Az első években a nyertes művészeknek külön keretet biztosítottunk a megvalósuló művek kommunikációjára. Legtöbbször azonban az alkotók nem tudtak vagy nem akartak élni ezzel a lehetőséggel, nekünk pedig sem szaktudásunk, sem kapacitásunk nem volt jól felépített PR-programokhoz. Fotó-, illetve videódokumentáció minden egyes megvalósult műről készült. Az első két évben publikációt is kiadtunk a public art-projektekről.4 2012-ben az www.eica.hu kétnyelvű, adatbázis-alapú honlapjára felkerült a program négy éve alatt megvalósult összes mű, a teljes dokumentációjával, fotókkal, videókkal, tanulmányokkal együtt.
2012-ben a Lektorátust beolvasztották a MANK-ba (Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.). Kertész László ekkor felállt az igazgatói székből, és 2013-ra a Lektorátus nemcsak intézményi, hanem szakmai szinten is megszűnt létezni. Ezzel együtt a program honlapját is lekapcsolták.
- Az 1963-ban alapult Képző- és Iparművészeti Lektorátus a rendszerváltás előtti kultúrpolitika egyik legfontosabb végrehajtó intézménye volt. Az írás a – már megváltozott hatáskörű és stuktúrájú – Lektorátus működésének utolsó négy évére fókuszál. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus történetéhez és tevékenységéhez ld. többek között: Kertész László: A Képző- és Iparművészeti Lektorátus története 1963-tól 2007-ig, avagy kultúrpolitikák és egy intézmény átváltozásai. Szerk. Ruttkay Helga. SzM–MNG, Budapest, 2019. (Adattári Monográfiák I.); Keszthelyi Ferencné Osskó Katalin: Emlékeim a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnál töltött évekről. Enigma, 2022/112. sz. 128–145.; Leposa Zsóka: Absztrakció kint és bent. Absztrakt művészet a kora Kádár-korszak köztéri megbízásaiban. Doktori disszertáció (ELTE, Filozófiatudományi Doktori Iskola Művészettörténet Doktori Program), megvédve 2025. DOI: 10.15476/ELTE.2024.258 ↩︎
- 1991. évi XX. törvény az önkormányzatok feladat- és hatásköreiről. Ennek értelmében bármilyen közterületen megjelő műalkotás felállítását, áthelyezését, restaurálását stb. megelőzően az önkormányzatnak kötelessége volt szakértői véleményt kikérni, és a döntést annak ismeretében meghozni. A szakmai zsűrizést a Lektorátus területi felügyelői bonyolították. ↩︎
- Kertész László sokszor nyilatkozott és publikált a Lektorátus public art programjairól, egyik lényeges összefoglalója, amire én is támaszkodtam a cikk megírásakor: Kertész László: Mi itt áll – a lektorátusi public art program (2008–2012). Szubjektív kurátori rekonstrukciós vázlat, Új Művészet, 2017, 36–41. ↩︎
- Te itt áll. A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus public art programja, 2008. Szerk. Kertész László, Leposa Zsóka, Budapest, MMIKL, 2009. Illetve: A mi kis falunk. A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus 2009. évi public art programja. Szerk. Kertész László, Leposa Zsóka. Budapest, MMIKL, 2010. ↩︎
