Az OFF-Biennále Budapest elmúlt tíz évét végigkísérték a köztéri projektek. Noha nem az ilyen irányú művészeti praxisok voltak a fókuszban, sajátos búvópatakként behálózták a biennálét és – a kasseli documenta15 szellemiségében – a kurátori gondolkodás keretévé is váltak. Az alábbiakban az OFF-Biennálén megjelent köztéri projekteket főbb típusokba fogom sorolni (melyek között persze van átjárás és kapcsolat), és ezen típusok mentén elemzem a várossal, közönséggel, részvétellel való viszonyukat. Természetesen nem lehet ezekről a projektekről leválasztani azt, hogy a NER tizenhat évében jöttek létre, ahol markánsan megjelent a közterek átrajzolásának tendenciája, az utcaátnevezésektől a kreált emlékműveken át az utóbbi évek gyűlöletkeltő plakátkampányáig. Számos tanulmány és kutatás1 született azzal kapcsolatban, hogy a FIDESZ-kormány hogyan sajátította ki magának a városi közteret – a Kossuth tér vagy A német megszállás áldozatainak emlékműve komoly emlékezetpolitikai vitákat, kritikát és mozgósítást is kiváltott, többek között a szintén sokat elemzett Eleven Emlékmű művészeti és aktivista kezdeményezés keretében.
A monumentális és hagyományos szoboremeléseken és a különböző műemléképületek állami kézbe helyezésén, majd kisajátításán túl, legalább olyan – negatív értelemben – meghatározónak tartom a városi köztér viszonylatában az ukrán- és EU-ellenes propagandát vagy a Családbarát Magyarország-kampányt, amely a reptéren fogadta a Magyarországra érkezőket, és amelyek közpénzből voltak finanszírozva. Az elmúlt tizenhat évben könnyen lehetett az az érzése egy magyar polgárnak, hogy a NER mindenhol ott van: a közszolgálati televízióban, a köztereken, a különböző intézményekben és kuratóriumokban. És ez így is volt. Visszagondolva, az OFF-Biennále 2015 és 2025 között megvalósuló edíciói mindig is hordoztak egyfajta radikalitást. Számos projektnek ugyanis az volt a célja, hogy a művészek kapjanak megjelenési lehetőséget, hallatni tudják a hangjukat, felvállalni a gondolataikat és visszaszerezni azt, amit elvettek tőlük, tőlünk.
Az állami forrásoktól mentes, alulról szerveződő, független biennále esetében ennek a gesztusnak volt kézzelfogható továbbgondolása, hogy vissza kell szerezni és újra birtokba venni a nyilvános tereinket. A köztérhasználatra irányuló fókusz sok esetben strukturális és gazdasági helyzetből is fakadt: egyre kevesebb volt az elérhető tér, a független intézmény és infrastruktúra. Így vett sokszor az OFF birtokba olyan tereket, amelyek használaton kívül voltak, épp más funkcióval bírtak, vagy magát a közteret, ahol sokszor szinte gerillamódon jelentek meg művészeti projektek.
Az egyik legjellemzőbb köztéren megjelenő műtípus, amely a szocializmus elmaradt múltfeldolgozására koncentrál, az OFF-Biennálán is megjelent. Ezek a projektek azokat az emlékműveket, szobrokat választották kiindulópontul, amelyek megmaradtak a város (Budapest) tereiben, de – főleg a fiatal generációnak – kevés kapcsolatunk van velük. A román koreográfus és performer, Manuel Pelmuş A vázlatok egy emlékműhöz című munkájában különböző workshopokon keresztül dolgozta fel és játszotta újra kamaszokkal, gimnazistákkal azokat az emblematikus gesztusokat és mozdulatokat, amelyek megjelennek a szocialista korszak műemlékein, például Pátzay Pál Kígyóölő2 szobrán a Szent István parkban. A fiatalok ugyanakkor a fent említett történelmi emlékművekkel is kapcsolatba kerültek – a különböző idődimenziók tárgyi lenyomatának újrajátszása során. Pelmuş ezt az újrajátszást olyan közösséggel valósította meg, akik nem éltek abban az időszakban és nem volt személyes tapasztalatuk róla – így nemcsak az idősíkok, hanem generációs tapasztalatok is ütköztek. Noha a projekt köztéren valósult meg, legalább olyan fontos része volt a próbafolyamat, mint maga a nyilvános előadás. Az eddigi OFF-okon noha csak Pelmuş projektje foglalkozott a szocializmus emlékműveivel és szobraival, más kortárs művészeti fesztiválokon, eseményeken ez gyakori performatív gyakorlat volt a 2010-es években.
Egy másik visszatérő gyakorlat, a már korábban említett utca és köztér birtokbavételéhez kapcsolódó séta, vonulás és alternatív tüntetés volt. A város visszafoglalása, a közterek használatba vétele, a rendszer megakasztása (disruption) jellemezte azokat a projekteket, amelyekben a művészek sokat merítettek a 2010-es évek művész-aktivista (artivist) akcióiból is – beleértve a 2012–2013 tájékán Budapesten is aktív tranzit.hu akciónapokat és a Szabad Művészek tüntetéseit. A séták táplálkoznak a Guy Debord-féle szituacionista hagyományokból is, amely a város újfajta megélésére, mentális térképének felrajzolására ösztönözte a résztvevőket – ez később a Sanghaj utcánál is vissza fog majd köszönni.
Tót Endre 2017-es Örömdemó / Örülünk, hogy demonstrálhatunk című akciója (szervezők: Kovács Kristóf és a TELEP csapata) azt vette kiindulási alapul, hogy „a tüntetés jogával ma mindenki élhet. Ám az, hogy valaki az öröme, és ne a bánata miatt vonuljon utcára, elég ritka.” Az Örömdemó, ahol a résztvevők saját arcképük felnagyított és molinóra nyomtatott másával vonultak, tulajdonképpen egy antitüntetés volt az Orbán-érában, ahol a művész felhívására a résztvevők megpróbáltak a közös pontokra, a kollektivitásra, az együtt, ismerősökkel vagy akár idegenekkel töltött szabadidő örömére reflektálni. A menetelésnek nem volt célja vagy egyéb vágya annál, minthogy a résztvevők performálják az örömöt és a lehetséges boldogságot. Érdekes ezt a 2026-os április 12-i országgyűlési választással és a Tisza párt kétharmados győzelmének hatására utcára vonuló, karneváli hangulatba kerülő emberek gesztusaival összevetni.
Hasonló ötleten alapult László Gergely (Tehnica Schweiz) és Katarina Šević Csendrendelet című performansza 2017-ben, amely a séta és a köztéri demonstráció elemeit ötvözte az alkotókra jellemző ironikus módon. A performansz középpontjában egy három méter hosszú, tojásformájú megafon volt, amelyet egy társulat tagjai toltak maguk előtt Budapest utcáin. Néhol megálltak, főleg a forgalmasabb tereken, és szavalókórusként (a Soharóza kórussal együttműködésben) adtak elő egy darabot, amelyben egy utópisztikus világban egy csoport biztonsági őr arra készül, hogy visszaadja azoknak a hangját, akiktől elvették. A műben a művészpárosra jellemző metanarratíva és konceptualizmus keveredett a közteret felforgató, zavarbaejtő, önmagában is provokatív gesztussal. Felmerülhet a kérdés, hogy a járókelők mennyire álltak meg és mélyedtek el a nem könnyen dekódolható darabban; illetve hogy a vonulás és egy furcsa tárgy körül kialakuló tömeg mennyiben tudott létrehozni elgondolkodtató köztéri művet. Tót Örömdemója a maga egyszerűségében talán mégis több embert tudott megszólítani, mint László és Šević performansza, amit esetleg kiegészíthetett volna egy olyan verzió is, ahol az egész előadást egyben végig lehet hallgatni.
A 2025-ös biennálén az ír képzőművész Rachel Fallon A hatalom kötényei című performansza ismét megvalósult azután, hogy 2023-ban a Budapest Galéria Az erőszakról című kiállításán már láthatta a közönség a komplex projekt különböző elemeit: magukat a kötényeket a kiállítótérben és a performanszot köztéren. A műegyüttes az ír közelmúltbeli elnyomó politikai döntésekre és az ezek kapcsán létrejövő tüntésekre, mozgalmakra reflektált.3 A külön címet viselő Jelen vagyok / I am Present / Adsum című performansz 2023-ban budapesti emlékművek és magyar államférfiakról, művészekről készült büsztök mellett, valamint a Sándor-palota előtt valósult meg – lényege, hogy a közösen varrt kötényeket a performanszban résztvevők együtt felemelik és ezáltal felvillantják az alattuk található, „mindent látó” szemet. A Sándor-palota előtt megvalósítani ezt az akciót valódi közösségi, felemelő élmény volt, ahogy a kötényvarró workshop is – Fallon nyitott és empatikus jelenléte miatt érthető volt számomra, hogy két évvel később visszahívják Budapestre.
Az ír művész számos helyszínen valósította meg ezt az egyszerűségében radikális performanszot, ahol a jelenlét, a közösségvállalás és a női összetartás válik hangsúlyossá. Általános értelemben, Fallon nyilvános performansza a rendszerszintű erőszak, a nők és a queer emberek nyilvános terekben való alulreprezentáltsága ellen emel hangot, de Budapesten ez szorosan összefonódott egy kormánykritikus gesztussal is, különös tekintettel az Orbán-kormány „gyermekvédelmi” törvénye kapcsán. 2025-ben, miután egyik legfontosabb, Alice Maherrel közös műve a központi kiállításon, a Merlin Színházban is helyet kapott, Fallon a Városházától indulva valósította meg újra a Jelen vagyok közösségi sétát és performanszot, például a Szépművészeti Múzeum előtt vagy a fővámtéri Vásárcsarnokban.4
Talán a koronavírus-járvány is hozzájárult, de már a korábbi edíciókban is megfigyelhető volt a városi terekből való kilépés, illetve a Budapesten belüli vagy azzal határos zöldterületek aktiválása. 2015-ben ide kapcsolható Koronczi Endre Ploubuter Park című köztéri akciója a Népszigeten, melyben „légző tárgyait”, a műanyag zacskókat aktiválta a művész. 2021-ben az AU Műhely Egyedüllét méhekkel címmel egy szabad építésű kaptárat hozott létre, amelyben – ahogy fogalmaztak – a méhek szabadon építhették lépstruktúráikat, a látogatóktól függetlenül. A kaptárat a budai hegyekben, Hűvösvölgy közelében, egy mezőn építették fel. Fontos elem volt, hogy a tervezők a projektet egyszemélyes térként képzelték el, ahol a befogadót nem csak a folyamatok megfigyelésére buzdították, hanem egyszerűen csak együtt is lehetett lenni a méhekkel. A fények, hangok, zajok, illatok együttese egy meditatív élményt hozott létre, amelyben jó érzés volt időt tölteni – és ez talán meglepő lehetett a COVID-19 izolációs hangulata miatt. Mivel azonban ez az elkülönülés a természetben jött létre, a kiszakadás és feltöltődés létre tudott jönni még akkor is, ha az Egyedül a méhekkel némiképp kilógott a biennále egyéb projektjei közül.5
Zárásképp a számomra egyik legizgalmasabb 2025-ös projektet szeretném röviden elemezni. A Useless Galeri (Petrányi Luca és Solymár Fanni) korábbi munkáira is jellemző volt, hogy a város „peremével” foglalkoztak: azokkal a budapesti, vagy azon kívüli helyszínekkel, amelyek kívül esnek a belváros turistákkal teli terein és amit sokszor még a tősgyökeres pestiek sem ismernek.6 A három, egyénileg végigjárható hangséta (Melykó Richárd – Illés Haibo, Móró Zsófia, Paczolay Zsófia munkái) a kínai piac területén az idegenség, a kívülállóság és az otthon kérdéseit vizsgálta, a jelenkor migrációs hullámainak tekintetében. Az Orbán-rendszer idegengyűlölő narratívája különös aktuálist adott a projektnek, amely résztvevőkké tette a nézőket: a három hangsétát egyénileg hallgatva, a piacon bóklászva lehetett befogadni.
Paczolay Zsófia Kőbánya Express című munkája, – melynek hangforrásai a piacon felvett zajokból, field recordingokból álltak– a maga töredékességében beszélt vágyról, kapcsolódásról és távolságról. Móró Zsófia Kórus című alkotása a piacon működő kórus történetét mesétei el – a fikcionalizált múlt keveredett dalfoszlányokkal, megidézett próbafolyamatokkal és a művész utasításaival. Melykó Richárd és Illés Haibo Ismeretlen Anyatigrisek című munkájában Kína egygyermekes politikájáról, idegenségről, anyaságról, a beilleszkedés kihívásairól gondolkoztak a művészek. A Sanghaj utca nagy előnye az volt, hogy a művek nemcsak a helyszínre reflektáltak, nem egzotizálták azt, hanem különböző viszonyulási/kapcsolódási pontokat javasoltak a látogatóknak, azok aktív részvételére építve, akik végül saját maguk is ambivalens helyzetbe kerülve megtapasztalhatták a piac szűk sikátorain sétálva, hogy mit jelent – a program biztonságos idejéig ugyan, de – kívülállónak lenni.7
Ahogy az az írásból kiderül, az OFF-Biennále köztéri projektjei konzisztensen, minden edícióban megjelentek, de sosem váltak a biennále fő csapásirányává. A társadalmilag elkötelezett, valamint aktivista művészeti praxisok hagyományaira építve, a köztéri művek többnyire a város visszavételére irányultak, vagy olyan, a fősodorból kikerült helyszíneket mutattak be, ahova az alkotók vezették el a látogatókat egy-egy projekt keretein belül. Akciók, események, séták, tüntetések, éneklések és koncertek, részvételi projektek jellemezték az OFF és a köztér viszonyát – miközben számos egyéb kezdeményezés nyíltan a public artot tűzte ki zászlajára, mint a Flaszter vagy a régóta működő PLACCC. Így az OFF meg tudott maradni a saját keretein és kapacitásain belül – azt hangsúlyozva, hogy egy kortárs biennále inherens részét kell, hogy képezzék a köztéren megvalósuló, részvételi projektek.
- Pl. Mélyi József: Mi lesz az emlékművekkel, BUKSZ- BUDAPESTI KÖNYVSZEMLE, 32. évfolyam: (2-3. szám) pp. 129-136, http://buksz.c3.hu/200203/04.2_probl_melyi.pdf ↩︎
- Pátzay Pál 1945-ben, még a kommunista párt hatalomrakerülése előtt kapott megbízást egy Raoul Wallenberg-emlékmű megvalósítására. A szobor 1949-ben készült el, de az avatás előtti éjszakán eltűnt. Később, az ötvenes években Kígyóölő címmel, Wallenbergre való utalás nélkül újra felállították. A szobor bonyolult történetéhez ld. Pótó János: Emlékművek, politika, közgondolkodás, MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1989, 59–62. ↩︎
- Például az abortusztörvény eltörlésére vonatkozó ún. 8. paragrafus. ↩︎
- Érdemes megemlíteni a 2021-es edícióban a Hírdalcsokor-projektet, amikor is az amúgy részvételi projekt, amelynek végpontja egy film volt, a PLACCC-cal együttműködésben egy sétát is szervezett. “Az OFF-Biennálén videómunka formájában bemutatott HÍRDALCSOKOR a PLACCC Fesztivál részeként először lesz élőben hallható, a Kartali Asszonykórus előadásában. Az alkotók a budapesti Varsányi SzIrének feminista kórussal együttműködésben egy városi séta formájában megvalósuló köztéri performanszot hoznak létre, amely során az átköltött népdalok a Varsányi SzIrének által összeállított és több szólamban előadott popszámokkal, slágerekkel és versekkel kerülnek párbeszédbe. A fiatal nőkből álló feminista kórust a HÍRDALCSOKOR szövegei inspirálták abban, hogy saját tapasztalataikat, történeteiket és reflexióikat összegyűjtsék és a Kartali Asszonykórus dalaira válaszképpen saját dalcsokrot készítsenek. ↩︎
- Ehhez a típushoz kapcsolnám az OFF-Biennále kasseli szereplését is, amikor a ruangrupa meghívására mint lumbung tagok, több projekttel jelentek meg a documenta15-ön Az egyik kiállítás, a Milennehák és miértnék a Fulda folyó partján, az AHOI! csónakházban valósult meg. A documenta után 2025-ben pedig az OFF ismét együtt dolgozott a Recetas Urbanassal: a Kálvária téren egy köztéri installációt hoztak létre, helyi lakosokkal, közösségekkel és civilekkel együttműködésben egy hosszabb folyamat keretében. Közösségi tervezés és építkezés, majd workshopok, koncertek, játékok, találkozóhely és beszélgetések zajlottak a Mindentbelehelyen egészen 2025. augusztus végéig. ↩︎
- Például a Sátor vagy a Spicy Dreams a Népszínház utcában. ↩︎
- A Sanghaj utca részletes elemzése megjelent a tranzit blogon, ld. Tomcsáni Sára: Kihangosított városi díszletek, megfordított utcafrontok – Résztvevői élmények a 2025-ös OFF-Biennálé két projektje kapcsán. ↩︎
