Előszó a tematikus számhoz
Magyarországon 2026-ban ismét rendszerváltás zajlik. Az elmúlt 16 év, a NER korrupt rendszerének és a FIDESZ kormányzatának a demokrácia köntösébe bújtatott puha diktatúrája után még mindig alig hihető el, hogy ez tényleg megtörténik. Várakozás, remény (némi kritikai felhanggal, ami egyelőre a szerepvesztett, volt ellenzéki oldalon bukkan fel többé-kevésbé komolyan vehető módon) és a kampány során beharangozott ígéretek beváltása iránti elvárások jellemzik ezt az időszakot. Egy nemzet követeli a restitúciót, az igazságszolgáltatást és a demokrácia (újjá)építését. Nihil sub sole novum. Az 1989-es politikai fordulat, a köztársaság kikiáltásának szimbolikus dátuma vagy a „vissza Európához” toposza ugyanazt a társadalmi vágyat fejezte ki, mint ami most, 37 év után meghatározza a közbeszédet és -gondolkodást. „A rendszerváltás idején pedig illúzióim voltak. Azt gondoltam, hogy mindenféle fényes modernizációk fognak lejátszódni” – mondta egy interjúban Tamás Gáspár Miklós, a ’89-es rendszerváltás értelmiségi körének egyik legmeghatározóbb, politikusként is aktív alakja.[1] Az illúzió persze hamar odalett, az új, demokratikus alapokon nyugvó, gazdaságilag erős, politikailag jól pozícionált és boldog ország képe nem teljesült be.
Legyen szó a jelenünkben zajló rendszerváltásról vagy az 1989–1990-esről,a köztér mint helyszín és politikai reprezentációs platform kiemelt jelentőséggel bír.. A köztéri vizuális kultúra felfogása, csakúgy, mint annak megnyilatkozásai, az idők során folyamatosan változik. Elsőként különböző korok emlékezetkultúrát és politikai reprezentációt szolgáló szobrászati alkotásai és emlékművei jutnak eszünkbe, ugyanakkor az épületplasztikák, absztrakt, térbeli formai kísérletek, installációk, a köztéren végrehajtott (korántsem apolitikus) performanszok és akciók egyaránt ide sorolhatók, csakúgy, mint a köztéren megjelenő grafikák (reklámtáblák, plakátok) vagy a street art művek. Fontos megemlíteni az időszakos projekteket, a részvételi, a kollaboratív és a közösségi művészetet, amely szándékosan kilépve a művészeti intézményekből, megváltoztatta a látogatói szokásokat és a befogadói attitűdöt. A társadalmilag elkötelezett és az aktivista művészet is elsősorban nem a műben, mint produktumban, hanem a közösen létrehozott és megtapasztalt folyamatokban teljesedik ki.
A köztéri művészet minden korban az aktuális kultúrpolitika leginkább hozzáférhető megnyilatkozása, mely esetében a néző nemcsak az aktív és tudatos kultúrafogyasztó, hanem a járókelő is, aki akár „véletlenül” is észreveheti az elhelyezett alkotásokat. A köztéren megjelenő művek tartalmi, esztétikai és kvalitásbeli sajátosságai sokat elárulnak a regnáló hatalom ideológiai meggyőződéséről és művészetfogalmáról, de az is beszédes, ami mindezek ellenében jelenik meg, vagy éppen hiányzik a nyilvános terekből. Jó példa erre az elmúlt rendszerből a 2014-ben, a választások előestéjén felállított német megszállási emlékmű és az ellenében létrejövő, éveken át aktív, civilek által kezdeményezett Eleven Emlékmű mozgalom.[2] A köztéri művek elmozdítása és/vagy megsemmisítése ismétlődő aktus, mellyel az „új idők” hatalmi reprezentánsai kívánják megalapozni a maguk nyilvános tereit.
A tranzit. hu több mint hét éve működik a 8. kerületben, ahol 2021-ben indította el a Lehetőségek tere közösségi-művészeti teret. Az itteni tevékenység egyik fókusza a szűkebb városi környezet művészeti projekteken keresztüli feltérképezése és a szomszédsággal való együttműködés, melyek kapcsán merült fel egy, a közösségek bevonására épülő köztéri művészeti projekt megvalósításának a terve. Az idén meghívásos projekt a pilot időszak, melyre terveink szerint 2027-ben nyílt felhívás keretében pályázhatnak képzőművészek. Az idei tematika a jelen törékeny momentumát ragadja meg: a rendszerváltás kiváltotta reményre koncentrál, olyan művek megvalósítására, amelyek a szolidaritás, a képzelet és az újratervezés lehetőségeit hordozzák. A köztér visszafoglalására teszünk kísérletet; a projektre Farkas Aliz, Benczúr Emese és Oláh Norbert képzőművészeket kértük fel, akiknek művei idén szeptembertől lesznek láthatók Józsefváros különböző helyszínein.
Az egyesület projektjei létrehozása kapcsán online folyóiratai (tranzitblog magyarul és Mezosfera angolul) és kiadványok megjelentetésével dokumentálja a kapcsolódó kutatásokat, valamint hozzáférhetővé tesz meglévő tudásokat és jó gyakorlatokat.
A köztéri művészeti projekt témájához kötődően éppen ezért egy tranzitblog számot hoztunk létre, melynek keretében az elmúlt 20 évben[3] megvalósult köztéri projekteket kezdeményező vagy azokban résztvevő szakembereket kértünk fel, hogy írják meg tapasztalataikat.
A felkéréskor olyan kérdéseket intéztünk a szerzőkhöz, mint hogy mi volt a motiváció a projekt életre hívására? Hogyan viszonyult a projekt a nézők, résztvevők bevonásához, kit szólított meg? Milyen szerepet játszott a láthatóság a szervezett projekt/projekt sorozat esetében? Szempont volt-e váratlan, új helyszínek bevonása, illetve a közterek visszafoglalása? Milyen fordulópontot jelentett ebben a NER 16 éve, reagált-e erre a projekt és ha igen, hogyan?
A szám szerkesztésére Leposa Zsóka művészettörténészt kértük fel, aki maga is rendelkezik tapasztalattal köztéri projekt szervezésében. A magazin-számban megjelenő szövegében a Képző és Iparművészeti Lektorátus utolsó nagy kezdeményezéséről, a megszüntetése előtt, 2008 és 2012 között megvalósított köztéri művészeti projektjeiről ír.
A 2008 óta köztéri performatív művészetre fókuszáló és folyamatosan nemzetközi projekteket is bemutató PLACC Fesztivál egyik alapítójával, Nánai Fannival Magyar Míra készített interjút.
Gadó Flóra írása a 2015-ben indult OFF-Biennále köztéren megvalósult projektjeiből válogat; az egyes projektekről a városi térrel és a közösségekkel való kapcsolat, illetve a részvételiség kérdésének szempontjából ad rövid áttekintést.
Erőss Nikolett a Budapest Galéria által kezdeményezett, kifejezetten ideiglenes köztéri művek létrejöttét támogató két projektet, a 2021-es Covid-emlékművek és a 2023-ban indult Flaszter – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálé műveit és a projektszervezés tapasztalatait mutatja be.
Végül pedig a 2021-ben a 9. kerületi önkormányzat kezdeményezésére indított ferencvárosi Public Art történetéről olvashatnak az érdeklődők, amelyet Kiss Gabriella látványtervező beszámolója követ, aki alkotótársakkal idén negyedszer valósított meg projektet helyi közösségekkel együttműködésben.
[1] TGM: Magyarország a legreakciósabb ország a Földön. Fábián Tamás és Jenei Miklós interjúja Tamás Gáspár Miklóssal. index.hu, 2018. november 20., https://index.hu/belfold/2018/11/20/tamas_gaspar_miklos_interju/?token=f8f2cfafdb25f521d5774d05d4384575 (Utolsó letöltés: 2026. 07. 24.)
[2] Az Eleven Emlékműről ld többek között: Hegyi Dóra: Eleven Emlékmű Pavilon: Magyarország leghosszabb ellenállási mozgalmának téliesítése. Tranzitblog, 2014. december 26., http://tranzitblog.hu/eleven_emlekmu_pavilon_magyarorszag_leghosszabb_ellenallasi_mozgalmanak_teliesitese/; Zsámboki Miklós: „Alapja egy demokratikus közösség kialakulásának” – Heller Ágnes gondolatai az Eleven Emlékműről. Tranzitblog, 2015. március 11., http://tranzitblog.hu/_alapja_egy_demokratikus_kozosseg_kialakulasanak_heller_agnes_gondolatai_az_eleven_emlekmurol/ (Utolsó letöltés: 2026. 08. 03.)
[3] Az 1993-as Polifónia és a 2003-as Moszkva tér kiállításokra is érdekes lett volna újabb évtizedek távlatából rátekinteni, de leginkább az Orbán-rendszer 16 évében megvalósuló projekteket vettük számba.
