A megszólalás üres helye. Romológiáról és más dolgokról című könyv szerepe a felsőoktatásban
Hogy miképp jelennek meg a magyarországi romák a tankönyvekben, tananyagként a közoktatásban, arról a közelmúltban sokféle megközelítésben történtek vizsgálatok és némi erőfeszítést is tettek a döntéshozók a lesújtó helyzet orvoslására.[1] Ám arról kevés szó esik, miképp találkoznak a romák kulturális, társadalmi, művészeti életének összetettségével a felsőoktatásban a diákok.
Beck Zoltán könyve ebben az értelemben hiánypótló, hiszen amint az alcím is jelzi, egyik központi kérdése a „romológia” mibenléte. Másrészt leró vele egy „tartozást”: a doktori dolgozatának a tudományos életben már rég várt kiadását. Ez utóbbival kezdem, méghozzá a kötet fülszövege és „borítójának szorítása”[2] kapcsán.
Úgy gondolom, mindkettő (az egyik verbálisan, a másik vizuálisan) fontos útmutató a könyv „használatához”. A fülszövegben meséli el a szerző, hogy a doktori dolgozat újraolvasása milyen helyzetet eredményezett:
„A szöveg számos helyen nem volt világos, sok esetben volt pontatlan és csacsogó vagy mindentudóan szűkszavú, egyébiránt nagyon is hasonló hozzám. De ami kifejezetten zavart: nem értettem vele egyet. az eltelt idő megtermelte ezt a távolságot köztem és köztem. Köztünk, és erre a távolságra, erre a kitöltetlen helyre tekintettem rá, erre az abban a pillanatban üres helyre. (…) Míg végül egy olyan könyv lett belőle, amely alig-alig hasonlatos ahhoz, amelyet írni kezdtem. Most betűk vannak a lapokon, szövegek, amelyek arra várnak, hogy szóba elegyedjenek, hogy megkérdőjelezzék őket, s hogy úgy járjanak, mint elődeik – hogy tehát rájuk írjanak.”
A remek borító (a szerző elképzelése alapján a kiadó grafikusának munkája) poétikai eljárás, egy mise en abyme, kép a képben, amelyen az üres hely keretben a falra kerül. De talán az oktatáshoz való kapcsolódás miatt én a képet egy bekötött iskolai füzethez, könyvhöz látom hasonlatosnak, amelyen a keretezett kép egy üres vignetta. Alatta áll a szerző neve és művének a címe. Olvasás közben, Beck instrukciója alapján képzeletben ráírtam a nevem, alá pedig „Beck-olvasókönyv”.
Ez a játék nem áll messze a valóságtól: romakutatásom hajnalán, a kétezres évek elején, magam is Beck Zoltán (bár megkésett pályakezdésem okán, nála idősebb) tanítványa voltam. Ma sem tudok másképp nézni rá, olvasás közben hallom a hangját, ismerem előadásmódját. Nemcsak tanári, irodalmár minőségében, hanem a 30Y zenekar dalszerző-énekeseként, a „Rájátszás” c. remek program, zene és kortárs irodalom kiváló találkozássorozatának egyik kulcsszereplőjeként, szépíróként. Mert hogy ezek a szerepek úgy gondolom, egymásba szövődnek, és ebben a tudományos dolgozatban sem lehet leválasztani őket egymásról.
Ráadásul a könyv illusztrációi mind olyan képzőművészektől származnak, akik a 2007-es Velencei Biennálé Első Roma Pavilonjában, a Lost Paradise-on állították ki műveiket először együtt (Oláh Mara, Daniel Baker, Gabi Jiménez, Kiba Lumberg, Damian Le Bas). Junghaus Tímea, a kiállítás kurátora ebben az időben szintén óraadó volt a Pécsi Tudományegyetem Romológia és Nevelésszociológia Tanszékén, ahol Beck Zoltán jelenleg is tanít. Mindketten a kritikai elméletek (posztkolonializmus, dekonstrukció, feminizmus) sürgető alkalmazását hangsúlyozták.[3]
Mindezt egy fogalommal tudom összefoglalni: a kritikai reflexióval, amely egyszersmind a legfontosabb értéke Beck Zoltán munkájának, tágabban a romakutatásnak nélkülözhetetlen „kelléke”, különösen, ha azt egy nemroma tudós végzi. Erről olvashatunk a személyes hangú bevezetőben, kiemelve a személyesség elkerülhetetlenségét és az általa képződő kiszolgáltatottságot.
A könyv szerkezete sokatmondó: az első fejezet „Mesék” cím alatt a szerző valóban gyerekeknek írt „állatos”, „bogaras” szövegeket, és egy történelmi leckét (sic!) dekonstruál, olyan mögöttes tartalmakra irányítja a figyelmet, amelyekre például a tanárképzésben résztvevő, leendő romológus tanárok aligha gondolnának. A bölcselkedő elemzések meglepő fordulatai mind az etnicizálás köré épülnek, és arra tanítják az olvasót, hogy semmilyen jelentést ne tekintsen és ne engedjen késznek, adottnak tekinteni, legyen az a közoktatás bármely szintje, az alaptól a felsőig.
A „tanáros” ráhangolás után következik a „tudós” által írt fejezet, amely hangsúlyos, a könyvével megegyező címet viseli. Az első tanulmány címe önmagában remekmű: „Végre megszólalni.’Kodé phengyom szár Tu muto szán’”. Lakatos Menyhért Füstös képek c. klasszikus regényéből vett romani nyelvű idézet („Mondtam, hogy néma.”) nem mottó, két egymás mellé helyezett, ha úgy tetszik, egyenrangúsított, egymással mintha-kapcsolatban álló, egymásnak ellentmondani látszó kijelentés része. A kritikai szemléletű romakutatáson nevelkedett olvasónak azonnal felidézi a posztkolonializmus egyik alapszövegét, Gayatri Chakravorty Spivak „Szóra bírható-e az alárendelt?” című írását[4], és annak a lavinaszerű hatásnak a történetét, amelyet ez a hatalom és reprezentáció, származás és képviselet kapcsolatát feltáró tanulmány elindított. Ám bár a cím sokat ígér, az utána következő szöveg nem mindenben teljesíti az elvárásainkat. A romológia tudománytörténeti helyének a problematikáját (azaz nem azt, hanem helyette arra vonatkozó kérdéseket) fogalmaz meg a saját megszólalás elemzésén, vagyis egyfajta pozicionáláson keresztül. A tanulmány végén utalásszinten én is megjelenek egy korábbi, a romológia-diskurzust elemző Beck-szöveg kritikája kapcsán. A romaképelemzés elméletét és gyakorlatát elemző tanulmányban hiányérzetemnek adtam hangot[5]. A válasz így szól: „Pócsik Andrea jól veszi észre, hogy az intézményesülés, intézményesítés nem hangsúlyos a diskurzusok létfeltételeit leíró egységben azon a szövegen belül. A jelenlegi könyv tudománytörténeti vagy elméleti kérdések kapcsán, ahogyan azt írtam, kevesebbet mond, de bízom benne, hogy azt élesebben.” És valóban, a következő három fejezet más-más oldalról, de mind a romológia mibenlétét, helyét igyekszik megközelíteni. A kép azonban bár néhol valóban kiélesedik, összességében homályos marad. Véleményem szerint, itt szigorúbb szerkesztési elvekkel koherensebbé lehetett volna tenni a szövegeket. Beck ugyanis nem egy rendszerező alkat: számos fontos, éles gondolatot fogalmaz meg, érdekesek a referenciái, de kissé ad hoc jelleget öltenek. Mintha az olvasmányélményekből származó hatások mentén szerveződne a gondolatmenet, s nem fordítva. A fent említett Beck-tanulmány megjelenése óta eltelt években sok változás történt országosan: megalapították az akkori Közép-európai Egyetemen (CEU) a Romani Studies tanszéket, amelyen a kritikai szemlélet meghatározó, főleg roma származású kutatói oktatnak, és adnak ki nemzetközileg elismert, fontos folyóiratot Critical Roman Studies címen. Továbbra is szükségét látnám a különböző intézményeken folyó tudományos munka számbavételének. A különbségek és hasonlóságok mentén rajzolódnak ki ugyanis egy tudományterület határai, az eltérő megközelítések esetleges átfedései. Helyette bizonyos pontjain a lényeget szépírói leleményességgel megragadó szöveget kapunk: fontos elrugaszkodásokat.
Jó példa erre a „Névadás, névvesztés” c. szöveg, a roma/cigány lexémáról és annak angol nyelvterületen használatos megfelelőiről. A politikailag korrekt el/megnevezés (bár ez így nem hangzik el), sok szövegben és a tudományos életben is kérdéseket vet fel. Beck nem megválaszol, segít átgondolni. A szempontrendszer nem teljes (gondolok itt a média nyelvhasználatának jellemzésére), de tartalmaz olyanokat, amelyek egy egyetemi hallgatónak valószínűleg soha nem jutnának eszébe, különösen ezekben az értelmezési keretekben. Az összefoglaló táblázat 5-6. pontja, a (roma) ellenpont nélkül hagyott, cigány terminushoz kapcsolódó állítások pontosak és élesek (épp ahogyan a szerző azt ígérte az olvasónak a könyv elején). Úgy véli, a cigány szóalaknak nem szóalakként, hanem terminusként való használata, azaz a vizsgálati tárggyá tett mozgékonysága, aktív kontextusteremtő ereje „jóval értékesebb és termékenyebb lehet a tudományos diskurzus számára, mint a roma szóalak esszenciális erejűnek tetsző hamissága: a roma a leleplezést, míg a cigány éppen a leleplezés akaratát demonstrálja.” (Kiemelés az eredetiben.)
A következő nagy egység szerzője az irodalmár Beck Zoltán tanulmányainak sora. Az első, „A cigány irodalom üres helye” egy átfogó/áttekintő, rendszerező jellegű szöveg, amely a romológia mibenlétéről írtakhoz hasonlóan egy határozott szempontrendszer mentén vizsgálja, hogyan értjük a cigány irodalmat, miért fontos az idővonatkozás, a térvonatkozás, a társadalmiasítás (a képviseleti jelleg felé elmozdulás) és a kánonépítő akarat. Az utána következő elemzések szokatlan, de az előbbiek fényében indokolható választások: Bari Károlynak nem a verseit, hanem a nagyesszéit elemzi, Balogh Attila költészetét a Cigányfúró folyóirat jellemzésével keretezi, talán Jónás Tamás és Rafi Lajos szövegeinek vizsgálata teljesíti azokat az elvárásokat, amelyek az olvasóban a felütés után támadnak: hol, miért, hogyan cigány az utóbbi kortárs szerzők művészete? Mennyiben hasonló a korábbi generációk helyzetéhez? (Barinak a hetvenes években, Baloghnak a rendszerváltás után volt, Jónásnak, Rafinak jelenleg van meghatározó szerepe az irodalmi és a roma kulturális életben.)
A könyv utolsó két fejezete volt számomra igazi intellektuális kaland, mivel Beck, a gondolkodó elkalandozik a társművészetek területeire. Ez jelenti véleményem szerint a romológia igazi kihívását, ez az, ami az oktatásban, mint kritikai megközelítés, kulturális értelmezés jól átadható. „Az elképzelt cigány” és a „Térfoglalás” tanulmányai a fotótól az irodalmon át a képzőművészetig (itt-ott kiváló meglátásokkal, akár filmes utalásokkal) széles spektrumon mozognak.
A nevelésszociológiai szempontokat a képzőművészeti ábrázolások vizsgálatában érvényesíti: az iskola „mint tényleges, megtapasztalt valóságos tér, mint intézmény, és mint idegenség ’gádzsó’, nemroma tere kerül elemzésem centrumába”, ily módon kerülnek Oláh Mara festményeinek elgondolkodtató elemzései a kötetbe. Ugyancsak gondolatébresztő a Kertész Imre Sorstalanságának cigány szereplőiről szóló elemzésben Neme Jeles László Saul fiával vont stilisztikai párhuzam. „A Sorstalanság narrátorának tekintete ugyanis nem szélesvásznú és nem normatív tekintet, szemben a belőle készült Koltai-filmmel. A Sorstalanság filmnyelve inkább Nemes Jelesé: ez a kitakaró, szűk hatókörű, blur-élmény az, amely a kibeszélhetetlen elbeszélésében használatba vehető.”
Ebben a kiváló kalandozásban itt-ott előfordulnak hiányosságok. „A fénykép-tárgy” c. írás egy rendkívül fontos, joggal vitatott kiállításról[6] készült teremszövegből kiindulva fogalmaz meg fontos állításokat, ám figyelmen kívül hagyja a körülötte alakuló polémiát: „A fényképre vonatkozó narratívák így végül ránk, a fényképet és annak értelmezését kisajátítókra hullanak vissza, ránk, saját gondolkodási stratégiáinkra és orientációinkra irányítják a figyelmet. Valójában nem a fényképet, hanem a fényképhez, mint tárgyhoz való kisajátító viszonyunkat kell kritika alá vonnunk” – összegez Beck. Csakhogy a kiindulási pontot képező kiállításnak rendkívül fontos hatástörténete volt, aminek ismeretében a kérdés jóval bonyolultabbá válik. Szuhay Péter maga már az Etnicitás c. tanulmánykötetben írt rendkívül fontos szövegében[7] a cigány művészet magyarországi (el)ismertségének folyamatát, intézményesülését végigkövetve elemzi a saját munkáját ért kritikákat. A ian hancock-i visszabeszélés fogalmát alkalmazva kérdőjelezi meg a Rádió C-ben és a RomNeten kialakult vita jogosságát. Beck jogos meglátásai nem veszítik ezzel érvényüket, sőt, csak épp (még utalásszinten sem) tartalmazzák a roma kultúra konstruálásában tevékeny szerepet betöltő ágensek (kutatók, roma közéleti szereplők, értelmiségiek) megszólalásait, „az értelmezések kisajátításának” mozzanatait.
Ez a fajta üresség elszomorító abban az értelemben, hogy a magyarországi tudományos élet különböző, romakutatással foglalkozó színterei között nincs rendszeres, érdemi párbeszéd, folyóiratokban, konferenciákon, rendezvényeken előfordulnak találkozások, születnek efemer együttműködések. De ezeknek a hatása a romológiai diskurzus alakulására elenyésző.[8]
Beck könyve (is) ösztönzőleg hathat erre a folyamatra. És abban is bízhatunk, hogy éles hangját a diákjai nemcsak hallják, de megtanulják érteni az általa mondottakat: elsajátítják ezt a fajta kritikai megszólalást, amely segít túllépni a magyarországi (tudományos és politikai) hatalmi játszmákon. Képesek lesznek majd elutasítani a tudományosnak ismert merev, esszencialista álláspontokat, s egyszer talán arra is, hogy ne csak szolgalelkűen tűrjék, hanem meg is akadályozzák azok terjesztését a felsőoktatásban.
[1]Többek között a Monitor kritikai platform végezte az egyik legalaposabb, kritikai megközelítésű vizsgálatot. Eredményeiket bemutatták egy konferencián, ahol a többi előadó is ezt a kérdéskört járta körül.
https://ofi.oh.gov.hu/hir/muhelykonferencia-romakciganyok-megjeleneserol-tankonyvekben
[2] Utalás Beck Zoltán egyik írására: A borító szorítása. Cigány szerzők könyveinek fülszövegeiről, In: Lóránd Zsófia-Scheibner Tamás-Vaderna Gábor-Vári György (szerk.), Laikus olvasók?:A nem-professzionális olvasás értelmezési lehetőségei. L’Harmattan, Budapest2006, 315-321.
[3] Junghaus Tímea épp itt a tranzitblogon tette közzé pár évvel később elméleti fegyvertárából az egyik legfontosabbat: a kritikai fehérségkutatásról szóló írást.
http://tranzitblog.hu/a_feherseg_kritikai_kutatasa_critical_whiteness_studies_i/ (Utolsó letöltés: 2021. jan. 25)
[4] Gayatri Chakravorty Spivak: Szóra bírható-e az alárendelt? Helikon, 42. évfolyam, 1. szám, 1996, 450-483.
[5] Pócsik Andrea: Láthatóvá tenni. A romaképelemzés elmélete és gyakorlata. Új Apertúra, 2014. nyár-ősz, https://www.apertura.hu/2014/nyar-osz/pocsik-lathatova-tenni-a-romakepelemzes-elmelete-es-gyakorlata/ (Utolsó letöltés: 2021. jan. 31.)
[6] AKépek, cigányok, cigány-képek c. kiállítást a Millenárison rendezték 2005-ben, az anyagát Szuhay Péter Julius Gyulával válogatta. Az elemzés tárgyát képező teremszöveghez a könyvben megadott forrás (www.etnofoto.hu/cikkek/szuhay1.doc) ma már sajnos nem él.
[7] Szuhay Péter: Ki beszél? Cigány/roma reprezentáció a képző- és fotóművészetben In: Feischmidt Margit (szerk.) Etnicitás: különbségteremtő társadalom, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Gondolat Kiadó, Budapest, 2010, 487. A szöveg online is elérhető: https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/romak/etnicitas_kulonbsegteremto_tarsadalom/pages/024_ki_beszel.htm (Utolsó letöltés: 2021. jan. 12.)
A vita teljes dokumentációját Szuhay Péter egy másik tanulmányában végezte el A (fotó)művészet szabadsága, a fényképezettek lázadása és az archiváló korlátai címmel, és közzétette az MTA Kisebbségkutató Intézet honlapján. https://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/files/archive/683.pdf
[8] Az ELTE Média Tanszéken az akkortájt vezetésemmel működő közösségi filmklubban, a Romakép Műhely 2013-as kiadásában „Cigányfúró” címmel rendezett beszélgetésen Balogh Attila és Ladik Katalin költőkkel, Beck Zoltán irodalmárral Kerényi Máté beszélgetett. http://romakepmuhely.hu/romakep-muhely-3-2013/ 2014-ben, a műhely irodalmi különkiadásában Beck Zoltán felkérésünkre egy kiváló, három részből álló beszélgetéssorozatot vezetett, amely elérhető a műhely YouTube csatornáján: https://www.youtube.com/watch?v=mRJHFAtVIKI ; https://www.youtube.com/watch?v=u7RrESYo3fE ; https://www.youtube.com/watch?v=n9V0ZhTlFEY . Ezek a beszélgetések kiválóan használhatóak oktatási segédanyagként.
Beck Zoltán: A megszólalás üres helye. Romológiáról és más dolgokról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2020, 269 oldal
Fotó a borítólapon: Bátori Gábor Jim “sinco”
