Az 1932 óta megrendezésre kerülő Whitney Biennálé a kortárs amerikai művészet sokat és nem teljesen érdemtelenül csepült seregszemléje. Az idei Biennálé kurátorai, Henriette Huldisch és Shamim M. Momin, 81 művész munkáit állították ki a Whitneyben, illetve a kiállítás március végéig tartó első szakaszában a szomszédban lévő Park Avenue Armory épületében. A munkák között sok a videó és a újrahasznosított tárgyakat használó alul-produkált, azaz látszólag véletlen-szerűen gányolt installáció és assemblage, és még több a performansz. A kortárs művészet elmúlt évtizedekbeli kiállítási gyakorlatát követő Biennálé nem annyira kiállítás, mint egy fesztivál-jellegű összművészeti eseménysorozat. A hatalmas tereket belakó, tárgyak tömegével teletömött installációk végignézése már eleve sok időt vesz igénybe, az időalapú munkák, filmek vagy performanszok megtekintése pedig órákat követel. 
A március 19. és 22. közötti négy napon a következő látni- és tennivalók közül válogathat az, aki komolyan veszi a műélvezetet. Fritz Haeg Animal Estates 1.0 New York című projektjének legújabb fejezeteit szerda délben illetve fél egykor nézhetjük meg. Délután kettőkör az Open Studio sorozat keretében Mika Tajimaával a New Humans nevű művészduó egyik tagjával talákozhatunk. A másfél órás program után még van idő arra, hogy nekifussunk Spike Lee a Katrina hurrikánról szóló négyórás filmjének. Zárás után ideje, hogy átmenjünk a Park Avenue Armory épületébe, ahol este héttől Matt Mullican performansza látható. Aki még bírja, visszatérhet csütörtökön és pénteken este is, amikor Leslie Thornton illetve Coco Fusco performanszai kerülnek megrendezésre. És hogy a hétvégén se unatkozzunk, szombaton este Jennifer Montgomery performanszára ülhetünk be, hogy aztán a DJ Olive-féle, másnap reggelig tartó, összesen 12 órás Slumber Party nevű mega-eseményen egy kicsit megpihenhessünk. Tegyük hozzá gyorsan, a mostani nem egy különlegesen tumultózus hétvége. A múlt szombaton, március 15-én a Walead Beshty által rendezett filmvetítés kereken 24 órát vett igénybe a közönség drága idejéből.
Fotó: Berecz Ágnes
A kérdés szinte magától értetődik: kinek van erre ideje? A főállásban kiállításról kiállításra repkedő nemzetközi sztárkurátorokat és a sok idővel és még több pénzzel rendelkező gyűjtőket leszámítva, kire számítanak a Whitney kurátorai, amikor, hozzávetőleges számitások szerint is több mint 50 óra nézőidőt követelnek meg tőlünk? Ki a Whitney Biennálé célközönsége?
Persze nem szokatlan az, ha egy kortárs művészeti kiállítás vagy projekt teljesíthetetlen elvárásokat támaszt nézőivel szemben. A két talán legismertebb példa Douglas Gordon 24 hour Psycho-ja, amely Hitchcock fimjének egy teljes napra lassított válozata és Andy Warhol 8 órás Empire című filmje, amely az Empire State Bulding egész éjszakás képét mutatja. Gordon és Warhol filmjei a nézhetetlenséget kétféleképpen problematizálták: egyrészt a narratív film lelassításával illetve a történet kihagyásával unatkozás és befogadás, nézés és megértés kettősségeit hozták játékba, másrészt pedig a kultúra intézményeinek a normativitására reflektáltak, azaz arra, hogy nincs olyan múzeum vagy mozi, amely egy 24 vagy 8 órás filmet rendszeresen vetítene.
A kiállítási példák közül az Okwui Enwezor-féle 2002-es documenta 12-re hivatkozhatunk, amelynek eseményei 18 hónapon át 4 kontinensen zajlottak. A globalizáció előtti művészeti világ, mely kevés kivételtől eltekintve a nyugati művészet nyugati bemutatásával foglalkozott és melynek középpontjában az 1940-es évek vége óta New York állt, véget ért ugyan, de a korábbi erőviszonyok diktálta illúziók és kényszerek ma is tartják magukat. Ez utóbbiak szerint lehetséges, sőt kívánatos és feletébb szükséges az, hogy a magára valamit is adó professzionális közönség, azaz a szakma, mindent tudjon, mindent lásson és mindenütt jelen legyen. A 2002-es dokumenta éppen ezt, az euro-atlanti régióra szorítkozó és csak nehezen haló gyakorlatot és szemléletet akarta megváltoztatni: a kiállítás „nézhetetlensége” a koncepió részeként jelent meg. Enwezor és társkurátorai a dokumenta radikális decentralizálásával igyekeztek érthetővő tenni, hogy van élet az atlanti óceán északi partjain túl is, és hogy a kortárs művészet, szemben a Coca-Colával vagy a Nestlé csokoládéval, nem mindig és mindenütt ugyanaz, azaz a New York-London-Berlin tengelyen kívüli lokális tapasztalatok és tudások ismerete és tudomásulvétele nélkül a (művészeti) világ többé már nem érthető és élhető.
A Whitney Biennálé kurátorainak ambíciózus és időigényes programja nem a panoptikus nézés és a mindentudás illuzórikus voltára reflektál. Márcsak azért sem, mert a kiállítás egészét áthatja az akol-meleg és a New York-hübrisz. Annak ellenére, hogy a Whitney összamerikai kiállításként van elképzelve, a résztvevő művészek több mint fele helyi erő, azaz New Yorkban él és jól ismert kereskedelmi galériákhoz tartozik. A Whitney a néző elhalmozására, a túltermelés és a túlfogyasztás gyakorlatára épül, és mindezt saját fontosságának teljes tudatában teszi. Henriette Huldisch és Shamim M. Momin, ahogy feltehetően a múzeum vezetői és szponzorai is, még mindig abban a hitben ringatják magukat, hogy ami New Yorkban és azon belül is a Whitneyben történik, az nemcsak fontos, de a legfontosabb. A képzelt centrum képzelt publikuma pedig kétségebesetten igyekszik, hogy lépést tartson, hogy odaérjen és hogy mindent lásson. A 2010-es Biennálé kurátorai jól tennék, ha elkezdenének tárgyalni a digitális tévécsatornákkal, mert the Biennial will be televised.
