A tanú gyakran elszenvedőt jelent (interjú Inke Arns-szal, a dortmundi Hartware MedienKunstVerein művészeti vezetőjével)

Rod Dickinson: A Milgram újrajátszás (2001)

Szacsva y Pál: Nemrég Pécsett előadást tartottál két kiállításról, melyeket a dortmundi Hartware Medien KunstVerein-ban rendeztél. Engedd meg, hogy egy nagyon hülye kérdéssel kezdjem: Miért pont erről a két kiállításról beszéltél? Arra gondoltál, hogy ezek többet mondhatnak egy kelet európai közönségnek?

Inke Arns: Engedd meg, hogy egy nagyon hülye választ adjak (derültség mindkét oldalon): Azért választottam e két kiállítást, mert egyikük az “Awake Are Only The Spirits” – On Ghosts and Their Media című az aktuális kiállításunk most a Hartware-ban (október 8-ig tart). A másik, a History Will Repeat Itself. Strategies of Reenactment in contemporary (media) art and performance, ami pont két éve, az akkori Velencei Biennáléval egy időben zajlott, eddigi legsikeresebb kiállításunk, mely sokat utazott azóta és melyre sok reakció érkezett.

SzP: Hová utazott?

IA: Először Dortmundban mutattuk be a 12. Documenta és a Velencei Biennálé ideje alatt, aztán 2007/2008 telén a berlini Kunst-Werke-be került át. 2008-ban a varsói Ujazdowski Palotába, majd júniusban Hongkongba utazott, ahol az ottani Goethe-Intézetben, a Hongkong Film Archívumban és a Videotage-ban került bemutatásra.

SzP: És hogyan fogadták a különböző helyszíneken?

IA: Érdekes különbségeket lehetett tapasztalni a recepció tekintetében. A History Will Repeat Itself (A történelem ismétli önmagát) arról szólt, hogyan használják az újrajátszás stratégiáját a kortárs képzőművészetben. Persze nem légből kapott ötlet alapján rendeztünk csoportos kiállítást egy ilyen témára. Érdekes, hogy 2000 és 2001 táján sok művész alkalmazta műveiben az újrajátszás stratégiáját vagy valamilyen újrajátszásos taktikát. Ezért döntöttünk úgy (Gaby Horn-nal, a berlini KW Kortársművészeti Intézet igazgatójával közösen szerveztük a kiállítást) hogy e törekvés legsikerültebb művészi megfogalmazásait egy kiállításba gyűjtsük össze. Úgy határoztunk, hogy nem veszünk be mindent… A 60-as, 70-es évek performanszainak újrajátszását, tehát műalkotások más kontextusban és más időben való újrajátszását nem terveztük kiállítani. Történelmi események újrajátszásaira összpontosítottunk. Kulcsfontosságú mű volt számunkra Jeremy Deller: “Az Orgreave-i csata” című műve. Deller ebben a művében újra színre vitte és ugyanazokkal a szereplőkkel játszatta újra a 80-as évek közepén Észak Angliában történt erőszakos eseményeket, akik eredetileg is részt vettek benne.

Jeremy Deller: „Az Orgreave-i csata” (2001)

Visszatérve arra, hogy miben különbözött a kiállítás fogadtatása a különböző helyszíneken: Lengyelországban különös felhangot kapott, mert ott abban az időben éppen a 68-as eseményekre emlékeztek. Ebben az évben hagyta el Lengyelországot egy jelentős létszámú zsidó közösség az akkori antiszemita propaganda hatására. Nagyszerű munkát készített erről Yael Bartana “Mary Koszmary” címmel. Ez a mű nem szerepelt kiállításunkon, de láttam a munkát, amikor Varsóban a History Will Repeat Itself installálásán dolgoztam az Ujazdowski Palotában. Szóval Lengyelországban érzékeny pontra tapintottunk és így sokat írtak az újságok a kiállításról. Honkongban a helyzet teljesen más volt. Itt a kiállítást amolyan európai megközelítésnek tekintették. A helyiekkel való beszélgetések nyomán kiderült, hogy ők nem értik, miért kell akkora dolgot csinálni a múlt eseményeiből. Honkongban is van történelem, de jelentősége meglehetősen csekély. A házakat gond nélkül ledózerolják, hogy helyükbe újakat építsenek. Egy-két kivételt leszámítva itt semmit nem találni a régebbi építészet emlékeiből. Szóval történelem itt alig létezik, alig látható. A történelem konstruált voltára való rákérdezésnek problematikája meglehetősen idegenül csengett a helyi hallgatóság fülében. Viszont érdekes volt látni, ahogyan az újságírók elkezdtek gondolkozni azon, hogy akkor vajon Hongkong vagy Kína milyen történelmi eseményeit lehetne egy ilyen fajta vizsgálatnak alávetni.

Jeremy Deller: „Az Orgreave-i csata” (2001)

SzP: Elképzelhető, hogy ezek az újrajátszások képesek utópikus tereket is felnyitni, vagy inkább valami valósághoz visznek közelebb? Egy korábbi interjúdban azt magyaráztad, hogy az újrajátszások kétfélék lehetnek: Azok, amelyek a nézőt közelítik a valósághoz és azok, amelyek inkább eltávolítanak tőle.

IA: Távolságot teremteni és ugyanakkor felszámolni a távolságot… Azt gondolom, hogy ez történik minden újrajátszás esetében. Egy újrajátszás éppen azáltal különbözik egy történelemkönyv olvasásának esetétől, hogy itt megszűnik a távolság. Amikor egy szöveget olvasol, mindig ott van egy távolság. Az újrajátszás viszont aktívvá tesz, a történelem előadójává. Tehát ez a távolság felszámolásának egy módja. Egyféle közvetlenséget tesz lehetővé, egy olyan élményt nyújt, mely által másképp tapasztalhatod meg a történelmet, mint akkor, amikor egy történelemkönyvet olvasol. Ugyanakkor ez egyben elidegenedés is. Gertrude Stein 1936-ban azt írta: „Ismétlés van vagy inkább állhatatosság? Hajlok arra, hogy azt gondoljam, ismétlés nem létezik. Hogy is létezhetne?”

SzP: Korábban arról beszéltél, hogy létezik az újrajátszásnak egy népi válfaja is…

IA: Igen, a történelmi újrajátszás tényleg nagyon népszerű kezdett lenni. Csakhogy a művészi újrajátszás távolságot teremt és távolságot küzd le egyszerre. Az olyan népi újrajátszásoknak, mint például a történelmi csaták újrajátszása is az a céljuk, hogy eltöröljék a történelmi távolságot. „Át akarom élni azt, amit egy katona átélt a csatamezőn…” Ez az az eset, amikor valaki más helyébe szeretnénk képzelni magunkat és úgy próbáljuk megérteni az akkori eseményeket. Hát ez persze tökéletesen naiv. Nem fogod megérteni, hogy milyen is volt az, mert ezek az újrajátszások csak szeletkéit játsszák újra az akkori eseményeknek. Ugyanezt látjuk, ha a középkort idéző szerepjátékokra vetünk egy pillantást. Beöltözni boszorkánynak vagy lovagnak, vagy tündérszép lánynak, szóval ez nem más, mint valaki másnak képzelni magunkat, mint akik valójában vagyunk. Ez persze megvan a művészek által rendezett újrajátszások esetében is, csak itt még hozzáadódik az is, hogy a szerepjátszást arra használják, hogy általa a történelemre és annak konstruált voltára reflektáljanak.

Jeremy Deller: „Az Orgreave-i csata” (2001)

SzP: El tudom képzelni, hogy az újrajátszások többnyire traumatikus eseményekről szólnak. Így tulajdonképpen az utópikus terek pandantjainak (ellentétes kiegészítőinek) lehet őket tekinteni. Kíváncsi vagyok, hogy látsz-e bármilyen kapcsolatot az újrajátszást alkalmazó művek és azon alkotások között, melyek az utópiát használják? Még akkor is ha mindössze egymás kontrasztjaként hozhatók összefüggésbe…

IA: Soha nem kötöttem össze a kettőt, mivel az újrajátszások, legalábbis azok, amelyeket kiállításunkba beválogattunk, mind traumatikus eseményekkel foglalkoznak. Ezek az események még mindig kísértenek és foglalkoztatják képzeletünket, ezért van szükség arra, hogy megint megközelítsük e pillanatokat és hogy újra feldolgozzuk őket.

SzP: Hogy rituálisan feldolgozzuk őket…

IA: Azt mondanám, hogy az újrajátszás ebben az esetben nem más, mint a valóság ellenőrzése.

SzP: Jó, akkor nézzük, a művészek hogyan használják napjainkban az utópiát. A volt Szovjetunió és volt Jugoszlávia művészetét tárgyalva doktori disszertációdban azt írod, hogy újabban a művészek utópiahasználata pozitívabb felhangot kapott, összehasonlítva egy korábbi időszakkal (70-es, 80-as évek), amikor, az utópia a totalitárius állami ideológiának instrumentumaként komoly elítélésben részesült a művészek részéről. Most divat lett az utópiát használni. Fredric Jameson is egyre inkább azon a véleményen van, hogy utópia nélkül lehetetlen élni.

IA: Érdekes, hogy Fredric Jamesont említed, mert én határozottan úgy látom, hogy a posztmodernizmusnak vége, világos módon valami más időt élünk és azt gondolom, hogy ez nagyon rendben van. Szóval a posztmodernizmusnak, megvolt rá az oka…

SzP: Hogy ironikus legyen…

IA: Egy nagyon ironikus időszak volt, amikor nem tűnt tanácsosnak az utópiák felé hajlani. De azt hiszem, nem az utópiáról szól mindez, hanem egyszerűen arról, hogy hiszel valamiben. Azt hiszem komoly változás van e tekintetben. A művészek és lehet hogy a tudósok is újra komolyabban állnak a dolgokhoz. Most nem is tudnám ezt bővebben kifejteni, de azt leszögezhetjük, hogy a posztmodernizmusnak vége és ez remek. Gyerünk vissza a komolyabb dolgokhoz. (nevetés)

Jeremy Deller: „Az Orgreave-i csata” (2001)

A PhD dolgozatom tulajdonképpen az utópia és trauma viszonyát vizsgálja. Azt tanulmányoztam, milyen megoldásokat találnak az egyes művészek az avantgárd etikai és szocio-politikai elveihez fűzött viszonyuk rendezésére. Rájöttem, hogy a 80-as és 90-es években (egészen napjainkig) egy sajátos változás következett be abban, ahogyan a művészek a történelmi avantgárdhoz és az utópiához viszonyulnak. Három időszakra osztom e viszonyulás történetének folyamatát. Az első időszakot, mely a Második Világháború utáni éveket öleli fel, a történelmi avantgárdhoz való naiv visszacsatolódás jellemzi, amelyet a totalitárius rendszer radikálisan elnyomott, a föld alá vagy emigrációba száműzött. Ebben az időben a történelmi avantgárdra való utalásokat egyszerű stilisztikai analógiák útján valósították meg (szuprematista formák használta stb.) A második szakaszban a történelmi avantgárdhoz való viszonyulás drámaian megváltozik. A 70-es évek elejétől, közepétől kezdve a kelet európai művészek megkérdőjelezik az avantgárdot lappangó totalitárius elemei miatt. Az utópia fogalma negatív színezetet kap. A harmadik időszak a 90-es években bekövetkezett változások nyomán kezdődik. Most a figyelem a politikailag kétes elemekről a történelmi avantgárd technológiai utópiáira irányul át. „Média-archeológiai”-nak neveztem ezt az érdeklődést, míg az ezt megelőző fázisra jellemzőt „diskurzus-archeológiai”-nak kereszteltem.

SzP: Visszatérve a posztmodernizmus kritikájára: Rengeteg olyan hangot hallani manapság a baloldalon, hogy a magukat baloldalinak nevező posztmodern teoretikusok zöme tulajdonképpen cinkosként a neoliberalizmus globális diadalmenetének malmára hajtotta a vizet.

IA: Igen, de én ezt nemcsak az elmélet területén látom így. Az újrajátszásokról szóló műveket bemutató kiállításunkat épp erre a fejleményre reflektálva rendeztük meg. Mivel az újrajátszás stratégiáját alkalmazó projektek egyáltalán nem az ironikus idézet nevében zajlanak, hanem komoly megkérdőjelezései annak, amit mi történelemként ismertünk meg. Mindez tehát a történelem konstruált voltának tudatosítása és nem egy ironikus játék a történelemmel. Kezdhetném Jeremy Deller „Orgreave-i csatájá”-val vagy Rod Dickinsonnal, egy másik brit művésszel, aki az újrajátszás eljárással egy sor művet készített. Például újrajátszatta a Waco esetet. A Dávidiánus Közösség vallásos szektája az USA-beli Waco

Rod Dickinson: „Nocturn.” A Waco-újrajátszás (2004)

helység egy farmján lakott. Mivel nem voltak hajlandók elhagyni a farmot (kb. 90-en lehettek) az FBI rájuk gyújtotta azt és mind meghaltak. Mielőtt ezt megtette volna, az FBI a pszichológiai hadviselés eljárásainak széles arzenálját zúdította a farmon lakó 90 emberre. Dickinson meghívott embereket, hogy a Dávidiánus Közösség tagjaiként vegyenek részt az eset újrajátszásában és kitette őket azoknak a pszichológiai tortúráknak, amelyeket az akkori farm lakói kellett, hogy elviseljenek. Telefonhang folyamatos zúgatása: „túúú-túúú-túúú…”, Nancy Sinatra „These boots are made for walking” című száma torzított változatának iszonyú hangerővel való folyamatos játszása, vakító fény sugárzása és ehhez hasonlók szerepeltek az eljárások között. Szóval, látod, itt sikerült a távolságot eltörölni és a közönséget egy olyan élményhez juttatni, melynek korábban valószínűleg még a híréhez sem férhetett teljes mértékben hozzá. Hasonló dolog történt Jeremy Deller esetében, aki alkalmat adott arra, hogy a munkások saját emlékeik alapján játsszák újra az eseményeket. A BBC beszámolója az eredeti eseményekről egyszerű hamisítás volt. Megváltoztatta a történések sorrendjét. Ezt később bevallotta és korrigálnia kellett a képet, amit az eseményekről korábban festett. Jeremy Deller valójában a történelem korrekcióját hajtotta végre. Szót adott azoknak, akiknek korábban nem volt alkalma elmondani, hogy valójában mi is történt velük. Ez persze nem azt jelenti, hogy az általunk választott művekben szereplő újrajátszások mind ilyen korrekció célzatúak. Deller műve egy nagyon személyes megközelítés volt.

Rod Dickinson: „Nocturn. A Waco-újrajátszás. 2004.09.16/21:30/ Egyes résztvevők füldugót igényelnek a St. Johns Ambulance személyzetétől

Rod Dickinson kiállításunkban szereplő másik műve a “Milgram experiment”; (Milgram kísérlet) volt. 1961-ben Stanely Milgram a Yale Egyetemen az emberi engedelmesség témájában kísérletezett. Arra volt kíváncsi, hogy az emberek meddig tudnak elmenni egy nagyobb autoritású személytől kapott parancsok végrehajtásában. A kísérletben résztvevők úgy tudták, hogy ők tesztelnek másokat, a fájdalom elviselésének tekintetében, miközben valójában ők maguk voltak a teszt alanyai. A kérdés az volt, hogy mennyi fájdalmat képesek okozni akkor, ha látják, milyen fájdalmat él meg az elszenvedő, miközben a vezető tudós azt mondja nekik, hogy „a kísérlet azt kívánja tőlük, hogy folytassák”. Ez a kísérlet tulajdonképpen azt tanulmányozta, hogy miként volt lehetséges az olyan dolgok véghezvitele, mint például a Holocaust. Kiderült, hogy a teszteltek 60%-a odáig ment volna az elektrosokkok adagolásában, míg biztos nem lesz abban, hogy az elszenvedő egészségügyileg súlyosan károsul, vagy meghal. Milgram nagyon népszerűtlenné vált azon kijelentése nyomán, hogy egy kisebb amerikai város lakosságával működtetni lehetett volna Auschwitz-ot. De Milgramot voltaképpen jobban érdekelte az a fennmaradó 40%-nyi ember, aki egy adott ponton azt mondta: „Nem, nem folytatom tovább a kísérletet”. Milgram azt próbálta kideríteni, hogy mi volt az, ami segített nekik abban, hogy a hatalomnak ellen tudjanak állni. Rod Dickinson részleteiben rekonstruálta a kísérletet, beleértve a helyszínt is. Egy olyan dolgot rekonstruált, ami eredetileg is egy megrendezett valami, egy színmű volt. Úgyszólván egy színművet vitt színre. Színészeket hívott meg és a kísérlet protokolljait próbáltatta velük. A közönség nagy üvegablakokon át követhette a kísérletet. Nézői lehettek annak, ahogyan a történelmet megismétlik, újra előadják. És az emberek megint tanúk lehettek, akkor is, ha csak színjáték volt az egész.

SzP: Igen, azt hiszem, általában valami olyasmit mondasz, hogy ilyen esetekben egy tanú könnyen elszenvedővé válhat…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rod Dickinson: A Milgram újrajátszás (2001)

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány